szerző:
Szegő Iván Miklós

A magyar állam vezetői tragikus intézkedéseket hoztak 1941 nyarán. Embereket deportáltak a Szovjetunió megtámadása után megszállt – ma Ukrajnához tartozó – területekre, anélkül, hogy bármiképpen is gondoskodtak volna róluk. Ezzel hozzájárultak a Holokauszt első olyan mészárlásához, ahol öt számjegyű volt az áldozatok száma. A magyar vezetők, amikor értesültek a tömeggyilkosságokról, a menekülőket nem engedték vissza az országba. A kamenyec-podolszkiji mészárlást pénteken az Örkény Színház ősbemutatója idézi fel, a hvg.hu pedig egy szintén októberi konferencia előadóit, egy nemrég megjelent, a témát részleteiben feltáró tanulmány szerzőit kérdezte a történelmi háttérről.

hvg.hu: Egyetértenek azzal, amit Timothy Snyders, a Yale Egyetem professzora írt a Véres övezet című könyvében, miszerint a kamenyec-podolszkiji vérengzés volt 1941 nyaráig a legnagyobb mészárlás a holokauszt történetében, és ez adott mintát a továbbiakhoz, vagyis új szakaszt nyitott meg a népirtásban?

George Eisen: Teljes mértékben. Ez a deportálás a magyar hatóságok tudtával történt, de a németek kezdetben ellenezték a transzportok kiszállítását. Ez volt az első olyan tömeggyilkosság, ahol az áldozatok száma öt számjegyű volt, miután a németek nem tudtak mit kezdeni a hadműveleti területen élőkkel. Nem tudták ellátni a lakosságot, de nem is akarták: az általuk kidolgozott úgynevezett Hungerplan (Éhségterv) lényege az volt, hogy a helyi lakosság által megtermelt élelmiszerrel látják el a katonákat – amihez a helybeliektől, az ottani zsidóságtól, ukránoktól és másoktól is el kellett tehát venni az élelmet. A Hungerplan által érintett területre kiszállított transzportok sorsa ezzel megpecsételődött. Így történhetett meg a kamenyec-podolszkiji vérengzés, amelynek az áldozatai nagyrészt Magyarországról kerültek ki a hadműveleti területekre – a helybeli zsidóság tagjain kívül.

A szerzők

George Eisen a rochesteri Nazareth College (USA) alelnöke, ügyvezető igazgatója és Stark Tamás az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársa a Valóság szeptemberi számában közölt tanulmányt a Kamenyec-Podolszkijban és a mai Ukrajna más településein végrehajtott vérengzésekről. Az ő közreműködésükkel rendezi meg a Wesley János Főiskola – a Nazareth College-dzsal közösen –„A Kamenyec-Podolszkijtól Auschwitzig”címmel meghirdetett kegyeleti és tudományos emlékkonferenciát október 12. és 14. között. A témát az Örkény Színház is feldolgozza Kovács Márton és a Mohácsi testvérek E föld befogad, avagy nincsen számodra hely című darabjában, melynek pénteken van az ősbemutatója.

hvg.hu: Igaz, hogy a deportálás egy idegenrendészeti akció volt csupán, ahogy ezt nemrégiben egy ismert magyar történész állította?

Stark Tamás: Fennmaradt Werth Henrik magyar vezérkari főnöknek az 1941. július 9-én, a Galíciában előrenyomuló magyar haderőnek, a Kárpát Csoportnak kiadott utasítása, amelyből a deportálás célja világosan kiderül. A parancs – amelyet László Dezső altábornagy továbbított – azt tartalmazta, hogy „Ezt a megszállt területet sokáig szeretnénk kezünkben tartani, hogy a zsákmányolt hadianyagot, élelmiszert, üzemanyagot és főleg gumit, amilyen gyorsan csak lehet, hazaszállítsuk és másrészt, hogy erre a területre a nem-kívánatos honi elemeket, zsidókat és ukránokat áttelepíthessük.” A deportálást megszervező Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) elvben a magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidók deportálására készült. A valóságban a kiszállítottak között sokan voltak olyanok, akik rendelkeztek magyar állampolgársággal. Maga az állampolgárság megállapítása is egy rendkívül nehézkes procedúra volt, mivel olyan intézkedések voltak érvényben, melyek a zsidók és közülük is különösen a Kárpátalján élők számára rendkívül megnehezítették a magyar állampolgárság bizonyítását. A deportálás elsősorban a zömmel az ország keleti részén élő, kevésbé asszimilálhatónak, illetve idegennek tartott, szokásaihoz hű „keleti” vagy „galíciai” zsidók ellen irányult. Az akció során kiszállítottak olyan zsidókat is, akik bármilyen szempontból nemkívánatosak voltak a kormányzat számára

hvg.hu: Hány embert deportáltak, közülük hány veszthette életét Kamenyec-Podolszkijban? Hányan tértek haza?

