Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Stratégiai elsőbbsége van ma Magyarországon Orbán miniszterelnök úr (és rendszere) elmozdításának, de nem minden áron.

A magyarországi hivatalos (parlamenti vagy parlamentbe törekvő) ellenzék szűnni nem akaró válsága annyira tragikomikus, hogy már az is csökkenti a sajtó presztízsét, hogy egyáltalán foglalkozik vele.

Pedig az okok nem triviálisak.

Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a magyarországi ellenzék stratégiája merőleges a magyarországi választási rendszerre, választójogra. Arról se, hogy a reménybeli választók zömét majdnem kizárólag csak állami és álprivát kormányzati propaganda éri el. (Márpedig mindenki számára hozzáférhető szabad, független és minőségi médiák nélkül nincsenek szabad választások.) De még arról sincs szó, hogy Orbán Viktor csoportjának elég ügyes politikája révén – amely a Nemzetközi Valutaalap üdvös kiakolbólítását követi – kicsit nőttek a bérek (a minimálbér emelése folytán is), nőnek a nyugdíjak, tartható az államadósság, csökkent a rezsi, no meg (a tömeges kivándorlásnak köszönhetően) némely szakmákban és régiókban csökkent a munkanélküliség: a munkaerőhiány pedig tovább nyomja fölfelé a béreket. (Bár már láttunk a történelemben olyan rendszert, amely megszüntette a munkanélküliséget, emelte az életszínvonalat, gazdasági és katonai sikert halmozott sikerre, mégis – az első pillanattól – világos volt, hogy katasztrófához vezet.)

Világméretű politikai átalakulás zajlik, amelynek Orbán miniszterelnök Magyarországa az előfutára volt: de a mai helyzetben a dacos magányával kérkedő jobboldali magyar rezsim maga a mainstream, a „fősodor”. Ezeket a rezsimeket mindenekelőtt az idegengyűlölet jellemzi (főleg menekült-, bevándorló- és vendégmunkás-ellenesség), az etnicizmus-rasszizmus, az értelmiségi, „szakértői”, hivatalnoki és médiaelitek tekintélyének megingása, szociális konzervatizmus és tradicionalizmus, a gazdasági liberalizmus (amely marad, bár módosítva) elválása a politikai meg emberi jogi liberalizmustól (amelyre a kiirtás vár), s mindenekelőtt az egyenlőtlenség szenvedélye. Ezek a rezsimek a legcsekélyebb bűntudat nélkül hagyják sorsukra a szegényeket, a veszteseket, a betegeket, a bővülő underclass nyomorultjait. Az antifeminizmus és a homofóbia nem mindenütt tipikus. Az antiszemitizmus, bár fokozódik és terjed, nem általános, és a jellege is változik (amennyiben az arabellenes, a muszlimok kisebbségi jogait – enyhén szólva – semmibe vevő Izrael „nemzeti” és katonai erényeit méltányolják az új szélsőjobboldalon, ami nem hűti a diaszpóra zsidó, ám világi és nem cionista értelmiségével szembeni indulat hevét). A muszlimellenes Orbán Viktor iszlám diktatúrákkal és zsarnokságokkal barátkozik, üzleti szövetségesei se állnak távol az iszlamista köröktől: tehát ez se olyan egyszerű.

Az európai szociáldemokráciának a neoliberalizmussal (és a neokonzervatív eszmékkel) kötött szövetsége – Tony Blair, Gerhard Schröder – előkészítette az ily módon fölöslegessé vált, a hagyományos munkásmozgalmi baloldal utódpártjait fölszámoló szervezetek bukását (a francia szocialista párt, a PS ugyanolyan helyzetben van, mint az MSZP). Kelet-Európában a neoliberalizmust szavakban (csak szavakban) elvető, ám erősen nacionalista, itt-ott meg ráadásul klerikális „baloldali” pártok nem állnak rosszul – de csak azért, mert valójában egyáltalán nem baloldaliak. Európa nyugati szélén (Portugália, Anglia) vannak csak kivételek.

