Az EU fejlettebb tagországainak üzleti szférájában - a gazdasági tevékenység hullámzásához igazodóan - a részmunkaidős foglalkoztatás erőteljes bővítése az öt legáltalánosabb vállalati törekvés közé tartozik. Célja azonban nem a foglalkoztatás bővítése, hanem a munkabérköltségek csökkentése a gazdasági verseny és az intenzív fejlődés körülményei között. Egyre terjed az a vállalati stratégia, hogy a foglalkoztatásnak inkább a szerkezete változzon, mint a szintje. Ezért miközben a foglalkoztatottság szintje rendkívül apró lépésekben fejlődik - részben stagnál -, egyre több cég alakítja a teljes munkaidős állásokat részmunkaidősekké úgy, hogy egy teljes munkaidős állásból egy részmunkaidős állást hoznak létre.

A nagyarányú bővülés kapcsán ma már egyre jobban látszanak az árnyoldalak. A bírálatok szerint a részmunkaidős foglalkoztatás szabályainak liberalizálása - bár új, jellemzően alacsony státusú és jövedelmű munkahelyeket is teremtett - nem növelte az összmunkaórák számát és a kifizetett összmunkabért. Kimutatták, hogy a munkavállalók nem önként és nem a több szabadidő reményében válnak meg a teljes munkaidőtől, s növekszik a különbség a határozatlan időre alkalmazott teljes munkaidős kulcsemberek és a részmunkaidősök életminősége között. A részmunkaidős foglalkoztatást ezért a szakírók egyre inkább a marginalizálódás, a szegénység és a kiszolgáltatottság kategóriájával kapcsolják egybe.

A vállalatoknak elsősorban a viszonylag alacsonyabb képzettségi igényű munkakörökben és szakmákban előnyös részmunkaidősöket alkalmazni, mert rövid a betanítási idő, kisebbek a munkabérköltségek. Ezeknél a munkavállalói csoportoknál viszont ma Magyarországon alacsonyak a teljes munkaidős keresetek, jelentős a minimálbéren foglalkoztatottak aránya. A női részmunkaidő általános ösztönzésével az állam azt szorgalmazná, hogy például egy 120 ezer vagy egy 80 ezer forintot kereső dolgozó a jövőben csak 100 ezer, illetve 60 ezer forintot keressen. Ezzel az állam a szegénység kiszélesedését támogatná. A részmunkaidő általános ösztönzésére azért sincs szükség, mivel a vállalatok a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben állami támogatás nélkül is növelni fogják a részmunkaidő arányát. Ráadásul a járulékok általános eltörlése a várhatóan egyre nagyobb részmunkaidő-arány miatt jelentős összegű járulékcsökkenéshez vezetne.

Magyarországon a nők döntő többsége fél évszázad óta elszakadt a tradicionális családmodelltől, amelyben inkább csak a férj dolgozik. Ezért jelentős részük számára nem perspektíva a részmunkaidő, nem csupán a jövedelem csökkenése miatt, hanem azért sem, mert a részmunkaidő periferikus jellege az eddigi, munkán keresztüli társadalmi szerepvállalásuk csökkenését vagy megszűnését jelenti, és egyúttal "lefokozást" is. Korlátozott a karrier esélye, csekély a lehetőség a képzésre, továbbképzésre, ráadásul a részmunkaidősöket könnyebben elbocsáthatják, mivel a felmondási idő rövidebb, és a végkielégítés is kevesebb.

A részmunkát illetően sok emberben olyan illúziók élnek, amelyek a munkáltatók tényleges igényeinek megismerésével szertefoszlanak. A gazdasági tevékenység hullámzásához igazodó részmunka azt jelenti, hogy hiába a több potenciális szabadidő, ha az nem akkor van, amikor a munkavállaló szeretné, hanem például késő délután, este, éjjel, szombaton és vasárnap kell helytállni. Némelyek azt gondolják, hogy részmunkaidőben kevesebbet kell dolgozni. Ám a fordítottja igaz: a munkacsúcsokhoz igazított, egységnyi órára jutó részmunka intenzitása magasabb a teljes munkaidősnél, mert a vállalatok részére az alkalmazás csak így előnyös.

Az ellentmondás még élesebben jelentkezik a kisgyermekes nők esetében. A kismamák többsége a kora délelőtti kezdésű és kora délután véget érő, rugalmatlan, egy műszakos részmunkaidőben szeretne dolgozni. A vállalatok viszont az ekkor jelentkező feladatokat rendszerint a teljes munkaidős törzsállományú munkaerővel oldják meg. Ráadásul az óvodákra és a bölcsődékre a szűkülő és rugalmatlan nyitvatartási idő jellemző, a gyermekfelügyeletért kifizetett térítés pedig nem arányos a részmunkaidős bérrel. Az ellentmondást bizonyítja, hogy a vállalatok egy része próbál a munkacsúcsokhoz igazított részmunkaidős kismamákat felvenni, de sokszor sikertelenül.

A hosszabb - 10-15 éves - távon fenntartott, a munkanélküliséget valóban csökkentő részmunkaidőt érdemes ösztönözni, a vállalati munkaidő és a vállalati munkaszervezet szerkezetének egyébként is bekövetkező átalakulását azonban nem.

SERES ANTAL

(A szerző az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének tudományos főmunkatársa)