G. E.: 1941. július közepétől egy hónapon keresztül a KEOKH – együttműködve Kárpátalja kormányzói biztosával és a Magyar Királyi Honvédséggel – különböző források szerint 18-35 ezer „idegen és hontalan” zsidót deportált az akkor magyar katonai közigazgatás alatt álló – ma Ukrajnához tartozó – térségbe. A 35 ezres adat – amely közvetlenül a háború utáni – túlzó. Az elhurcoltak közül sokan rendelkeztek magyar állampolgárságot igazoló dokumentumokkal, de hogy pontosan hányan voltak, azt nem tudjuk. Augusztus 27. és 29. között a Dnyeszter menti Kamenyec-Podolszkij városánál a kiszállított zsidók közül német rendőri alakulatok ukrán milicisták közreműködésével 16 ezer főt agyonlőttek. További több ezer deportáltat gyilkoltak meg a későbbi tömeggyilkosságok során. Ami a túlélőket illeti, megközelítőleg 2-3000 ember a magyar katonai közegek megvesztegetésével, ukrán lakosok támogatásával vagy saját erőből visszajutott a Kárpátokon keresztül Magyarországra.

Németek zsidókat hajtanak kivégzésük helyszínére az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban
©

hvg.hu: Mi volt a helyzet az 1941-ben lerohant ukrán területeken? Magyarok, németek, ukránok hogyan viszonyultak egymáshoz és a helyi, illetve a Magyarországról odadeportált zsidósághoz? Igaz, hogy a magyarok időnként mentették is a zsidó menekülteket?

S. T.: Az 1941 nyarán elfoglalt, korábban jórészt Lengyelországhoz tartozó területen ideiglenesen magyar katonai közigazgatást vezettek be. Ezen a területen számos, etnikai, vallási, kulturális törésvonal húzódott. A huszadik század első felében itt szinte mindenki mindenkivel harcban állt, az etnikai alapú feszültség állandósult, és erős volt az antiszemitizmus. A 19 század vége óta a pogromok több hullámban pusztítottak a térségben. A lengyel-ukrán ellentét a német megszállás idején etnikai tisztogatásokhoz vezető ellenségeskedéssé vált. A magyar megszálló hatóságok igyekeztek rendet tartani. Nincs arra bizonyíték, hogy magyar katonák zsidók elleni tömeggyilkosságokban közvetlenül részt vettek volna. Viszont azt tudjuk, hogy Szombathelyi Ferenc tábornok, a Kárpát Csoport parancsnoka 1941 júliusának közepén Kolomea mellett megakadályozott egy tömeggyilkosságot.

G. E.: Tanúvallomások alapján tudjuk, hogy a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság másnapján, 1941. augusztus 28-án magyar csapatok részt vettek az áldozatok összegyűjtésében. Arra is van bizonyíték, hogy személyesen látták a történteket – hazatérő katonák számoltak be ugyanis a látottakról. Az, hogy több ország polgárait érintő akciókról volt szó, mi sem bizonyítja jobban, hogy fennmaradt a kamenyec-podolszki gettóra vonatkozó német parancsnok (Feldkommandant) utasítása egy plakáton. Ezen három nyelven – németül, magyarul és ukránul – tiltotta meg, hogy zsidóknak élelmiszert adjanak el. A magyar szöveg így szólt három nappal a mészárlás előtt, 1941. augusztus 24-én: „Hirdetmény! A mai naptól kezdve élelmiszerek eladása zsidók részére tilos. Azok a zsidók, akik az óvároson kívül élelmiszert vásárolnak, szigorúan megbüntetnek. Zsidók részére történő eladásnál az élelmiszert elkobozzuk, és az eladót megbüntetjük. Tábori Parancsnokság.”

hvg.hu: Mi tekinthető a tanulmányuk legfontosabb eredményének?

