szerző:
Szegő Iván Miklós

A költő és hadvezér Zrínyi Miklós a közvélekedéssel ellentétben nemcsak horvát-magyar kötődésű volt, ő volt az első magyar tábornok, aki a Habsburgok szolgálatban állt, egyes összbirodalmi tanácskozásokon pedig nem is a magyar-horvát, hanem a Habsburg-oldal meghívottja volt. Úgy tűnik, át kell írni, vagy legalábbis jelentősebben árnyalni a történelemtankönyveket.

A legújabb felfedezés szerint az 1620. május 3-án (azaz nem 1-jén, mint eddig tudtuk) született Zrínyi karrierjét egyszerre építette három államban: Magyarországon, Horvátországban és a Habsburg Monarchiában. Ezt mutatja már az is, hogy a grazi, nagyszombati és bécsi jezsuitáknál folytatott tanulmányai és egy itáliai utazás után 1637. december 30-ától már III. Ferdinánd császár kamarása volt.

Zrínyi Miklós portréja
©

Benősült a Habsburg-bürokráciába

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős dédunokája tehát nemcsak a magyar nemesi nemzet, hanem a korabeli Habsburg Monarchia nemzetek feletti arisztokráciájának is igen elismert tagja volt. Voltak ugyanis osztrák és cseh (morva) felmenői, illetve mindkét felesége osztrák, magyar és horvát származású is volt – miként ezt Pálffy Géza, az MTA BTK Történettudományi Intézetében dolgozó történész legújabb kutatásai megállapították.

Fiatalon elhunyt felesége után második házastársát Zrínyi egyenesen a bécsi Habsburg-udvartartásból választotta. Maria Sophia Löbl édesanyja a neves horvát–magyar családból származó Ráttkay Anna Katalin volt, azaz benne is egyszerre csordogált osztrák, horvát és magyar vér. Zrínyi apósa, a stájer származású Hans Christoph Löbl 1629-től haláláig a bécsi császárváros helyőrségének parancsnoka és néhány esztendőn át az Udvari Haditanács, azaz a korabeli „hadügyminisztérium” vezetője volt.

Montecuccoli nem vette el tőle „az összes hadak főparancsnokságát”

A Zrínyiek még a szigetvári hős, a dédapa Zrínyi Miklós idejében megkezdték kialakítani a Habsburg monarchiabeli és a magyar királyságbeli elittel a politikai és házassági kapcsolatokat. A tankönyvekben mindmáig „magyar-horvátként” említett dédunoka Habsburg-lojalitását a császári hadseregbeli rangja is mutatja, a harmincéves háborúban (1618–1648) való részvételéért vezérőrnaggyá nevezték ki. Sőt, 1659-től a bécsi Titkos Tanács magyarokkal együtt tartott tanácskozásain nem is a Magyar Királyság képviselőjeként, hanem titkos tanácsosként a „birodalmi” képviselők között szerepelt.

Pálffy a 19. századi magyar romantikus történetírás egyik legrégebbi toposzát árnyalta egy új tanulmányával. S rámutatott egy közkeletű tévedésre is, miszerint a 17. századi Zrínyi Miklós, a dédunoka sohasem volt a magyar királyságbeli „összes hadak főparancsnoka”, így ezt a posztot nem is vehette el tőle az „idegen” – egyébként szintén Habsburg-szolgálatban álló – Raimundo Montecuccoli, miként ezt gyakran írják.

Zrínyi 1663 őszén valójában a betegeskedő nádor, Wesselényi Ferenc országos főkapitányi posztját látta el a Dunántúlon, amelyet az uralkodó azért bízott kiváló és elismert magyar–horvát katonájára, mert Nádasdy Ferenc országbíró és Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány egymással igen komoly katonai hatásköri konfliktusba bonyolódott.

Még a kommunistáknak is megfelelt

Zrínyi életében az irodalmi munkásság (kiemelkedő jelentősége ellenére) sem állt, de egy 17. századi politikus hadvezér esetében nem is állhatott a legelső helyen – véli Pálffy. Az 1848-as márciusi ifjak egyike, Vasvári Pál a költőről készült életrajzában ugyan már a magyar függetlenség szimbólumává is tette Zrínyit, tudós utódai azonban később őt is gyakorta „túllicitálták”.

