Politikusok és gazdasági-pénzügyi elemzők itthon és a nemzetközi porondon "új világrendről", a "pénzvilág uralta kapitalizmus" végéről értekeznek. Egyesek - mint például Glatz Ferenc akadémikus - már a "világkormány" megalakítását követelik. Ahhoz, hogy reálisabban elemezhessük a magyar gazdaságot érő pénzügyi és nem csak pénzügyi sokkokat, először is tisztán kell látnunk: a magyar hitelpiac és azon belül az ingatlanhitelek piaca számos ponton lényegesen különbözik attól az észak-amerikaitól, ahonnan a jelenlegi pénzügyi krízis elindult. Nálunk nem alakulhatott ki a bankoknál lévő lakossági hitelportfóliók olyan másodlagos piaca, mint amilyen az USA-ban létezik, az ingatlanpiacon a közvetítők szerepe és lehetőségei pedig lényegesen eltérnek az amerikai piacon tapasztalttól. Bár az utóbbi években nálunk is meglehetősen gyorsan nőtt - és napjainkra már több százezerre rúg - a kétes fizetőképességű adósok száma, a probléma súlya meg sem közelíti a tengerentúlit. Kijelenthetjük tehát, hogy a nemzetközi pénzpiaci válság kialakulásában sem a magyar pénzpiacoknak, sem a magyar kormánynak nem volt érzékelhető szerepe.
Miért emlegetik akkor Magyarországot mégis Izlanddal együtt? Több tényező mellett talán a legfontosabb: a magyar költségvetési politika hitelességét 2000 és 2006 között aláásták az Orbán-, majd - és főként - a Medgyessy-, végül a Gyurcsány-kormány meglehetősen felelőtlen és gazdasági eredményeket nem vagy alig hozó kiadásnövelő akciói, továbbá a szociális és közszolgáltatási rendszernek a szocialista korszakból örökölt és megőrzött működési formái, intézményei. Nem segítette a magyar pénzpolitika hitelességének visszaállítását a Magyar Nemzeti Bank 2001 és 2006 között folytatott monetáris politikája sem, amely a mesterségesen magas kamatokkal nemcsak az exportőröket sújtotta, de erőteljesen ösztönözte a rövid távú pénzpiaci spekulációt is a magyar pénzpiacon. Amikor pedig kirobbant a nemzetközi pénzügyi válság, az érintett külföldi felek - nemzetközi szervezetek, befektetők, vállalattulajdonosok - azt tapasztalhatták, hogy a magyar politikai osztály különböző táborokba szerveződött csoportjai képtelenek kooperatív megoldásokra. Ehelyett tovább szítják a feszültséget, és ezzel még inkább elbizonytalanítják az amúgy is egyre rövidebb távú gazdasági-szociális alkalmazkodást mutató embereket és vállalatokat. A kormány pedig könnyen eltéríthető az általa megkezdett nagy intézményi átalakítások következetes véghezvitelétől.
A nemzetközi méretű pénzügyi válság - sajnos nem csupán pénzpiaci - hatásait semelyik színű kormány nem lenne képes megállítani Hegyeshalomnál (vagy Záhonynál). Lehet és szükséges is erőfeszítéseket tenni a hazai áru- és beruházási piacok zsugorodásának mérséklésére, de ez nem oldja meg a bajokat. Súlyosan félrevezeti az embereket az a politikus, aki azt ígéri, hogy a belső piac élénkítésével elháríthatók az emberek feje fölül a fenyegető viharfelhők. A kormány, a jegybank, a pénzügyi felügyelet, a bankok és minden érintett fél - beleértve az Európai Uniót és más nagy nemzetközi szervezeteket - igyekszik mérsékelni a válság negatív hatásait. Mindezek a jó irányba tett első és szükséges lépések, a hazai gazdasági bajok gyökere azonban sokkal mélyebben - a munkaerő-piaci és szociális rendszerekben - húzódik, és sokkal átfogóbb döntéseket igényel, mint a forint stabilizálása vagy akár a költségvetési egyensúly helyreállítása.
Ez nem fog menni anélkül, hogy a politikai erők beszéljenek egymással, és megállapodjanak néhány alapvető nemzeti - főként gazdasági és szociális - kérdés lehető legjobb megoldási módjában. Ettől még nem kell egypártrendszerről huhogni, és azt ordibálni, hogy a kormány csak el akarja hárítani magától a felelősséget. A válság idején született nemzeti politikai paktumok megkötésében nem Magyarország lenne az első. Hollandiától Spanyolországig, Írországtól Portugáliáig számos országban voltak képesek erre a politikusok. A politikai megállapodás persze nem népfrontos összeülést jelent. Nem az Akadémia elnökének, nem az Alkotmánybíróság elnökének a jelenléte a fontos bármiféle "nemzeti csúcson" vagy ahhoz hasonló összejövetelen, hanem a politikai pártok, valamint a nagy érdek-képviseleti szervezetek vezetőié. No meg a köztársasági elnöké, akinek "hivatali kötelessége" - különösen ilyen időkben -, hogy közreműködjön a politikai megállapodás létrejöttében.
MAJOR IVÁN
(A szerző az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének tudományos tanácsadója)
