Magyarország számára a 2008-as világgazdasági válság talán éppen az új évezreddel kezdődött – bár az akkor kibontakozó úgynevezett jóléti rendszerváltás kétségtelenül hozott jólétet is, és nem egyedül ludas abban, hogy mára a magyar gazdaság sebezhetőbbé vált a térségbeli országokénál. 2000 végén a jobbközép kormánykoalíció kétéves költségvetést fogadott el, ebben az addigi szigorú pénzügyi fegyelem helyébe a hosszú választási költségvetés politikája lépett. Az Orbán–Matolcsy-program része volt a belső termelés és fogyasztás élénkítését szolgáló Széchenyi-terv, a köztisztviselői béremelés, valamint a – főként a középosztályt támogató – lakás- és diákhitel bevezetése. Az „éjjeliőr állam” eszményét felváltotta az erős, aktivista állam gondolata. Lényegében ugyanez fogalmazódott meg a szabaddemokratáknál a „szabadság minőségét” garantáló, fejlesztő állam víziójában, a Korszakváltás programjában. A szocialistáknál pedig ekkoriban jelent meg az elméletileg Anthony Giddens által kidolgozott és Tony Blair által ismertté tett harmadik utas politikai krédó és alapvetése, az „esélyteremtő állam” gondolata.

HVG

Nem véletlenül mondta 2002-es választási vitájukban Medgyessy Péter Orbán Viktornak, hogy nem kíván többet kormányváltásnál: valóban sok mindent meg akart őrizni a Fidesz gazdaságpolitikájából. Medgyessy jóléti rendszerváltásnak nevezte el azt a politikát, amelyet más hangsúlyokkal ugyan, de Orbán, Matolcsy – sőt bizonyos fokig a liberális Magyar Bálint – addig is képviselt. A Fidesz után, amely állami közreműködéssel akarta életre segíteni a nemzeti középosztályt, Medgyessy az alsó-középosztályt, sőt a szegényebb rétegeket is megpróbálta bevonni politikája kedvezményezettjeinek körébe. Meghirdette az árkok betemetését és a „nemzeti közép” politikáját. Az ellenzék támogatását is élvező kétszer száznapos programja 50 százalékkal emelte a közalkalmazottak bérét, és bevezette a 13. havi nyugdíjat. E nagy költségvetési kiadásokat jelentő tételek mellett jelzésértékű volt – a kormány kincstári optimizmusát jól tükrözte – a televízió üzemben tartási díjának eltörlése és az állami tulajdonú múzeumok látogatásának ingyenessé nyilvánítása.

Ekkoriban gyors ütemben épültek a plázák, a hidak és az autópályák, s minden korábbi rekordot megdöntött a lakossági hitelfelvétel. Az EU-csatlakozással könnyen átjárhatóvá váltak a határok, a fapados légi járatok megjelenésével megfizethetővé vált a turizmus. A középosztály rákapott az évi kétszeri nyaralásra, magyarok tízezrei tapasztalták meg, milyen érzés a télből a nyárba utazni.

Sokan történelmi igazságtételnek tartották, hogy amit a Bokros-csomag hét évvel korábban elvett a közalkalmazottaktól, azt a Medgyessy-kormány visszaadta nekik. A kormányfő akkori főtanácsadója, Gyurcsány Ferenc Merjünk baloldaliak lenni! című esszéjében indokolta meg a politikai irányvonalat. Habár a pénzügyi egyensúly már 2003 tavaszán megbillent, és a kormány csakhamar le is állította a lakáshitelezés addigi bőkezű rendszerét, ezzel csak az MSZP megítélése romlott, a gazdasági kilátásokkal kapcsolatos pozitív várakozás nem változott. Medgyessy egészen bukása pillanatáig reménykedett a nyugati konjunktúra újbóli megindulásában. Politikáját ugyanis arra építette, hogy az adósságállomány „kinövésével” Magyarország viszonylag hamar utolérheti a nyugat-európai fogyasztási szintet.

Ezt a reményt kezdetben utódja, Gyurcsány Ferenc is osztotta, és ő sem volt ezzel egyedül. Az első Gyurcsány-kormány idején általános volt a meggyőződés, hogy idő híján nem érdemes a 2006-os választások előtt megnyirbálni a jóléti kiadásokat, mert később akár uniós forrásokból is meg lehet oldani a jóléti rendszerek modernizációját. Medgyessy távozott, de politikája túlélte őt – olyannyira, hogy még az általa elindított mérsékelt egészségügyireformterveket is leállították.

Az első Gyurcsány-kormány a választások megnyerésére koncentrált. A nemzetközi gazdasági szervezetek és az Európai Unió képviselői is szemet hunytak a költségvetési fegyelem meglazulása fölött – igaz, ekkora hiányra sem ők, sem a miniszterelnök legszűkebb köréhez tartozók nem számítottak. A Fidesz pedig a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” kampányszlogennel alapvetően félreértette a helyzetet. A magyarok ugyanis történelmük során talán még soha nem éltek olyan jól, mint 2006 tavaszán. Ám mire a szocialista vezetők a győzelem éjszakáján elfogyasztották a narancsos buktát, világossá vált számukra, hogy a Medgyessy-kormány buktatókkal terhelt öröksége nem folytatható. Az aranykor véget ért.