A konzervatív pártok mindenütt fasizálódnak, s ahol mégse, ott a centrum inog, amint Németországban látható, ahol a Merkel-korszaknak akkor is befellegzett, ha a kancellár egy ideig még hivatalban marad.

Egy szó mint száz, az újkonzervatizmus nyugati sikerével a nyolcvanas években és az 1989-i kelet-európai demokratikus fordulattal, a szovjet rendszerek bukásával megkezdődött liberális epizódnak vége.

Ennek a nagy jelentőségű sorsfordulónak a haszonélvezője azonban nem az antikapitalista baloldal, amint azt hat-hét évvel ezelőtt még várni lehetett volna. Baloldali erők is (nem akárhol, hanem Franciaországban és Németországban) az etnicizmussal kísérleteznek.

Az idők jele, hogy kedves barátom, Slavoj Žižek ma azt javasolja, hogy az olyan Trump-híveknek, mint a szélsőjobboldali Steve Bannon, illetve Bernie Sanders szociáldemokrata követőinek össze kellene fogniuk a kapitalizmus ellen. (Ez nevetséges és ellenszenves, viszont egyre divatosabb.)

A régi marxi maximának megfelelően, ami az 1920-as években tragédia volt, ma bohózatként ismétlődik meg – de koldulni fogunk (szó szerint) ettől a bohózattól.

Ennek a búskomor világtörténelmi vígjátéknak az egyik – hazánk méreteihez híven aprócska (habár tanulságos) – fejezete játszódott le az enyhén zsidó jellegű liberális gyülekezőhelyen, a Spinoza Házban, ahová beszélgetni hívták meg Vona Gábor országgyűlési képviselőt, a Jobbik vezetőjét. (És ahová engem soha nem hívnának.)

Vona képviselő úr élt a lehetőséggel, és újólag bemutatta, hogy a Jobbik mérsékelten konzervatív, európai párt, amelytől ma már távol áll a rasszizmus és az antiszemitizmus, és amely idén október 23-án a demokrata Bibó István szavait írta a transzparenseire. Én nem fogom találgatni, hogy a Jobbik színeváltozása mennyire őszinte és hiteles. Erről csak egy ember, Vona képviselő beszél – ma egyetlen pártban sincsenek nyilvános belső viták és látható irányzatok, áramlatok (amint a rendszerváltás idején az SZDSZ-ben, az MDF-ben és az MSZP-ben még voltak) –, az ő fejébe pedig senki se lát bele, mindenesetre erre a taktikára tette föl politikai pályáját, ez biztos.

A Jobbik fasisztoid, szélsőjobboldali, mi több: paramilitáris, kissé erőszakos múltja közismert. Hogy ennek a ma már elutasított vagy legalábbis elhagyott múltnak mekkora jelentőséget tulajdonít valaki, az történelmi, pszichológiai, erkölcsi és politikai ízlés kérdése. A vélemények eltérnek. Attól még, hogy a Jobbikot folyamatosan – és visszatetszően – gyalázó orbánista médiapropaganda azt állítja, hogy a Jobbik átalakulása csak színleges, a vád igaz lehet, bár erre nem sok bizonyíték van. A náci ízű idézetek évekkel korábbiak. Hogy hangoztatóik ma pontosan mit gondolnak, nem tudjuk.

Akárhogy is van, ma a Jobbik a legnépszerűbb ellenzéki párt, akciója koherens és világos. Mindent egyetlen politikai elemre alapoz: az óriási állami hatalom mellett informális gazdasági és politikai egyeduralmat fölhalmozott Orbán-rezsim iránt kétségtelenül sok helyen tapasztalható, nekikeseredett gyűlölködésre.

