szerző:
Feldmár András
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Miért megy vissza a nő a bántalmazó férfihoz? Miért nem tud éveken át kiszakadni egy erőszakon, fenyegetettségen alapuló kapcsolatból? A hvg.hu a családon belüli erőszakról sorozatot kezdett, melyben újabb és újabb eseteken túl szakértők szólalnak meg a témában. Ezúttal Feldmár András pszichológus, pszichoterapeuta írását közöljük.

Volt egy páciensem, sikeres, magas állami beosztásban dolgozó asszony. A férje ügyvéd, volt három gyerekük. Az ügyvéd durva volt, agresszív, gyakran bántalmazta a nőt, aki végül vette magának a bátorságot és elhatározta, hogy elválik. Az esélyei nagyon rosszak voltak, a férje egy rangos ügyvédi irodában dolgozott, az ingyen képviselte őt, a nőnek viszont fizetnie kellett a rettenetesen drága ügyvédet, ha a gyerekeit meg akarta tartani.

A helyzet reménytelennek látszott. Akkor azt találtuk ki, hogy bújjon el a nő egy olyan menedékben, ahol az agresszív férfiak elől el lehet tűnni. De ez sem volt egyszerű. A nőt több minden visszatartotta attól, hogy tisztán lássa és képviselje a saját érdekeit, és még, ha meglátta is, nem mindig volt lehetősége erre.

Általában három dolog tartja a bántalmazott nőket a mindenféle szempontból elviselhetetlen kapcsolatban.

Szeretik a férfit

Először is, ahogy ez a páciensem is, a nők gyakran mindazok ellenére, amit a férfi tesz velük, a szóbeli és fizikai agresszió dacára is szeretik a férfit. Hogy ez miként lehetséges? Csakis úgy, hogy már nagyon pici korától kezdve hozzá van szokva a nő az agresszióhoz: vagy úgy, hogy a családban bántalmazta az apja az anyját, vagy úgy, hogy őt magát kicsi korától kezdve bántották. Aki így nő fel, könnyen összetéveszti a szeretetet a bántással, vagyis azt képzeli, a figyelem, a törődés egyik formája az agresszió, a fájdalomokozás.

Feldmár András
©
Ha a bántalmazó néha, csak egy-egy pillanatra megcsillantja egy lehetséges szép, szeretettel teli élet reményét, akkor a bántalmazott fél behúzza a nyakát, amikor rázúdul  az agresszió, vár, hogy elvonuljon a vihar, reménykedik, hogy egyszer csak felébred a másik és minden jó lesz. A nőkben egy férfi gyakran anyai ösztönöket hív elő; a nő úgy szereti a férfit, mintha a fia lenne. Összezavarodik a szeretet, hiszen, ha a fiam rossz, akkor nem akarom elhagyni, bármit tesz, rám mindig számíthat. Valahogy emlékeztetni kéne a nőket az ilyen helyzetekben, hogy a szeretőjük nem a fiuk. Egy anya soha nem hagyja el a fiát, de egy feleség bátran elhagyhatja a férjét.

Nagy kérdés, hogy miért megy vissza olyan gyakran a bántalmazott nő a férfihoz? Hogyan tud hosszú éven át, újra és újra beleesni ugyanabba a helyzetbe. Gyakran megtörténik, hogy próbál menekülni, de a férfi visszacsalja, ígérget, esküdözik, megint csak, mint egy gyerek, megígéri, hogy mostantól minden más lesz. És a nő a szeretetétől vezérelve elhiszi a mesét és előlegezi a bizalmat, hogy ez az ígéret lesz a végső. Aztán a férfi, mintha mi sem történt volna újra bántja. Felelős a nő? Aki nem jelöli ki pontosan a saját határait, az szinte kéri, hogy bántsák. Mindannyiunknak, férfiaknak, nőknek dolgoznunk kell azon, hogy felismerjük, tudatosítsuk és a környezetünk számára világossá tegyük, hogy hol van a határ, amin, ha valaki erőszakosan átlép, akkor az a kapcsolat végét jelenti. A szófogadó, jó kislányokból, szófogadó rendes asszonyokká érő nőknek nehéz ezt a határt még csak önmaguk számára is világossá tenni, nem, hogy a környezetük számára tisztán kijelölni.

"Ezt ne csináld!"

Nők nemzedékei mentek és mennek bele ma is házasságokba az anyai intelemmel  „felvértezve”: ha jó házasságot akarsz, feküdj le mindig a férjeddel, amikor csak ő akarja. Jobb a békesség. Pedig mindannyiunknak, férfiaknak, nőknek, fel kell készülnünk arra, hogy ha azt mondjuk, hogy ezt ne csináld, és a másik ennek ellenére csinálja, akkor igenis vége a kapcsolatnak. Azok, akik valódi, igazi szado-mazo szubkulturában játszanak, ezt nagyon tisztán tudják. Abban a világban mindenkinek van ilyen pontosan meghúzott határa, amin, ha valaki átlép, attól kezdve senki nem játszik vele többet. Aki átlépi a másik kijelölt határát, aki kéretlenül és ténylegesen szenvedést okoz a másiknak, az a valódi szadista, attól menekülni kell. Akik szeretik és tisztelik egymást, azok tisztelik egymás határait. Egy olyan bántalmazó kapcsolatban, amiről mi beszélünk, nincs határ és a férfi szadista. Megtanulja élvezni a fájdalmat.