Abból a szempontból igazat mondott Gyurcsány 2006. május 26-án Balatonőszödön, hogy a baj még annál is nagyobb, mint amire addig bárki gondolni mert. A miniszterelnök egyértelművé tette, hogy a választási győzelem után nem kívánja folytatni az igazság elkendőzésének politikáját. Ezt azonban a szocialista frakció nem volt hajlandó elhinni neki – ami nem is csoda, elvégre pár héttel korábban még ő maga is az ellenkezőjét mondta –, 2006. szeptemberi kiszivárogtatása után viszont ugyanez a beszéd hideg zuhanyként érte a társadalmat.

Demokráciákban az ellenzék folyamatosan azt bizonygatja, hogy a kormány csúsztat, inkompetens, rózsaszínre festi a valóságot, ezért legközelebb le kell váltani. A kormány pedig azt hangoztatja, hogy ő igenis hozzáértő, felelős és következetes politikát folytat, viszont az ellenzék lódít, mindent sötéten lát, és nem kínál alternatívát. A demokráciának ezt a megszokott dramaturgiáját fordította ellenkezőjére az őszödi beszéd. Ha maga a kormányfő kezdi bizonygatni, hogy pártja sikeréért „trükkök százaival”, „reggel, este és délben hazudva”, kormányzás helyett „semmit sem csinálva” kockára tette az ország jövőjét, akkor semmi meglepő sincs abban, hogy a választópolgárok becsapva, megalázva érzik magukat. Ilyen beszédet normális demokráciákban felelős politikus csak akkor mond, ha közvetlenül utána benyújtja a lemondását. Gyurcsány Ferenc azonban (pártja képviselőivel együtt) nem érezte úgy, hogy le kellene mondania. Hiszen ő zárt körben tette súlyos kijelentéseit, és kétségkívül igazat mondott, amikor szembenézett elődjei és saját korábbi őszintétlen politikájával. Nem érzékelte beszéde morális kontextusát és a társadalomra gyakorolt romboló hatását.

Minden politikus hibázhat – hibázik is. A hibák önmagukban megbocsáthatók, ha mögöttük többé-kevésbé világos értékrend áll, amelyet a politikus programjával többé-kevésbé összhangban álló, a közjóért végzett tevékenysége hitelesít. Itt azonban nem csupán a szavak és tettek közötti összhang kérdőjeleződött meg, hanem az a demokratikus alapfeltevés is, hogy a választott vezető a közjót képviseli a részérdekek képviselőivel szemben. Beszédével a kormányfő maga cáfolta ezt a feltevést, így akaratlanul is hozzájárult a társadalom értékvesztéséhez, a szabályok relativizálódásához.

Az őszödi paradigma nemcsak azért maradt fenn sokáig, mert a kormányfő hivatalban maradt, hanem azért is, mert fenntartotta a Fidesz parlamenti bojkottja a miniszterelnökkel szemben, valamint népszavazási kezdeményezése, amelynek az Alkotmánybíróság zöld utat adott. S a szavazók elhitték a legnagyobb ellenzéki pártnak, hogy csak szándék kérdése a jóléti rendszerváltás vívmányainak a megőrzése; ha a kormány ezekből vissza akar venni, biztosan megint hazudik. A 2008. március 9-ei népszavazáson a vizitdíjról, a tandíjról és a kórházi napidíjról a kormányoldal súlyos politikai vereséget szenvedett. Ennek következménye a kormánykoalíció széthullása, az MSZP kisebbségi kormányzása lett – valamint a szakítás a kormány programját képező reformpolitikával. S mivel az őszödi beszéd eredeti célja épp a reformpolitika megalapozása volt, a kör bezárult.

Nem tudhatjuk, mi lett volna a reformokkal szakító kisebbségi kormánnyal, ha nem következik be 2008 őszén a globális pénzügyi válság, amely új megvilágításba állította Magyarország helyzetét. Sem az őszödi beszéd, sem a konvergenciaprogram, sem a „bársonyos reformok”, sem a szakértői kormány gondolata nem maradt napirenden. A Gyurcsány-kabinet jövőjénél hirtelen sokkal fontosabb lett az ország jövője.

A nemzeti valuta gyengülése, a tőzsdék zuhanása, a hitelek bedőlése, a piacokat megbénító bizalmi válság, az „önszabályozó” piac lefagyása, valamint a nyomában járó termeléscsökkenés és munkanélküliség riadalmat okozott a világban. A nemzetállamok kormányai önmagukban képtelenek kezelhető keretek közt tartani az államok fölötti gazdasági válságfolyamatokat. A Magyarországra leselkedő első veszélyt az Európai Unió és a nemzetközi pénzügyi szervezetek a magyar kormánnyal és a jegybankkal együttműködésben elhárították, de a válság reálgazdasági hatásai csak ezután lesznek érezhetők.