A 20. század második felére a magyar hadtudomány szerint Zrínyi az önálló magyar hadsereg felállításának legelső szorgalmazója lett, így őt még a kommunista államvezetés is elfogadta. Ezt jól jelzi, hogy 1955 tavaszán miniszteri utasításra a korábbi Honvéd Akadémia felvehette a nevét.

Szigetvár a török ostrom után - Már a dédapa<br> korában elkezdődött a család közeledése<br> a Habsburgok felé
©

Nem küzdhetett a török kiűzéséért és az önálló magyar hadseregért

E függetlenségi szemléletben a romantikus történetírói irányzat képviselői a legutóbbi időkig a horvát bánt úgy mutatták be, mint aki nem csupán az oszmánokkal, hanem a bécsi udvarral szemben is küzdelmet folytatott Magyarország függetlenségéért, egy a Habsburg Monarchiától független, önálló nemzeti királyságért.

Pálffy elmondta, hogy még ő is úgy tanulta az egyetemen, hogy Zrínyi nevezetes téli hadjáratát 1664 elején az Udvari Haditanács engedélye nélkül, azaz a bécsi hadvezetéstől függetlenül hajtotta végre (a törökök ellen). Az 1970-es évektől történetírásunk előbb a törökök kiűzésének egyik apostolává, majd a rendszerváltást követően olykor még Európa egész sorsát is alakító személyiséggé tette.

Mindezen elméletek hatását szemléletesen jelzi Pálffy szerint a három hónapja megjelent hatodik osztályos történelemtankönyv összegzése: „Zrínyi életét az önálló magyar hadsereg felállításának és a törökök kiűzésének szentelte”.

Pálffy véleménye szerint nemcsak a történeti szakmunkák, hanem az új kísérleti történelemtankönyv túlzó állításait is érdemes lenne árnyalni. Különösen, hogy ez nem változtatná meg a teljes joggal igen pozitív Zrínyi-képünket.

Mit kellene írni Zrínyiről a legújabb kutatások fényében?

De hogyan kellene újraértelmezni Zrínyit? Pálffy szerint az egyik legmeghatározóbb dolgot nem vette figyelembe vele kapcsolatban a kutatás. Nevezetesen azokat az egykorú államkereteket, amelyekben élt és alkotott. Neki nem egy, hanem három állam színpadán kellett politizálnia, helyt állnia, maga, famíliája és országai érdekeit érvényesítenie. Egyrészt a Magyar Királyság elitjében, másrészt a magyar állammal 1102 óta uniót alkotó, ám egyre több szuverenitásra vágyó Horvát Királyság rendiségében, harmadrészt pedig abban a közép-európai Habsburg Monarchiában, amelyhez a magyar–horvát állam közös uralkodóiknak köszönhetően a 16. században csatlakozott. S ez neki mindháromban elég magas színvonalon sikerült.

Ebben az új államszövetségben viszont a kül-, had- és pénzügyek évszázadokon át túlnyomórészt közösek voltak. Emiatt önálló magyar hadseregről a kora újkor legjelesebb magyar–horvát hadtudósa reálisan nem gondolkodhatott, s minden bizonnyal nem is gondolkodott. Pálffy szerint sokkal inkább egy a törökellenes végeken bármikor bevethető, magyar katonákból álló, állandó mozgó haderőt tervezhetett Zrínyi, aminek egész életében nap mint nap tapasztalta hiányát, s amelynek finanszírozására ott állhattak volna a Habsburg Monarchia erőforrásai is. A kettő között óriási a különbség! Míg az előbbire csakis egy önálló magyar nemzetállamban lett volna lehetőség (ilyen azonban a 17. századi Európában egyetlen egy sem létezett, miként önálló osztrák, cseh vagy horvát haderő sem), az utóbbi viszont akár a monarchia kereteiben élő Magyar Királyságban is reálisan megvalósítható lett volna. S noha önálló magyar hadügyről és hadseregről a 17. században még nem beszélhetünk, Zrínyi Miklóst büszkén tarthatjuk a magyar nyelvű hadtudományi irodalom megteremtőjének – amire a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika-épületében a mostani konferencián felavatott emléktábla emlékeztet.

