Hányatott sors: több mint negyedszázadnyi képviselőség után hatévi börtön, illetve szoros állambiztonsági megfigyelés, majd 1956-tól élete végéig, 1976-ig tartó emigráció jutott osztályrészéül a magyar szociáldemokrácia nagyasszonyának, Kéthly Annának. Az életútjából következően irathagyatéka szétszóródott. A legjelentősebb rész, az emigrációban keletkezett mintegy 12 ezer dokumentum 1995-ben került vissza Magyarországra. Kéthly egyik legfőbb munkatársa, a szociáldemokrata emigráció meghatározó személyisége, a Stockholmban élő Bölcsföldi Andor hosszas mérlegelés és tárgyalás után az Országos Széchényi Könyvtárnak (OSZK) ajándékozta a forrásértékében páratlan anyagot. A hivatalosan Bölcsföldi-, valójában inkább Kéthly-hagyaték az OSZK kézirattárának zárolt anyagai közé került, mivel az adományozó - a pártfőtitkárság és -elnökség mellett az emigráns szociáldemokraták legfőbb dokumentátora - kikötötte, hogy az ő, illetve megbízottja, a rendszerváltás utáni magyarországi szociáldemokrata pártok egyesítésében szerepet vállaló Borbély Endre ügyvéd engedélye nélkül senki sem kutathat a külföldre kényszerítettek "legszemélyesebb élethelyzeteibe is betekintést nyújtó" irategyüttesben.

A magánarchívumból közgyűjteménybe kerülő, s így az utókornak megőrzendő hagyatékok zárolása bevett gyakorlat, "ügyek" akkor keletkeznek, amikor a zárolás részleges (HVG, 2004. október 16.). Ez történt az OSZK-ban őrzött Kéthly-iratok esetében: ezúttal a szociáldemokrácia történetével két évtizede foglalkozó történész, B. Kádár Zsuzsanna nem kap engedélyt a kutatásra. Mint a HVG-nek elmondta, a szóban forgó hagyatékkal 12 évvel ezelőtt már több héten keresztül ismerkedhetett, s másolatokat ugyan nem, de jegyzeteket készíthetett. A kézirattári értelemben akkor még rendezetlen iratanyagban való búvárkodáshoz még az adományozó Bölcsföldi járult hozzá azt követően, hogy rövidebb életútinterjút is adott a történésznek. B. Kádár - egyebek mellett - e források alapján írta és védte meg 2002-ben A magyar szociáldemokrácia a párt felszámolásától a rendszerváltásig című PhD-dolgozatát, amely először tekintette át az érintettek elleni koncepciós pereket.

A történész tavaly májusban levélben fordult az 1997-ben elhunyt Bölcsföldi megbízottjához. Az MSZP-s Táncsics Mihály Alapítvány támogatását felemlítve jelezte, hogy egy nagyobb szabású összeállítás készül Kéthly Anna levelezése 1935-1976 között címmel, s arra kérte a hagyaték kurátorát, hogy a szóban forgó, általa már ismert levelekről fénymásolatot készíthessen. A válasz postafordultával érkezett: Borbély közölte, mindenfajta kutatást felfüggeszt addig, amíg meg nem jelenik egy tervbe vett, kizárólag a hagyatékból válogató forráskiadvány. A Száműzve, de le nem győzve című Kéthly-levelezéskötet 2007 elején az OSZK és a Széphalom Könyvműhely gondozásában jelent meg. A válogatást szerkesztőként Zichy Mihály levéltáros, történész jegyezte, aki jelenleg már csak azért is a legjobb ismerője a szóban forgó hagyatéknak, mert a kézirattár munkatársaként ő kapott megbízást a Kéthly-fond jegyzékének elkészítésére.

A kötet megjelenését követően idén májusban B. Kádár megismételte kérését. Válaszában Borbély az elbíráláshoz részletes kutatási tervet kért, s egyben ismertette azon szempontokat, tapasztalatokat, amelyek "továbbra is indokolják" a fond zárolását. "Biztosítani kell, hogy a szociáldemokrata múlt, a szociáldemokrata emigráció története tárgyilagosan, ellenséges párt- és politikai befolyástól mentesen, elfogulatlanul kerüljön feldolgozásra" - szögezte le a kurátor, hozzátéve, hogy "a diktatúra idején személyükben vagy műveikkel kompromittálódott kutatók nem férhetnek az anyaghoz." Levelének végén még arra hívta fel a figyelmet, hogy az adományozó meghagyása szerint "különös körültekintéssel kell eljárni", ha a kérelmező olyan műhelyhez tartozik, ahol - vagy elődjénél - korábban tendenciózus művek születtek.