Ennek a gyűlölködésnek a jelentőségét két dolog csökkenti: az egyik az alternatíva hiánya (az Orbán miniszterelnök urat gyűlölő honfitársak is azt gondolják, hogy Orbán úr legközelebb is nyerni fog, továbbá hogy – vetélytársaival szemben – tehetséges államférfiú), a másik pedig a menekültprobléma (meg az idegenek általános problémája, s az evvel összefüggő EU-fóbia, amely összefér az EU-pénzek és nyugati állások iránti forró szeretetettel). A gyakorlatilag ma alig létező (de bármikor kiújulható vagy kiújítható) menekültkérdés kényszeres orbáni ismételgetése kitűnő taktika, mindenütt Európában mandátumok tucatjait vagy százait nyerik vele.

A Jobbik menekültellenes párt (többé-kevésbé mindegyik magyarországi párt az, bár némelyikük talán kénytelenségből), mégse beszélhet úgy, mint Orbán úr gépezetének hangosbeszélői. Az egyedül hatásos, brutális xenofóbia és szociálsovinizmus elriaszthatná Vona képviselő úr új szövetségeseit, partnereit és a balközéptől elnyerhető szavazóit. Pedig Vona úr csak úgy érhet el valamennyire is jelentős választási sikert, ha a bizonytalan Fidesz-támogatók közül is szerez híveket, márpedig ez utóbbiak már elég egyértelműen szélsőjobboldaliak, a menekültkérdésben pedig teljesen elvadultak, nem szólva az elmérgesedett Soros-ügyről (amely Orbán-ügy).

De a Jobbik nem beszélhet kétféleképpen, és döntött, hogyan fog. A Jobbikot a jobboldaliak között már csak a Simicska-médiák tudnák elfogadhatóbbá tenni, ha lejönnek az utóbbi időben ott kipróbált balliberális tripről. (S vannak jelei, hogy megpróbálják.)

Ugyanakkor kérdéses, hogy a balközép, azaz liberális vagy szociáldemokrata hajlandóságú választók a végén hajlandók lesznek-e a Jobbik jelöltjeire szavazni: a rossz emlékek még túl elevenek.

De nem is ez a lényeg.

Hanem ez: még ha netán Vona Gábor pártelnök úr minden mai szava igaz (s ha múltbeli szavait – és tetteit – pedig helyes és jogos emlékezetünkből törölni), s még ha helyeslem is néhány ötletét (azt is, hogy az európai bérunió gondolata mellé állt), a Jobbik akkor is jobboldali, konzervatív, nacionalista párt (bár a jelek szerint már nem Európa-ellenes és nem fajgyűlölő). Jobboldali, konzervatív, nacionalista pártra pedig baloldali ember nem szavazhat. Punktum.

Az adott kínálattól függően persze mindenkinek nehéz az elveinek és politikai helyzetmegítélésének megfelelő pártot találnia (manapság ez meggyőződéses baloldaliak számára kiváltképpen bajos), de a pragmatikus kompromisszumnak is van határa.

Elismerem, hogy stratégiai elsőbbsége van ma Magyarországon Orbán miniszterelnök úr (és rendszere) elmozdításának, de nem minden áron.

Ugyanis a politikában nemcsak stratégia (illetve a stratégiával megszerezhető hatalom, irányítás, befolyás, ellenőrzés) létezik. A demokratikus politikában (közvetve vagy közvetlenül) mindannyian föllépünk, megjelenünk, jelképesen és valóságosan kinyilvánítjuk, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk mi magunk, és ez a „magunk” nem eladó, nem cserélgethető tetszés szerint. A választás alapjog, amellyel nem lehet – nem szabad – felelőtlenül és elvtelenül bánni, noha persze ez kollektív cselekvés, amelyben nem lehet minden egyéni preferenciát érvényesíteni.