Az 1680-as évekig, azaz a Habsburgok jelentősebb létszámú állandó hadseregének kialakulásáig és egy európai diplomáciai-katonai koalíció létrehozásáig az Oszmán Birodalom Magyarországon egyértelműen komoly erőfölényben volt. A török kiűzéséről az 1660-as években csupán az utókor történészeinek vágyálmaiban lehetett szó – szögezte le a Történettudományi Intézet munkatársa.

Márpedig az aktívabb oszmánellenes fellépés (amit Zrínyi oly gyakran hangoztatott) és a törökök kiűzése között óriási a különbség! Különösen akkor, ha a korszak legjelentősebb magyar–horvát hadvezérének igen számottevő katonai sikert, sőt európai hírnevet hozó téli hadjárata ellenére az 1663–1664. évi háború békefeltételeit Vasváron egyértelműen az oszmánok diktálták.

Nem Bécs engedélye nélkül támadott

Néhány éve már az is ismert, hogy téli hadjáratot Zrínyi nem Bécs engedélye nélkül vezette. Sőt, a török területekre irányuló nagyszabású diverziós akció tervét 1663 nyarától a bécsi hadvezetés egyenesen Zrínyivel együtt – nem kizárt, hogy éppen az ő javaslatára – dolgozta ki.

Ezt a magyar egyházi elit vezetője (Lippay György esztergomi érsek) is támogatta, majd maga az Udvari Haditanács rendelte a német birodalmi és egyéb hadakat a bán mellé. A korban igazi ritkaságnak számított, hogy egy nagy török háború idején a bécsi hadvezetés egy magyar–horvát arisztokrata javaslatát vegye figyelembe, majd rendeljen parancsnoksága alá idegen hadakat. A téli hadjárat új értelmezése tehát nem Zrínyi történetírásunkban oly gyakran emlegetett udvar általi mellőzéséről, hanem éppen ellenkezőjéről, kiemelkedő elismertségéről tanúskodik.

Zrínyi Miklós szobra a Kodály Köröndön
©

Az első magyar császári tábornok

Mint írtuk, Zrínyi a Habsburg színekben már 1642–44-ben horvát és magyar lovasezredekkel vett részt a harmincéves háborúban. Szolgálatai elismeréséről tanúskodott, hogy 1646-ban a Habsburg állandó hadsereg vezérőrnagya lett. Eddigi ismereteink szerint ő volt az első magyar arisztokrata, aki ezt a címet viselhette, azaz az első magyar császári tábornok!

Sőt, 27 évesen Zrínyi elnyerte a horvát bán posztját. Így 1648-ra már egyszerre volt a Habsburg-dinasztia állandó hadseregének főtisztje, a Magyar Királyság második főméltósága és a horvát rendek vezetője. 1659-től titkos tanácsos is volt. Azaz tagja a Habsburg Monarchia legfelső tanácsadó grémiumának. Vagyis kortársai egy jelentős részével ellentétben ő a monarchia vezető politikai-katonai elitjének is tagja volt.

Pálffy szerint ezért a jövőben talán helyesebb lenne a „költő és hadvezér” helyett egyszerre politikus, katona és költő-író Zrínyiről beszélnünk. Zrínyi pályája egyúttal érzékletesen bizonyítja, hogy a 17. század közepén a dinasztia és az uralkodó iránti hűség összeegyeztethető volt a „hazafisággal”, azaz a Magyar Királyság, a magyar és horvát rendi nemzetek érdekeinek védelmével és több pátria eredményes szolgálatával. Éppen emiatt joggal lehet rá büszke minden magyar és horvát, sőt osztrák és közép-európai állampolgár, minden szigetvári, zágrábi vagy csáktornyai lokálpatrióta! Zrínyi ugyanis összeköt, és nem szétválaszt – hangsúlyozta a Történettudományi Intézet kutatócsoport-vezetője.

A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.