A kormány törvényjavaslata arra utal, hogy a szakértők végre találtak megoldást: valódi magánbiztosítók lépnének az álszövetkezeti magánpénztárak helyére. Az indítvány szerint a magánpénztár tagja választhat majd, hogy egy állami tulajdonú társaságtól kéri-e a fenti, lényegében értékálló nyugdíját, vagy valamelyik magánbiztosítótól. Ez utóbbiak is követhetik az állami társaság politikáját, de joguk van ahhoz is, hogy csak a havi nyugdíj nominális értékét garantálják, a nyugdíj-megtakarítások egy részét pedig kockázatos, de a pénzügyi elmélet szerint várhatóan pozitív reálhozamú eszközökbe forgassák.
Egyrészt elégedett vagyok az új szabályozással, hiszen – mint magam is szorgalmaztam korábban – megtörve a magánbiztosítás szentségét, legalább lesz egy állami szervezet is, amely értéktartó magánnyugdíjakat folyósít. Remélem, minél többen veszik majd igénybe ezt a sajátos, de célszerű megoldást. Ugyanakkor elégedetlen vagyok, mert attól félek, hogy az ügyfelek túl nagy része választja majd a versenyző magánbiztosításokat, különösen azokat, amelyek nagy várható hozamot ígérnek.
Fogadjuk el egyelőre, hogy a kockázatos befektetések várható hozama valóban pozitív, és a befektetések nem túl rizikósak. Lám, a BUX is egy év alatt visszakapaszkodott korábbi értékére, még ha a történelmi csúcsától egyelőre jóval elmarad is. Csakhogy a nyugdíjasok többsége továbbra is kisnyugdíjas lesz, mai áron számolva havi 20 ezer forint körüli vagy annál kisebb magánnyugdíjjal, amelynek vásárlóértéke az új nyugdíjasok számára is csak lassan emelkedik, a tb-nyugdíjakkal párhuzamosan. Szabad-e, kell-e ilyen kis összegeket kockáztatni, még ha a nyugdíj pénzértéke garantálva lesz is? Szerintem e kockáztatás felelőtlen dolog, még azt is el tudom képzelni, hogy éppen a kisebb keresetűek folyamodnak nagyobb mértékben ehhez a szerencsejátékhoz. Mi lesz, ha az éves infláció folyamatosan csökkenti a garantált nyugdíj vásárlóerejét, és egy-egy rosszabb évben a kockáztató kisnyugdíjasok magánnyugdíja 20 ezer forint helyett reálértékben mondjuk csak 15 ezer forint lesz? Akkor vegyenek fel hitelt 20-30 százalékos éves kamatra, hogy áthidalják a rossz évet? Nem veszítenek-e többet a réven, mint amennyit nyertek a vámon? Vagy mentse ki őket az állam, mint ahogyan a devizahiteleseket akarta?
Ráadásul még az sem biztos, hogy a kockázatos befektetések hosszabb távú várható reálhozama pozitív lesz az esetek zömében. Az amerikai Dow Jones index például – az amerikai állam korábban elképzelhetetlen mértékű beavatkozása ellenére – még ma is körülbelül 30 százalékkal elmarad korábbi csúcsától. Vajon mi lesz az amerikai tőzsdeindexszel, ha megszűnik a kormányzati hátszél: a költségvetési túlköltekezés és a nulla kamatláb? És akkor még nem szóltunk a magánbiztosítók kezelési költségeiről, amelyek könnyen semmissé tehetik a felettébb kétséges elméleti reálnyereséget.
Azt szeretném, hogy – az 1997-es törvény egykori garanciaszabályával összhangban – az új törvény csak azoknak a nagyobb járadékú nyugdíjasoknak engedje meg e kockázatos megoldást, akiknek előreláthatólag a rosszabb évek utáni nyugdíja is elegendő a túlélésre. S még mindig nem hiszem el, hogy a versengő magánbiztosítók képesek lesznek uniszex életjáradékot nyújtani, hiszen semmi sem biztosítja, hogy az egyes biztosítókban azonos legyen a férfi-nő arány. Tudomásom szerint a magánnyugdíjak uniszex megállapítása a világon sehol sincs megoldva. Például a chilei kötelező magánnyugdíjrendszer külön férfi és külön női nyugdíjakat fizet a jelentősen különböző várható élettartamok alapján; igaz, házastársakra kötelező özvegyi kiegészítéssel. Már csak ezért is jobb lenne az állami életjáradék – mindenkinek.
SIMONOVITS ANDRÁS
(A szerző matematikus-közgazdász)