S. T.: Kutatásaink során kiderült, hogy noha a mintegy 16 ezer magyar áldozatot követelő kamenyec-podolszkiji vérfürdő meghatározó eseménye ennek a tragédiának, de a teljes eseménysornak mégis csak egy része. 1941 késő nyarán Kelet-Galícia különböző településein még több ezer deportált tartózkodott. Túlnyomó részük későbbi tömeggyilkosságok áldozatává vált.

G. E.: 1941. augusztus 16-án, az Orinyin térségében végrehajtott tömegmészárlás során mintegy ezer magyart öltek meg. Az október 6-i nadvornai tömeggyilkosság magyar áldozatainak száma négyszáz fő volt. 1941. október 12-én Sztanyiszlavov zsidó temetőjében több mint tízezer zsidót – közöttük kétezer magyar zsidót – mészároltak le. Ezek a galíciai tömeggyilkosságok jelentették a holokauszt kezdetét a főkormányzóságban. A Kolomeában, Koszovban, Horodenkán, Zabiében, Zablatovban, Jaramcsében, Skalában és Bucsacsban végrehajtott tömeggyilkosságoknak is sok magyar áldozata volt.

hvg.hu: Amikor szeptember elején nyilvánvalóvá vált a deportáltak tömeges legyilkolása, a magyar hatóságok nem engedték vissza a túlélő, menekülni próbáló deportáltakat Magyarországra. Ez is olvasható a tanulmányukban.

S. T.: A kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosság után még életben lévő deportáltak e tragédiájára azért kerülhetett sor, mert a vezérkar szeptember 15-én kiadott rendelete megtiltotta, hogy a katonaság vagy más hatóságok segítségével “visszacsempésszék” az elhurcolt zsidókat, akik kétségbeesetten próbáltak meg visszatérni a Magyarországra. A magyar politikai és katonai vezetésnek elsősorban nem az a legnagyobb bűne, hogy engedélyezte az előre nem látható és előre nem is szándékolt következményekkel járó deportálásokat. Erkölcsileg az volt a sokkal nagyobb bűn, hogy a magyar vezetés megtagadta a kitoloncoltak visszatérését akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a német katonai közigazgatás alatt halál vár rájuk.

Stark Tamás
©

G. E.: Sőt, a tanulmányunkban azt is leírtuk, hogy azokat a magyar zsidókat, akik sikeresen visszatértek a határon át, vagy azokat a galíciai gettókból menekült zsidókat, akik túlélték a tömegmészárlást, rendszeresen átadták a német hatóságoknak, akik aztán kivégezték őket. Szerencsésebb esetben a magyar katonaság elszállította őket Kolomeába.

hvg.hu: Mi történt a deportált keresztény, nem zsidó családtagokkal?

G. E.: Nem kímélték azokat a nem-zsidó családtagokat sem, akik az ukrajnai rémálom elől vissza akartak térni Magyarországra. A kárpátaljai kormányzói biztos hivatala idézi Pásztóy Ámonnak, a Belügyminisztérium magas beosztású hivatalnokának a feljegyzését. Ezt megküldték a miniszterelnöknek és a belügyminiszternek is. A feljegyzés a hivatalos álláspontot tükrözi: „a külföldi állampolgárok és az őket önként elkísérő keresztény családtagjaik visszatérése Magyarországra nem képezi vita tárgyát”.

hvg.hu: Önök megnevezik a deportálások szellemi atyját, Kozma Miklóst. Mennyire tehető ő felelőssé a történtekért?

