Háromszoros éljen harsant, és a tárgyalóterembe összegyűlt tömeg csak Szekrényessy Endre törvényszéki bíró erőteljes rendreutasítására hallgatott el. A jelenlévőket Balássy Antal védőbeszéde lelkesítette fel, dacára annak, hogy a pár évvel később már országgyűlési képviselőként is jeleskedő ügyvéd az 1859. február 15-én kezdődött perben egy notórius, eredetileg „ötven rendbeli gaztettel” vádolt – majd hat nappal később bizonyítékok híján hat gyilkosságra (köztük egy rablógyilkosságra), két gyilkossági kísérletre, hét súlyos testi sértésre és három rablásra enyhített bűnlajstromú – haramia mellett korteskedett. A pest-budai törvényszékre belépőjegyet váltó nagyérdemű nem is a vádpontok igaz vagy igaztalan mivoltán bőszült fel, hanem mert hazafias érzelmeiben érezte sértve magát – hívja fel a figyelmet Ujváry Zoltán történész 1999-es tanulmányában. A vádlott ugyanis – akire az osztrák ügyész halálbüntetést kért – a Kossuth Lajostól 1848-ban amnesztiát kapott, a délvidéki harcokban szerb népfelkelők ellen vitézkedő betyárvezér, Rózsa Sándor volt.

HVG

„Általánosan kedvezőtlen benyomást keltett az a körülmény, hogy Lienbacher ügyész német nyelven tartotta vádbeszédét, holott az egész tárgyalás magyar nyelven folyt, (...) és a törvényszéket is magyar tisztviselőkből állították össze, (...) fent jelzett ténykedése úgy látszik nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a közönség tüntessen Balássy ügyvéd magyar nyelvű beszéde mellett” – háborgott a budai kormányzósághoz írt levelében Josef Protmann, Pest-Buda akkori rendőrfőnöke. De már a tárgyalás előkészítése, a terhelő bizonyítékok összegyűjtése sem volt problémamentes – derül ki Szentesi Zöldi László 1999-ben megjelent, Rózsa Sándor, legenda és valóság című, alapműnek számító kötetéből.

A betyárt hosszú évek óta segítő tanyásgazda, Katona Pál juttatta pandúrkézre Rózsa Sándort 1857 májusában. Pontosabban Katonáné, aki a férje és Rózsa közötti, tettlegességig fajuló szóváltásnak egy kisbaltával vetett véget. A leütött zsivány az 1849-es világosi fegyverletétel óta sikeresen kerülte el a Haynau-féle vészbíróságot és a Bach-korszak rendcsinálóit is, annak ellenére, hogy 1853-tól 10 ezer pengő forintos vérdíjat tűztek ki a fejére, a kémszolgálat egész különítményt állított rá, az aktákban pedig gyűltek a neki tulajdonított bűntettek. Az elfogása után egy Szegedre kirendelt császári és királyi államügyész ráadásként két hónapig kutatta a terhelő bizonyítékokat Rózsa 1836-os első – egy tehénlopási üggyel indult, és másfél évi börtönnel, majd szökéssel végződő – perbe fogása óta eltelt időszakból. Jelentése azonban a hosszú bűnlajstromból – amelyben rablások mellett katonák, csendbiztosok, csendőrök és a nevében útonállóskodó kapcabetyárok megölése is szerepelt – egyetlen esetben sem tudta kétséget kizáróan bizonyítani a betyárkirály bűnrészességét.

„A kor zűrzavaros igazságszolgáltatásáról tudni kell, hogy a jogi lehetőségek igencsak szűkösek voltak. Szinte kizárólag a bíróság előtt tett terhelő vallomásnak volt bizonyító ereje” – igazít el Csapó Csaba, az ELTE új- és jelenkori magyar történeti tanszékének adjunktusa. A törvényszéken a szembesítések alkalmával is csak a rend őrei vallottak Rózsa ellen. A császári és királyi bíróságnak ez is elég volt, hogy 1859. február 22-én kötél általi halálra ítélje a betyárok csillagát. A „negyvenöt éves, középnél magasabb, sugár termetű, de rendkívül széles vállú, olajszín barna arcú férfi” – ahogy a költő-kritikus Zilahy Károly egykorú tudósításában írja – mégsem került hóhérkézre. Közbeszólt ugyanis a politika. Szentesi Zöldi kutatásaiból tudható, hogy a legfelsőbb körök nem akartak mártírt kreálni a betyárból. „Nem tagadható, hogy Rózsa Sándor neve a magyar forradalom óta tovább él a nép ajkán, (...) kivégeztetése ennél fogva csak nevének dicsőítését segítené elő, míg viszont, ha életfogytiglani börtönre kegyelmeznének neki (...) neve és személye lassanként feledésbe merülne” – fejtegette gróf Haller Ferenc helyettes kormányzó Nádasdy Ferenc császári és királyi igazságügy-miniszternek június 5-én írt levelében. Ferenc József húsz nappal később kegyelemben részesítette az egykori gerillavezért, akit ezután a budai katonai börtönből a tiroli Kufsteinbe szállítottak. Az évtizedekkel korábban Wesselényi Miklóst és Kazinczy Ferencet is „vendégül látó” várbörtönben hat évet, majd a csehországi Theresienstadtban kettőt húzott le talpig vasban Rózsa, a kiegyezés után pedig a mai Vajdaságban található Pétervárad kazamatáinak foglya lett. 1868-ban aztán – a Mária Valéria főhercegnő születése alkalmából kihirdetett teljes körű amnesztia okán – szabadlábra került.