A kapitalizmus neoliberális modellje válságba jutott. Kérdés, hogy a kilábalás útja a neoliberalizmus egy agresszívebb fajtájának az újjáéledése lesz-e, vagy a rendszer egy teljesen más modelljének kiépülése. Előbbi esetben előretörhetnek a xenofób, szélsőjobboldali, félfasiszta politikai erők, amelyek a fokozódó társadalmi elégedetlenséget rasszista, idegenellenes vagy nacionalista alapon, rendőrállami módszerekkel és paramilitáris alakulatok segítségével akarják kezelni. A második esetben megújul a jelenleg válságban levő baloldali gondolkodás, amely anticiklikus gazdaságpolitikával, a szolidaritás erősítésével, a szakszervezetek és a független civil közösségek nagyobb elismerésével, a részvételi demokrácia, a fenntartható fejlődés és a társadalmi igazságosság elvei alapján kísérletet tesz egy élhetőbb társadalom kereteinek felvázolására.

A globális gazdaság olyan váratlan helyzeteket képes produkálni, amelyekre a kormányoknak és jegybankoknak minden eddiginél gyorsabban, ám hiányos tudással kell reagálniuk. Egyre nehezebb a közjó elszigetelt, nemzeti szintű érvényesítése, mert a globális gazdaságban egyes szektorok részérdekei az általános, rendszerszintű alapelvek magasságába emelkednek. Egyre szükségesebbé válik a kormányközi kooperáció, az EU azonnali reagálásra képes, a közös gazdaságpolitikai alapelveket és a tagországokat egyaránt védő szakértői csapatának és gazdasági „riasztórendszerének” kiépítése. Ám aggasztó jel, hogy a globális technokrata elit hálózatainak létrejöttét nem kíséri a demokrácia mellett elkötelezett civil társadalom ellenőrző aktivitása. A „fontos emberek” és a „fölösleges emberek” polarizációja és utóbbiak mozgásterének radikális beszűkítése, gazdasági és szociális marginalizálása felbontja a demokráciák latens társadalmi szerződését. Háttérbe szorítja az egyenlőség és a szolidaritás eszméjét, és az elitizmus vagy populizmus hamis alternatívája elé állítja a demokratikus politikát.

A globális válság hatásaira nem minden ország tudott jól reagálni. A válság azokat az országokat érinti súlyosabban, ahol túlértékelt a nemzeti valuta, eladósodott az állam, rosszul teljesítenek az állami cégek, alacsony a munka hatékonysága, növekszik a városi munkanélküliség, csökken a mezőgazdaság teljesítménye és a társadalmi szolgáltatások színvonala, gyenge az egészségügy és a közoktatás, hanyatlik a felsőoktatás. Ezekben az országokban egymást erősítő negatív folyamatok indulnak be, egyfajta negatív spirál, amelyet egyaránt jellemez a törékeny infrastruktúra, az elmélyülő korrupció, a technológiai elmaradottság, a szakképzett munkások számának csökkenése és az erőteljes politikai polarizáció, amit a társadalomból kihulló csoportok szisztematikus kirekesztése kísér.

Magyarországon a közbeszédet belátható ideig – de 2010-ig biztosan – a különböző válságértelmezések fogják uralni. A kormány kompetenciáját válságmenedzseri képességein mérik majd le. Ez nem fog változtatni a válság negatív következményein, amelyekért a választók így is, úgy is a kormányt fogják büntetni. Végre mindenki nyugodt lehet: a bukás elkerülhetetlen.

Ez a vesztenivaló nélküli „kegyelmi állapot” új helyzetet teremt a kisebbségi kormány számára, amely kétféleképpen reagálhat. Rossz esetben gondolkodhat úgy, hogy addig kell néhány látványos salto mortalét bemutatnia, amíg az IMF-hitel kitart, s utána jöhet a vízözön, amelyet már ellenzékből kritizálhat. De, jó esetben, gondolhatja úgy is, hogy a cél immár nem a választási babérok learatása, hanem a szegények és elesettek megmentése, az ország helyzetének javítása, a válságból való kikecmergés és az euró fájdalommentes bevezetésének előkészítése.

Még nem dőlt el, hogy a Gyurcsány-kormány tevékenységét hogyan ítéli majd meg a történelem. Ahogy a választási győzelem, úgy a vereség is a demokrácia része. El lehet bukni – de nem mindegy, hogy valaki szépen vagy csúnyán veszít. A válságkezelés lesz a kormány utolsó próbája, tétje pedig a hiteltelenségből való kilábalás, a közbizalom helyreállításának reménye. Kérdés, megmenthető-e a kormány szavahihetősége. Ha igen, még esélye lehet arra, hogy szépen veszítsen.

BOZÓKI ANDRÁS