Az Akadémia tehát végül is elérte, hogy ha nem is az ősszel, mint ahogy az új elnök remélte, de végül a kormány mégiscsak benyújtotta az akadémiai törvény módosítását az Országgyűlésnek, amely már tárgyalja is a dokumentumot. A majdnem húszéves törvény módosítása pedig szinte borítékolható, mivel a jobboldal örömmel élteti tovább a konzervatív szervezetet, a baloldal pedig kerüli a felesleges konfrontációt, s persze az ott sem hiányzó akadémiai lobbi nyomása alatt átengedi.
Pedig nem az MTA-ról kellene törvényt alkotni, hanem a magyar tudományról és intézményrendszeréről, ami messze nem azonos az Akadémiával, még ha az a hazai tudomány egészének kizárólagos képviselője szerepében tetszeleg is. Kár, hogy a hazai politikai elitnek nem tűnik fel, hogy a világ fejlett országainak egyikében sincs a hazai akadémiához hasonló szervezet, amely – a sztálinista tudományszervezés túlélt struktúrájaként – kisajátítja a tudomány képviseletét, kvázi tudományos minisztériumként működik, az ország kutatóhálózatának meghatározó részét irányítja, s tagjai teljesítménykövetelmény nélkül apanázst kapnak a maguk adta címek után az adófizetők pénzéből.
A hazai politikai kultúra sajátos mozzanata, hogy a „politikai osztály” a rendszerváltás óta tudomásul veszi: a tudománypolitikát nem ők alakítják, hanem egy laikus tudóstestület, amelynek sem politikai, sem anyagi felelőssége nincs. Ráadásul ugyanez a testület – illetve a nevében eljáró néhány vezető – a hazai kutatás meghatározó részét képező kutatóintézeteket, több százmilliárd forint értékű tudományos vagyont irányít gazdasági és menedzsment-hozzáértés nélkül.
Nagyon nem népszerű észrevenni nálunk, hogy a hazai kutatási-fejlesztési kiadásoknak nem az államtól származó része marad el a fejlett országok relatív ráfordításai arányaitól, hanem a vállalati szektor hozzájárulása. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a hazai kutatás intézményei nem akarnak, nem képesek együttműködni a gazdaság szereplőivel, hanem elefántcsonttornyaikban követelik az alapkutatás jelentősebb állami támogatását. Az Akadémia védőszárnyai alatt nem is lesz ez másként.
A tudományról kellene tehát törvényt alkotni, benne leválasztva az MTA-ról a kutatóintézeteket, részint létrehozva belőlük egy jól menedzselt nemzeti kutatóintézeti hálózatot, részint egy részüket egyetemekhez csatolni, nem riadva meg a privatizáció lehetőségétől sem. Meg kellene szüntetni az akadémikusok és akadémiai doktorok teljesítmény nélküli illetményezését. Nem akadémikusok százaira van szükség, hanem legfeljebb húsz a nemzet tudósára. A többieknek pedig munkaviszonyban kellene kapniuk a fizetésüket, annyit, amennyit teljesítményük alapján érdemelnek. És végre az Akadémiát – pontosabban az akadémiákat – is a helyére kellene tenni. Civil, társadalmi önszerveződésként meghatározni a tudósok által létrehozható akadémiákat, amelynek a tagok tagdíjat fizetnek, és persze pályázhatnak állami támogatásra is közéleti programjaik alapján. Az akadémikusok és nagydoktorok illetményezéséből felszabadult forrásokkal pedig éppen meg lehetne duplázni az alapkutatás forrásait.
Lehet persze, hogy mindez még újabb húsz évig csak álom marad. Addig pedig megelégszünk a közhellyel, miszerint a gazdaság modernizációjának útja, a versenyképesség-javulás fő forrása a gazdaságilag hasznosulni képes belföldi k+f, az innovációs tevékenység.
POLÓNYI ISTVÁN
(A szerző oktatáskutató)