Az 55 éves, akkorra már több ponyvaregény főszereplőjévé vált (HVG, 2003. január 25.), afféle médiabetyárnak számító Rózsa megpróbált jó útra térni. Felajánlotta Andrássy Gyula miniszterelnöknek, hogy – bár a Dunántúlt és Észak-Magyarországot addigra megtisztították a szegénylegénybrigádoktól – segít felszámolni a börtönévei alatt is tovább élő dél-alföldi betyárvilágot. Wenckheim Béla belügyminiszter, illetve Rózsa későbbi ellenfele, gróf Ráday Gedeon, a rendőri osztály vezetője azonban nem akartak pandúrt faragni a korosodó, írástudatlan zsiványból – írja Szentesi Zöldi.

Rózsa így csikós számadó és marhakereskedő lett Szegeden. De csak látszatra: egykori zsiványtársa, az időközben a vendéglátásba – csárdásnak – visszavonult Veszelka Imre hatására ugyanis visszatért eredeti „szakmájához”, bár a gyakorlati kivitelezést már az ifjabbakra bízta, ő maga legfeljebb a lovakra vigyázott az akciók ideje alatt. De más szempontból is haladt a korral: a klasszikus marhatolvajlásokat és útonállást a több-kevesebb sikerrel végződő vonat-, plébánia- és boltrablásokkal, nemesi kúriák kifosztásával egészítette ki. A Budapest és Szeged között közlekedő vasparipával azonban többszöri kísérletre sem bírtak a lókötők: a sínekre fektetett lánccal nem sikerült kisiklatni, amikor pedig felszedték a síneket, az egyik kocsiban új állomáshelyükre utazó katonák ültek, akik visszaverték a támadást.

A lassan vadkeletivé váló karrier ívét a Lélekidomárként is emlegetett, rettegett gróf Ráday Gedeon törte meg, aki valóságos betyárvesztőhellyé alakította a szegedi várat, alakja a Jancsó Miklós rendezte Szegénylegények című filmben is felbukkant. Ráday 1869 januárjában – állítólag a pandúrstátus átbeszélésének ürügyével – tőrbe csalta „Sándor bácsit”, s a szegedi börtönerődítményből már nem volt menekülés. „Ráday több ezer iratot kéretett be, és elképesztő alapossággal, a bűntársakat sem kímélő vallatási módszerekkel a korábbiaknál sokkal inkább a tanúvallomásokra építő vádiratot hozott össze” – mondja a már idézett Csapó, aki Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság címen tavaly külön kötetet is szentelt a Lélekidomár munkásságának. A közel hároméves előkészítés után 1872 decemberében kezdődött pert – amelynek vizsgálati anyagai azóta eltűntek – a történész szerint mai kifejezéssel koncepciósnak is lehetne nevezni. Erre vallanak a tárgyalási jegyzőkönyvek, amelyek szerint az öregedő fenegyerekek egymásra licitálva ismerték be bűneiket. A kiegyezés utáni rendszerváltó kor káoszában ez nem volt meglepő – így Csapó. Ahogy az sem, hogy a megkopott nimbuszú vén csikóst 1873 tavaszán bitóra ítélték, amit egy évvel később Ferenc József újból életfogytiglanra enyhített. Rózsa négy évvel később, 65 évesen tüdőgümőkórban halt meg a szamosújvári börtön falai között. Hogy aztán Móricz Zsigmond révén, bő fél évszázaddal később bekerüljön a magyar irodalom első vonalába is.

VAJNA TAMÁS