"Bízom benne, hogy eddigi munkáimat és a majdan megjelenőket is a szociáldemokrácia értékeinek megőrzése iránti vágy hatja át" - írta (a részletesnek aligha mondható kutatói tervet is tartalmazó) válaszlevelében a történész, akinek kérése júniusban ismét "jelenleg nem teljesíthetőnek" minősíttetett, s ezzel a kör bizonytalan időre bezárult. Személyes beszélgetés helyett a HVG kérdéseire ötoldalas levélben válaszolva Borbély leszögezte, a kutatás engedélyezése vagy elutasítása az adományozó elvárásain túl "indoklásra nem szoruló jogosultság", s egy átmeneti korban kurátori feladatai ellátásában elsősorban lelkiismerete tanácsait követi, ezért nem tartja etikusnak egy ilyen konkrét ügy nyilvánosság elé tárását. Mindazonáltal válaszából egyértelműsíthető, hogy a "megfontolás" tárgyát az a műhelyi háttér, az MSZP-hez kötődő Politikatörténeti Intézet jelenti, amelynek orgánumában és könyvkiadójánál jelentek meg B. Kádárnak, ez idő tájt a Táncsics-alapítvány szociáldemokrata munkacsoportja tudományos munkatársának akár történeti igazságtételként is értelmezhető tanulmányai. A Politikatörténeti Intézet egyébként 1993-1994-ben már jelezte igényét, hogy az ő szociáldemokrata iratokban is gazdag archívumában lenne jó helye a gyűjteménynek. Az érem másik oldala, hogy a rendszerváltás utáni Politikatörténeti Intézetnek a történeti műhelyként évtizedeken át meglehetősen vonalas Párttörténeti Intézet volt az elődje, ahol számos olyan tanulmány született, amelyek kíméletlen szavakkal bélyegezték meg a "kommunistaellenes" Kéthlyt, Bölcsföldit és emigrációba kényszerült társait.

Megfontolása alátámasztására Borbély hosszabban idéz egy meg nem nevezett emigráns levélírót, aki 1993-ban arról tájékoztatta Bölcsföldit, hogy a Politikatörténeti Intézet - ahol régebben "ideológiai kádereiket nevelték ki a kommunisták" - Múltunk című folyóirata a szociáldemokrata emigrációt megcélzó, vádaktól és hamisításoktól hemzsegő korabeli leveleket adott közre, méghozzá az amúgy is nehéz helyzetben lévő hazai szociáldemokraták kongresszusára időzítve. Az inkriminált közlemény 1993-ban valóban vihart kavart. A történeti folyóirat ugyan azonnal helyt adott az akkor még igen aktív Bölcsföldi kemény hangú reagálásának, ám nemcsak az övének, hanem az általa érintettekének, így az "elavult felfogásúnak" aposztrofált forrásközlő Jemnitz János történészének is.Új helyzetet a már említett Kéthly-levelezéskötet megjelenése teremtett. Miközben a hagyatékanyagba először nyilvános betekintést engedő szemelvényes forráskiadványt a Múltunk újdonsült főszerkesztője, a rendszerváltás utáni történészgenerációhoz tartozó Sipos Balázs bírálatában a befektetett energiák ellenére "a tudományos munkáktól elvárt kritériumoknak kevéssé megfelelőnek" aposztrofálta, a teljes egészében vagy gyakorta csak részleteiben közölt dokumentumok mások által való ellenőrizhetetlenségét Borbély kurátorként, Zichy szakmailag nem tartja aggályosnak. A válogatást közreadó szerkesztő saját szerepéről mondott párszavas nyilatkozatát a HVG tendenciózusságára hivatkozva visszavonta. "Reményeim szerint az összegyűjtött anyag nem a történészek egymás ellenőrzésének, civakodásának, zsákmányszerzésének lesz a terepe, hanem a méltó emlékállítást alapozza meg" - fejtette ki a kurátor, megjegyezve, általános korlátozást nem rendelt el a Kéthly-iratokra.

MURÁNYI GÁBOR