„Mintha nem is egy országban élnének a mélyszegénységben élők és a középosztálybeliek" – fog bele mondandójába Bogi. Soha sehol nem érintkeznek, teljesen más helyekre járnak, így valamiféle félelem van a szegényekkel, főként a romákkal szemben. A harminc év körüli nő az egyik patronáló a tizenhatból, akik egy évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy felkarolnak szegény családokat.

Hosszas egyeztetés után tudtunk leülni hármójukkal. Azt mondják, ez egy lassú eredményeket hozó program, az igényekhez mérten kevés családdal tudták elkezdeni. Így akik kimaradtak, még kirekesztettségükben is kirekesztettebbnek éreznék magukat, ha megtudnák, környezetükben vannak, akiket így segítenek. Ezért arra kértek minket, hogy se őket, se a város nevét ne áruljuk el – legyen elég, hogy az ország keleti felén járunk.

Mit csinál egy patrónus?

Maga a konstrukció nem bonyolult: a kisebbségi önkormányzati elnök segítségével kiválasztottak családokat, akik nem zárkóztak el ettől a támogató viszonytól, majd a patronálók a habitusuknak megfelelően elkezdték építgetni a személyes viszonyt a családdal, időnként anyagilag is támogatva őket. Minden támogató tevékenységhez bevonnak további segítőket: van, aki matekból korrepetál, rajzolni tanít, vagy épp egy kirándulás megszervezésében segít ki pénzzel. Tehát ha így tekintünk a rendszerre, akkor nem is tizenhatan, hanem jóval többen vesznek részt a programban támogatói oldalon. A patrónus feladata elsősorban a szükségletek felmérése, a felzárkóztatás menetének kidolgozása, aminek megvalósításához további segítőket keres.

„Ha személyes kapcsolatba kerülnének ezekkel a családokkal a magasabb státuszú családok, biztos hogy nem lennének ilyen erősek az előítéletek” – magyarázza Bogi, hozzátéve, hogy neki is sikerült időközben megszabadulnia egy előítélettől, nevezetesen attól, hogy a nagy sportautót vezető, módos vállalkozótípusok mind érzéketlenek. „Van egy ilyen segítő, aki a patronáltamnak elintézte, hogy el tudjon menni erdei iskolába. Kifizette zsebből a negyvenezer forintot, majd a beiskolázásnál is még egyszer ennyit.”

A patronálásnak nincsenek szigorú, lefektetett szabályai. Bogi saját kisgyerekei miatt ritkábban tud a patronáltjával és anyukájával találkozni, Gyuri viszont szinte minden nap összefut azokkal, akiknek segít.

„Rájöttem, hogy nekem is fontos”

„Nekem két kamasz patronált gyerekem van, ők nem egy család, hanem inkább egy pár” – meséli Gyuri. „Most azon vagyunk, hogy a fiú elvégezze a középiskolát, a lánynál pedig el szeretnénk érni, hogy befejezze az általános iskolát. Arra is törekszem, hogy azt is csinálhassák, amit szeretnek, így a fiú gitározni tanul, a lány pedig rajzolni. Az ismerőseim korrepetálják őket, de leruccantunk két napra a Balatonhoz is, mert még soha nem voltak. Az is előfordult, hogy egyszerűen csak palacsintát sütöttünk nálunk, és mondhatom, hogy barátok lettünk” – meséli a patrónus.

A gyerekek egyébként nagy szegénységben élnek a családjukkal, egyikőjük putriban. A szülőkkel Gyuri együttműködése lazább, egyszer volt olyan, hogy egyikük családjának segített betenni egy ablakot az otthonukba. De a kapcsolattartás azért is fontos, hogy a szülők támogassák, hogy a gyerekeknek lehetőségek nyíljanak. „Eljutottunk oda, hogy érzelmileg is fontos lett a srácoknak, hogy együtt vagyunk, figyelnek, hallgatnak rám. Sőt amikor a barátnőmmel gondjaink voltak, s látták rajtam, hogy szomorú vagyok, azt mondták, hogy majd imádkoznak értünk. Akkor éreztem, hogy nekem is nagyon fontosak.”