S. T.: Kozma Miklós szerepével először Ormos Mária foglalkozott behatóan a róla szóló nagyon izgalmas monográfiájában. Tény, hogy az idegennek tekintett zsidók kitelepítésének az igénye akkor nőtt meg különösen, amikor 1939 márciusában Kárpátalja Magyarországhoz került. A terület visszacsatolásakor az országban hirtelen jelentősen megnőtt a hagyományos életmódjához és értékeihez ragaszkodó és az uralkodó elit és a magyar közvélemény jelentős része által is lenézett „keleti” zsidók száma. Nem véletlen tehát, hogy a deportálás végrehajtását leginkább Kárpátaljáról sürgették. Kozma Miklós, Kárpátalja 1940 szeptemberében kinevezett kormányzói biztosa azt az álláspontot képviselte, hogy helyes lenne a Kárpátalján élő szegény zsidók kitelepítése… „Nagyon örülnék, ha ki lehetne őket valahová vándoroltatni, de egyelőre nem lehet” – írta egy 1941 elején készült levelében. 1941 június folyamán, a Szovjetunió elleni magyar hadba lépés után Kozma Bárdossy László miniszterelnöknél, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternél és Horthy kormányzónál is járt többek között a deportálás előmozdítása érdekében. A tervet lelkesen támogatta Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter. A deportálásról kormányzati döntés született. Gellért Ádám és Gellért János kutatásai alapján úgy tudjuk, hogy a kitoloncolások jóváhagyására a minisztertanács július 1-i rendkívüli ülésén kerülhetett sor. Horthy kormányzó nyilvánvalóan támogatta az akciót, mivel az „idegen”, illetve a „keleti” zsidókat ő is nemkívánatos elemeknek tekintette.

hvg.hu: Ki felelt az akció végrehajtásáért?

S. T.: A kitelepítés „jogi kereteinek” kidolgozásáért és Magyarország területen történő végrehajtásáért, elsősorban a Belügyminisztérium önálló osztályaként 1930-ban létrehozott KEOKH volt felelős. Egyébként a deportálás nem maradt titokban a világ közvéleménye előtt. Több amerikai lap foglalkozott a Galíciába hurcoltak sorsával. A kiszállítás napjaiban az Egyesült Államok budapesti követe, Herbert Pell a magyar miniszterelnökhöz intézett memorandumában nemcsak a deportálás embertelen körülményeit tárta fel, hanem arra is figyelmeztette Bárdossy Lászlót, hogy a háborús menekülteket a nemzetközi jog védi. A miniszterelnök válaszában azt hangsúlyozta, hogy a deportálás „humánus” körülmények között zajlik.

hvg.hu: Miért éleződött ki a vita a német hadvezetés és a magyar katonai vezetők között?

G. E.: A német tábornok, Karl von Roques kérte a kamenyec-podolszkiji „zsidókérdés megoldását”. Ez volt az első eset, hogy a Wehrmacht, ha meg is tiltotta a maga részéről a részvételt, de szándékosan kérte a deportáltak legyilkolását. A nürnbergi perben erre külön is kitértek. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy a németek – a már említett Hungerplan (Éhségterv) miatt – nem is akarták ellátni a megszállt területek lakóit élelemmel. A viták a magyarokkal azért éleződtek ki, mert a magyarok minden előkészítés nélkül dobták át a határon a deportáltakat, amire a németek nem voltak felkészülve.

hvg.hu: Mit tudott a magyar kormány a deportáltak sorsáról kezdetben?

S. T.: A keleti hadszíntérről visszatérő magyar katonák és munkaszolgálatosok beszámoltak a deportáltak helyzetéről és ezek a hírek számos magyar politikushoz és közéleti személyhez is eljutottak. Bajcsy-Zsilinszky Endre és Rassay Károly ellenzéki politikusok, Pásztor József és Polgár György a magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának vezető munkatársai, valamint Cavallier József, a Szent Kereszt Egyesület világi vezetője minden követ megmozgattak a kiszállítások leállítása érdekében. Weiss Edith bárónő, a zsidó segélyszervek központi alakjaként próbált segíteni az áldozatokon. Az elhurcoltak életéért folytatott küzdelemnek a vezéralakja azonban a katolikus Szociális Testvérek Társasága főnöknője, Slachta Margit volt. Ő a deportálások leállítása és a már elhurcoltak érdekében a Horthy családnál is közbenjárt. Ezeknek a közbenjárásoknak is szerepe volt abban, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus közepén a „hontalan” zsidók kiszállítását felfüggesztette.

hvg.hu: Kinek volt még szerepe a deportálás leállításában?

G. E.: Ez részben a Brand család, Joel és Hansi Brand érdeme is. Hansi nővérét és családját is elvitték. Megvesztegettek egy kémelhárító tisztet, így Krém József visszahozta őket. Brandék vitték fel aztán Budapestre Stern Lajost (Hansi sógorát) Keresztes-Fischerhez. A belügyminiszter ezáltal is tájékozódhatott az ügyben.

George Eisen
©

hvg.hu: Mi történt ezután?

