Hercsel Adél
Hercsel Adél

„A részeg voltam, mint a disznó, nem emlékszem semmire” – önmagában még nem érv, pláne nem mentség semmire. Ha közszereplő vagy, ha nem. A "nem" pedig minden körülmények között "nemet" jelent.

Tegnap az autópályán kora délután, az anyósülésen ülve, győri riportunkról hazafele jövet, még gömbölyű kacajok közepette olvastam fel a nap hírét a fotós kollégának, miszerint drága jó politikusaink a nyáron sem bírnak magukkal. Mivel vállalhatatlanul viselkedett, kidobták az LMP-s Ungár Pétert a Momentum nyári fesztiváljáról, sőt a fiatal politikust egy életre kitiltották a párt összes rendezvényéről. – Majd némi hírzajt követve, a vonatkozó kommentekből és Facebook bejegyzésekből késő délutánra kiderült a kitiltás oka: Ungár kontrollvesztett részegként nyomult rá más fesztiválozókra: volt, akinek bemászott a sátrába, ahonnan háromszori felszólítás után sem igazán akart kijönni, majd vitába keveredett a biztonságiakkal, akik végül nem küldték haza azonnal, csak reggel, mert „nem volt abban az állapotban.”

Ekkor már nyoma sem volt kacajnak, sőt, a tipikus reakciókat látva estére már a sírás kerülgetett, mert a legmagasabb fokozatra kapcsoló politikai összeesküvés-elméletgyár mellett egyszerre sikerült döbbenetesen sokaknak relativizálni a szexuális zaklatást és a mértéktelen alkoholfogyasztást. Mindehhez pedig csak szívből gratulálni lehet.

Az említett szentháromságot kezdjük talán a piálással, mert a történet ebből a szempontból valójában végtelenül egyszerű: „a részeg voltam, mint a disznó, nem emlékszem semmire” – önmagában még nem érv, pláne nem mentség semmire. Ahogy közúti baleset okozására, úgy mások szexuális zaklatására sem. Ha közszereplő vagy, ha nem. Ha politikusi minőségedben veszel részt egy rendezvényen, ha nem. (Amennyiben valaki lemaradt volna: Ungár különös bocsánatkérésében arra hivatkozott, hogy magánemberként vett részt a rendezvényen.)

Már amennyiben a magánemberi dimenziót nézzük, ha rátöltesz és rendre butára iszod magad, majd sértegeted a párodat és a barátdaidat, ne csodálkozz, hogy másnap egyedül ébredsz az üres lakásban, és egy idő után senki sem áll veled szóba. Ahogy már olyat is láttunk, hogy egy-egy emlékezetesebb gólyatábori alakítás után valaki legközelebb az első munkahelyén szabadult meg, a „Fű”, a „Díler”, a „Kannás”, a „Szityu”, illetve „Róka”, vagy a „Norbika, aki egyszer részegen felgyújtotta a kolit” – becenevektől, illetve eposzi jelzőktől.

Egy közszereplőnél pedig, a politika farkastörvényeiből adódóan, nem jár hasonló cezúra: félő, hogy az illető bármit is tesz, a botrány skarlát betűje elkíséri egy életre. Azt már nem is említve, hogy Ungárnak egy füst alatt sikerült igencsak kellemetlen helyzetbe hoznia kollégáit, az egyszeri LMP-szavazó pedig joggal él meg némi bizalomdeficitet kedvenc pártjával kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy Ungár ittas viselkedésével mekkora ütőkártya került a Momentum kezébe politikai riválisában szemben, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, a magyar közélet juniorjai mindezt nem félnek használni.

Persze távol álljon tőlem, hogy Ungár Pétert megbélyegezzem, pláne ismeretlenül alkoholizmussal és rendszeres ittas randalírozással vádoljam, a kérdés merő életszerűségből mégis felmerül: túl az egyetemi éveken, Ungár korában (26) az embernek már nem illene tisztában lennie a saját működésével, a saját határaival? Olyasmire gondolok, hogy például két sörig jó vagyok, háromnál már butaságokat beszélek, de ha utána küldök még egy felest, akkor tuti elájulok?!

Szóval nehezen tudom elképzelni, hogy aki odáig fajul, hogy ki kell vezetni egy szórakozóhelyről, ne kapott volna korábban finomabb-nyomatékosabb figyelmeztetéseket azzal kapcsolatban, hogy legközelebb vegyen vissza.

Nem arról van szó, hogy soha többé ne igyunk semmit, pláne nem a nyári fesztiválszezonban, kevés dolog esik jobban egy hideg sörnél vagy fröccsnél a kánikulában, sőt, nem ördögtől való egyszer-egyszer lerészegedni sem biztonságos közegben, egészen addig, amíg az állapotunkkal nem hozunk másokat kényelmetlen helyzetbe. Ha egy idegen mászik be a sátrunkba lelkesen, az már pont lehet kellemetlen.

Ahogy azt is rém kellemetlen végignézni, amikor jó magyar szokás szerint az ország ismét két masszív ítélőtáborra bomlik: miközben az Ungár agresszív lerészegedését elbagatellizálókra tromfolnak az Ungárt fennhangon savazók és fordítva, hol marad az empátia? Mi van, ha ez a fiatal, agilis LMP-s politikus azért viselkedik így, mert súlyos problémákkal küszködik? Lehet, hogy az ítélkezés helyett sokkal inkább segítségre lenne szüksége, mert az alkoholfogyasztás egyenesen a betegsége vagy valamilyen mentális probléma tünete? Vagy egyáltalán, a közszereplői státusz, az azzal járó nyomás és állandó figyelem, negatív hatással van az idegrendszerre? – Közhely, de ma Magyarországon az alkoholizmus általánosságban döbbenetes méretű problémát jelent.