Nem az áldozat a hibás!
"Ezt tényleg maga csinálta?" - Bántalmazás a bíróságon

A nő kitartása és vissza-visszatérése ebbe a kapcsolatba lehet valamiféle bosszú az egyik vagy mindkét szülőn, ha gyermekkorban bántalmazták, megszégyenítették. Azt hiszed, anyám, apám, hogy te engem bántottál? Haha! Megtanítottál egy olyan élvezetre, amiről soha nem tudtam volna, ha nem aláztál, nem ostoroztál, gúnyoltál, nem pofoztál volna. Sokszor egy bántalmazó férfi csak gyenge utánzata egy gonosz, manipulatív anyának vagy agresszív apának. Ez a bosszúvágy messze vezet, komoly talentumokat fejleszt ki az emberben. Egy páciensem, egy nő, el tudott élvezni ugyan szimpla szexben, de azt mondta, hogy szárnyal az orgazmusa, ha durván ütik a hátsóját.

Gyakran tapasztalom, hogy megnehezíti a kapcsolatból kiszakadást az is, ha elhiteti magával a bántalmazott, hogy a bántalmazó valójában beteg. Ha a részegen randalírozót, vagy féktelen dührohamában törő-zúzó embert betegnek látom, akkor őt sajnálom önmagam helyett, akkor neki akarok segíteni, ahelyett, hogy futnék, amíg ép bőrrel megúszhatom. Hogy ez honnan jön? Az aki, az őt bántót betegnek akarja látni, az valakitől megtanulta, hogy így kell reménykedni. Ez tehát a remény egy formája. Az, aki ezt eltűri, azt tanítja a gyerekének, hogy ezt el kell tűrni. Tehát, ha az anya eltűrte az apától és aztán négyszemközt, suttogva azt mondja a lányának, hogy szegény apu, beteg, nem tudja, mit csinál, akkor a lány is védtelen lesz. Ez egy hülye hipnózis. Ilyen helyzetekben a remény halálos, a remény gyilkol.

Ha jól emlékszem, T. Tolsztaja mondja: a nők úgy gondolkoznak a férfiakról, hogy a férfiak mind disznók, de minden nőnek kell egy disznó. Eszerint matriarchátus van tulajdonképpen, a férfiak alacsonyabb rendűek, disznók, állatok, és a nők elnézik nekik az ebből adódó dolgokat, mert hát, jó, ha van otthon egy disznó. Ha valaki valóban így gondolkodik, az talán soha nem hagyja el a bántalmazóját.

Megszerezni az erőt

Sokszor, persze, ahogyan az én páciensem esetében is, a menekülést megnehezíti az egzisztenciális determináltság, a pénz hiánya, a lehetőségek szűkössége, a gyerekek elvesztése miatti aggodalom. Nyilván nem megoldás huzamosan bujkálni egy dühöngő, agresszív ember elől, és valóban ritkán lehet a hatóság támogatására számítani. A cikkben szereplő bíró akkor is elfogultnak tűnne az asszony szemében, ha teljesen objektív lenne, hiszen az objektivitás ebben az esetben a hátrányos helyzetű fél számára nem segítség.

R.D. Laing skót pszichiáterhez, aki a mesterem volt, egy alkalommal eljött egy nő, akihez beszéltek a falak, a fotel meg a többi bútorok. Pszichotikus volt, könnyű lett volna ezt néhány perc után kimondani, és be lehetett volna zárni egy pszichiátriára, teletömni gyógyszerekkel. Laing viszont arra gondolt, hogy a nő rettenetesen meg van ijedve, borzalmasan fél valami olyasmitől, amit nem is lehet kimondani, és valahogy ezen a furcsa módon akarja tudatni a világgal, hogy a baj milyen nagy. Beszélgetett vele egy jó órát és végül a nő elmondta neki, mi is a valódi baj: az apja hetente háromszor megerőszakolja őt, és meg is fenyegette, hogy, ha valakinek erről beszél, akkor meg fog halni vagy ő, vagy az anyja.

Model Mugging: két hétvége és a nő megtanulja kiereszteni a hangját, és úgy mondani nemet, hogy a támadó férfiak zöme azonnal megtorpan.

Végül kitalálták, hogy a nő elbújt egy bántalmazott nők számára működtetett titkos otthonba. Laing azt tanácsolta neki, hogy mindaddig, míg fekete övet nem szerez karatéban, ne is menjen a családja felé. Elvállalta, hogy közvetít a nő és a családja között, tudatta az anyával és az apával, hogy a nő él, jól van, biztonságban van, de nem akar velük semmiféle kapcsolatban lenni. A lány beiratkozott karatéra, meg is szerezte a fekete övet három év alatt, és akkor hazament. Amikor az apja közelített felé „úgy”, keményen a szemébe nézett és azt mondta, ha még egy lépést teszel, eltöröm a karodat. Megszerezte az erőt, a bátorságot, a hatalmat a saját sorsa fölött. Nem kellett őrültnek lennie, nem is kellett terápiába járnia sem, elég volt, hogy végre volt valaki, akiben megbízhatott és, aki valóban mellette állt.

"Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem?"
Tavasszal jelent meg a HVG Könyvek Feldmár-sorozatában a Most vagy soha című alkotás, amelyben a szerző pszichológusok, filozófusok, teológusok történeteiből, saját életéből és praxisából merít, hogy válsághelyzeteinkre, félelmeinkre, függőségeinkre és útkereséseinkre reflektáljon. Az alig egy hónapja megjelent Életunalom, élettér, életkedv című könyvében pedig arra próbálja ráébreszteni az olvasót: soha semmi sem történik csak úgy magától, illetve, szabadok vagyunk, ezért semmit sem kell eltűrni.

HVG Pártoló Tagság program

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!