S. T.: A belügyminiszter utasítása ellenére a kiszállítások szórványosan augusztus végéig folytatódtak. A kiszállításkor azt ígérték a zsidóknak, hogy Galíciában majd letelepedési és munkalehetőséget kapnak. A valóságban a honvédségi teherautókkal kiszállított és gyakran ki is fosztott zsidókat különböző galíciai településeken elengedték, és sorsukra hagyták. A magyar megszálló erők vezetői tisztában voltak azzal, hogy a helyi ukrán lakosság körében erős az antiszemitizmus. Tudomásom szerint a magyar katonai közigazgatás alatt pogromokra nem került sor. Megváltozott a helyzet, amikor Galícia teljesen német ellenőrzés alá került. A magyar kormányzat részéről a cél az „idegen” zsidók eltávolítása volt, nem meggyilkolása. A magyar vezetés, elsősorban a katonai vezetés azonban mégis vétkes az utóbbi bűnben is mivel a kiszállítottakat akkor sem engedték visszatérni, amikor már sorsuk ismert volt a kormányzat előtt.

hvg.hu: Kiderült-e, hogy gyilkoltak-e magyarok a magyar határ bármelyik oldalán?

S. T.: Nincs bizonyíték arra, hogy magyar katonák közvetlenül részt vettek volna a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságban. Arról azonban tudunk, hogy magyar határőrök lelőttek a tömeggyilkosságok elöl menekülő, az országba visszatérni akaró deportáltakat.

hvg.hu: Egyikük, George Eisen rokonai is áldozatul estek a kamenyec-podolszkiji mészárlásnak – ezt is olvasni lehet a közös tanulmányban. Honnan tudták meg a tragikus hírt?

G. E.: Igen, két nagybátyám halt meg 1941-ben a megszállt területeken. Egy magyar katona, aki mint „lehordó dolgozott a placcon”, szemtanúja volt a kivégzésüknek. Hazaérkezésekor beszámolt, hogy mi történt velük.

hvg.hu: Tanulmányuk szerint a magyar hatóságok már 1918 óta különböző intézkedéseket tettek az idegennek, zsidónak vagy más okból nemkívánatosnak minősített személyek internálására. A harmincas évektől razziák zajlottak és internálótáborok létesültek. Mennyire volt ez folyamatos jelenség a Horthy-korban?

S. T.: 1941 előtt deportálásokra vonatkozóan nem hoztak intézkedéseket, de az idegennek tekintett zsidók kitelepítésének követelése, 1918-tól kezdve hangsúlyosan jelen volt a magyar politikában. Az 1918 előtti liberális korban egységesen kezelt és magyarnak tartott zsidóságot a két világháború közötti korszak konzervatív közéleti szereplői és hatalomban lévő politikusai két csoportra osztották. Az egyik csoporthoz az asszimilálódott zsidók tartoztak. Köztük voltak a gazdasági élet azon vezetői is, akiknek kulcsfontosságú üzemek voltak a tulajdonában, s így kikapcsolásuk a termelés hanyatlásával járt volna. A másik csoportba tartoztak azok, akik zsidó nemzeti identitásukat nem adták fel, a magyarság céljaival ezért nem is azonosultak. Közéjük tartoztak a keleti területekről, elsősorban Galíciából bevándoroltak, valamint a „kozmopoliták” és a kommunisták, akiket felelősnek tartottak az 1918-as összeomlásért és a proletárdiktatúráért. A politikai elit java része ennek az „idegennek” tekintett csoportnak az országból való eltávolítását szorgalmazta már a húszas évek elejétől.  A belügyminisztérium a húszas és a harmincas években számos „idegenrendészeti” razziát tartott, melyek elsődleges célja az állampolgársággal, letelepedési engedéllyel nem rendelkező zsidók összeírása, internálása majd kitoloncolása volt. A Magyarországra menekült, illetve az idegennek tekintett zsidók eltávolítására azonban nem kerülhetett sor, mivel őket más országok nem fogadták be. Ez a helyzet változott meg gyökeresen 1941 késő nyarán, amikor Galícia egy része ideiglenesen magyar katonai megszállás alá került. Most már volt hová deportálni azokat a zsidókat, akiket „nemkívánatos honi elemeknek,” idegeneknek tekintettek.

A szerző az 1956-os Intézet munkatársa