Bármi is legyen az igazság, ahogy a Momentum és tábora, és úgy általában a hozzászólók nagyja 24 óra leforgása alatt eljutott abba a retorikai fázisba, melyben ők is ugyanúgy kimerítik a zaklatás fogalmát. Mert ha Ungár Pétert és a mellette kiállókat durva, indulatos szavakkal minősítjük (például: „sok ballibsi, álértelmiségi pöcs”), a kommentekben vagy bárhol másutt megszégyenítjük, netalántán fenyegetjük, azzal lényegében az ostorozott zaklató és agresszív viselkedést ismételjük meg, sőt, habosítjuk tovább. (És ez sajnos tipikus, hiszen ugyanez történt a Tusványoson fütyülő nőt hajánál fogva lerántó erdélyi fotós, továbbá a menekülő bevándorlókat elgáncsoló László Petra esetében is.)

Ettől függetlenül természetesen rá kell és rá is lehet mutatni a kettős mércére, miszerint az Ungárt mosdatni próbálók falsan érvelnek, amikor számon kérik, hogy a Momentum egyáltalán miért hozta nyilvánosságra a fesztiválon történteket? Miért hírértékű az, hogy az LMP-s Ungár a rendezvényükön botrányt csinál, „hiszen megesik, hogy egy fesztiválon a kelleténél többet iszik az ember.” Kétségtelen, ha kiderülne, hogy Németh Szilárd vagy Orbán Viktor zaklatott másokat ittasan Tusványoson, az LMP-s Ungár-szimpatizánsok is ugyanúgy felhúznák magukat, majd szankciókat követelnének.

A kettős mérce pedig valóban ijesztő, mert kétségtelen, hogy az otthonszülés szabályozása és az ambuláns szülés bevezetése mellett a szexuális zaklatás és a nemi erőszak elítélésének egyre nagyobb konszenzusa az elmúlt évek egyik legnagyobb magyar feminista sikere. A sok-sok cikk és társadalmi párbeszéd nyomán mintha minél egyértelműbb lenne, hogy a miniszoknya nem lehet az erőszak indikátora, továbbá az erőszakért nem hibáztatható az áldozat. Érdekes, hogy amint egy nyílt tekintetű, szimpatikus, fiatal politikusfiú az abúzus elkövetője, máris elbizonytalanodunk azzal kapcsolatban, hogy a másik intim zónája az illető engedélye nélkül szent és sérthetetlen.

Szóval mondom még egyszer: Ungár-ügy ide vagy oda, a nem az nem, a (szexuális) zaklatás bármely, még legenyhébb formája is mélységesen elfogadhatatlan, és minden lehetséges eszközzel küzdeni kell ellene. A bántalmazás pedig egy rosszul elhelyezett hangsúllyal is kezdődhet, sajnos bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet. Az pedig szintén nem lehet érv, ahogy nem egyszer elhangzik a hasonló esetek kapcsán, miszerint a lányok (esetleg fiiúk) meg tudják védeni magukat, és általánosságban „el lehet küldeni melegebb éghajlatra, a részeg, kellemetlen udvarlókat, a nagy részük ezt meg szokta érteni.”

Hol van ebben az életbiztosítás, kérem? Mi a helyzet akkor, ha pont olyannal van dolgunk, aki az elutasítást nem érti meg? – Egy szélsőséges példával élve, a pécsi Bándy Kata esete a legjobb figyelmeztetés arra, hogy milyen veszélyes a zaklatás relativizálása és lekicsinylése, hiszen az idézett logika mentén, ha valakinek, neki börtönpszichológusként tudnia kellett volna, hogy a zaklatója hogyan ne gyilkolja meg? Ne is menjünk bele. Rettenetes. De ennek már nem közvetlenül Ungárhoz van köze, csak ahhoz, hogy milyen veszélyeket rejteget, ha a szexuális zaklatást valamiféle megszokott, szükséges rosszként tartjuk számon az életünkben.

És végül néhány szót a politikai csatározásról: Ebből is látszik, hogy pár üdítő kivételtől eltekintve, az ész nélkül sorosozó és migránsozó Fidesznek köszönhetően a magyar közélet a végképp a paranoid infantilizmus állapotába merevedett. Történjen egy párt életében bármi kellemetlen, ami rossz fényt vet rá, egyből összezár a szekértábor, és konteót kiáltunk, ahelyett, hogy nyílt lapokat terítve, terepet adnánk a kibeszélésnek és az őszinteségnek, ami akár még a korrekcióhoz, a megoldáshoz is elvezethetne. – A Momentum és az LMP a legnagyobb politikai tőkét egymás ekézése helyett leginkább abból kovácsolhatná, ha kilépne a Fidesz (meg a Jobbik) harci retorikájából, ha most inkább társadalmi kampányokat indítana, például felkarolhatná az anonim alkoholisták klubját és hatékonyan segítené néhány szexuális zaklatás ellen küzdő civil szervezet munkáját.