Választások

Amikor Gyuri barátaival van, gyakran előkerül a téma, miképp alapozzák meg az egzisztenciájukat, mibe fektessenek be. Ilyenkor elgondolkozik, hogy normális-e, amit csinál: ahelyett, hogy a saját jövőjét anyagilag próbálná megalapozni, még költ is másokra, hogy segíthessen. „De mindig arra jutok, hogy én vagyok a normális, mert szerintem annak nincs sok értelme, hogy valaki csak gyűjtögesse a végtelenségig az anyagi javait.”

Bogi a patronált anyukával úgy állapodott meg, hogy 10 ezer forintot ad havonta, de amikor nagyobb kiadások vannak, mint például a beiskolázás, akkor következik az új támogató „felhajtása”. Ebben a családban az édesanya egyedül neveli a gyerekeket, a kislány harmadik osztályos és nagyon tehetséges, az osztályában a legjobb tanuló, mellé tehetséggondozó szakembert is fogadtak, a fiúval kicsit nehezebb, most kezdte a középiskolát. Noha Bogi ritkábban találkozik a családdal, úgy érzi, a hónapok elteltével köztük is egyre közelebbi a viszony: „Vannak visszaigazolások, örömök, melyek motiválnak, még ha ezek nem is tűnnek látványos eredménynek. De nem is ilyenekkel számoltunk, hanem apránként tesszük bele, amit tudunk. Biztos vagyok benne, hogy mindennek van és lesz hatása. Nem kevésbé fontos, hogy a mi gondolkodásunkra, magatartásunkra is – tette hozzá Bogi.

Nem séma szerint

Az alulról szerveződés egyik lényeges eleme, hogy mindenki azt fekteti bele, amit tud és amennyit tud. A cigányság integrációja a többségi társadalom számára legalább olyan fontos, mint maguknak a romáknak, mivel mindenféleképpen együtt élünk a továbbiakban is, csak nem mindegy hogyan, vélik Gyuriék. Ezen a ponton elindul egy beszélgetés arról is, ami nem tartozik ugyan szorosan a patronáló program működéséhez, de valahogy mégis: vajon miért tartják fontosnak egyes társadalmi csoportok az anyagi javak mértéktelen felhalmozását, miért fontosabb egy méregdrága sportautó, mint az, hogy valaki számára egyszerűen egy lehetőséget hozzáférhetővé tegyünk, amire esélye sem lenne az életben.

Azt már a helyi cigány önkormányzat vezetője teszi hozzá, hogy a drága, sokszor százmilliókat felemésztő programok helyett hatékonyabb az olyan kezdeményezés, melyet a benne résztvevők meggyőződése táplál. A roma vezető szerint ugyanis az a baj a jelenlegi pályázatos programokkal, hogy sok esetben nem is jut el oda a pénz, ahova szánták, magukhoz a leginkább rászoruló cigány családokhoz, hanem a nagy részét elnyeli az intézményrendszer. Így nem csoda, ha a többségi társadalom szinte csak azt látja, hogy százmilliók tűnnek úgy el, hogy közben semmi nem változik.

„Az egyik vágyálma egy fürdőszoba volt”

A programot egy évvel ezelőtt elindító néhány ember persze nem az utcán verődött össze, egy civil szervezetben már dolgoztak együtt néhányan, egymással és a helyi cigány önkormányzattal is. Bogiék például a romák életkörülményeiről készített felmérést. Az akció végén egy rajz- és fotókiállítást is szerveztek, ahol cigánygyerekek műveit is kiállították. A gyerekeknek azt kellett lerajzolniuk, hogy mi a legjobban vágyott dolog a számukra. Az egyik kislány egy fürdőszobát rajzolt. Ekkor kezdett el mocorogni a civilekben, hogy valamit kellene azért csinálni, hogy ne legyen ekkora különbség egy településen egymástól pár kilométerre élő emberek életkörülményei között. És így jött az ötlet, hogy középosztálybeli családokat kellene összekötni mélyszegénységben élő családokkal, hogy találkozhassanak, ismerjék meg egymást, ha egyébként a normális életvitelükben erre soha nem kerülne sor.