Mérő László
Mérő László

Ennek a népszavazásnak nincs egész jövőnkre kiható egzisztenciális tétje, megtehetjük hát, hogy dacosan nem válaszolunk.

Nagyon nem értek egyet Nehéz-Posony Márton írásával. Tanárként azt mondom, ha a diák nem arra a kérdésre válaszol, amit feltettem neki, akkor eleve elégtelent kell adni neki. Nem fogadható el egy olyan magyarázat, miszerint „azt hittem, a tanár úr valójában azt kérdezi, hogy…”.

Ha egy ilyen magyarázatot elfogadnék, azzal elfogadnám, hogy a diák is megbuktathatja a tanárt. Ami persze jogos lehet, vannak valóban megbuktatnivaló tanárok, és akár én is lehetek az. Csak éppen a megbuktatásunknak nem az a módja, hogy a diák átértelmezi a kérdést, és úgy válaszol. Mert azzal elfogadja a jegyet is, amit majd adunk a válaszra.

Ha nem akarunk ugyanúgy nevetségessé válni, mint Karinthy Tanár úr kérem-jében a bukott diák, aki azzal magyarázkodik, hogy a tanár amúgy is megbukott kérdezéstanból, akkor nem az a kérdés, hogy mit válaszoljunk a tanár hülye kérdésére, hanem az, hogy miképpen fejezhetjük ki azt, hogy maga a kérdés hülyeség. Semmiképpen sem úgy, hogy megpróbáljuk kitalálni, mit is akart kérdezni a tanár, és arra válaszolunk.

Ha egyszer a tanár úr abba a helyzetbe hozott, hogy válaszolni kell a hülye kérdésére, akkor már tökmindegy, mire kapok egyest. Ettől a tanártól nem szeretnék mást kapni. A tanár alkalmasságáról és a kérdés minőségéről a vitát nem ott az órán kell lefolytatni. Akkor már inkább nem válaszolok, elfogadom az elégtelent, és majd máskor, máshol folytatom le róla a vitát. Ott az órán ugyanis eleve nincs esélyem, ott ő az úr, a dolgok rendje szerint.

Azzal, hogy válaszolok, azt kockáztatom, hogy a tanár elfogadja a válaszomat, ad egy elégségest (vagy akár jelest) bizonyítva, hogy ő mennyire jó tanár, olyan választ is elfogad, amivel ő maga amúgy nem ért egyet. Ha nincs nagyon nagy, mondjuk az egész életemre kiható egzisztenciális tétje a jegynek, amit itt kapok, inkább dacosan hallgatok, és beszedem az elégtelent. Ezzel megtartom az erkölcsi alapomat arra, hogy majd valamikor a megfelelő fórumon felvessem a tanár alkalmasságának kérdését.

Valószínűleg ezt mérték el a népszavazást kiíró „tanárok”. Ennek a népszavazásnak nincs egész jövőnkre kiható egzisztenciális tétje, megtehetjük hát, hogy dacosan nem válaszolunk, és elviseljük, hogy a tanár úr dörgedelmesen kiosztja nekünk az elégtelent. Fogalmazhatom ezt úgy is, hogy nem kell állampolgári kötelességünknek érezni, hogy ezen a népszavazáson részt vegyünk, ha egyszer a kérdés hülyeség.

És ha már a tanár úr amúgy Putyin pincsije (mint Nehéz-Posony Márton utal rá), figyelmébe ajánlok egy orosz közmondást: na glupij vaprósz nyet atvéta – ostoba kérdésre nincs válasz. Ne hagyjuk hát, hogy a tanár úr rábeszéljen egy hülye (vagy akár okos, az itt mindegy) válaszra a kegyelemkettes reményében. Ne értelmezzük a hülye kérdést, hanem inkább ne válaszoljunk, és szedjük be az egyest.

Én azért nem fogok elmenni szavazni október 2-án, mert ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem: a magam részéről megbuktatom a szavazás kiíróit kérdezéstanból.

Majd ha az fog állni a vizsgalapon, hogy „Egyetért-e azzal, hogy akkor is az EU tagjai maradjunk, ha ezért fel kell adnunk nemzeti szuverénitásunk egy részét?” – akkor el fogok menni, és igennel fogok válaszolni, és ha netán kisebbségben maradok, be fogom érni az elégségessel.