De evvel csak azt mondtam ki, miért volna szerintem fölöttébb helytelen, ha baloldaliak a Jobbikra szavaznának. (Föltéve persze, ha hinnénk benne, hogy valóságosan szabad választásokat tartanak majd 2018 tavaszán Magyarországon, amiben hinni elég komikus volna. De hipotetikusan beszéljünk egyelőre most mégis úgy egy percig, mintha ez valószínű lenne.)

Így arra az elképzelésre még nem mondtam evvel (látszólag) semmit, hogy balközép pártok állítsanak közös listát vagy kössenek majd koalíciót a Jobbikkal. Pedig valójában az eddigiekben benne van a válaszom erre is: ilyen összefogás vagy megegyezés oly mértékben hígítaná föl a többi ellenzéki párt amúgy se nagyon sűrű baloldali esszenciáját, hogy akkor AZ EGÉSZ ellenzék válnék – következetes baloldaliak számára – megválaszthatatlanná, ebben az esetben kénytelenek lennénk otthon maradni.

Hogy evvel valószínűbbé válnék Orbán miniszterelnök úr újraválasztása? Bár a számok nem jelentősek itt (hány elvszerű baloldali lehet Magyarországon?), minden voks számít, és a kérdésünk az, hogy mi lenne a helyes viselkedés a balközép és a Jobbik megegyezése esetén. (Ilyen megegyezést kitűnő és jóhiszemű emberek is szorgalmaznak.)

A válasz a kérdésre az, hogy bár csak kis mértékben, de IGEN: ez esetben még valószínűbb, hogy Orbán Viktor és csoportja nyerne.

Lényeges-e ez a (valamilyen mérvű, még nem is túl mereven értelmezett) politikai önazonosság és következetesség szemben az Orbán úr és klikkje által jelentett valóságos veszedelemmel?

Erre viszont nem lehet kielégítően válaszolni. Mindkét prioritás (bár más-más természetű) érvényes és fontos. És itt politikai megfontolások is vannak. Máshonnan hozva példát: az, ahogyan a DK a kettős állampolgár külmagyarok szavazati joga ellen föllép, bár közjogilag más ügy, ugyanabba az idegenellenes dinamikába illeszkedik (hiszen ez a kampány idegennek tekinti a nemzetiségi magyarokat a szomszédos országokban), mint amit a jobboldal (a Fidesz-KDNP és a Jobbik) űz és fokoz föl másokkal (menekültekkel, bevándorlókkal) szemben – ezért számomra a DK se jön számításba (mellesleg nekem a gazdaságpolitikai elképzelései is túl jobboldaliak, habár nem értelmetlenek). Nem egyszerűen csak Orbán úrék folytatólagos szélsőjobboldali hatalomátvételét kellene akadályozni (meghiúsítani vagy lassítani, lazítani), hanem magát ezt az egész etnicista és tekintélyelvű-antidemokratikus dinamikát, amelynek Orbán Viktor csak az egyik (bár messze a legveszélyesebb) elindítója, életre hívója.

Ezért az, aki ezt az egész világméretű, történelmi jelentőségű (reakciós) fordulatot ellenzi, nem tett sokat avval, ha a fordulatot kicsit másképp javasló pártot támogat. Nem lenne elég nagy „a magyar demokrácia” nyeresége avval, hogy Orbán úr helyét esetleg Vona úr venné át – ahhoz, hogy baloldaliak, kivételesen eltérve elveiktől és ideiglenesen föladva politikai identitásukat, az utóbbit támogassák a választásokon.

Ez a komolyabb fejtörés tárgya, nem azok az önkéntelenül humoros elemek, amelyek a Spinoza Ház bizarr rendezvényét dúsították, sok olvasónak és szemleírónak jó mulatságot kínálva.

És ezek a megfontolások függetlenek attól, hogy Orbán Viktor mindenképpen nyer (nem biztos ez, csak majdnem). Ha a tét még nagyobb lenne, ha csakugyan ezen múlnék, mi lesz a választási eredmény, akkor se mondhatnék mást. (S mint láthatták, a tiszta érvelés kedvéért föltételesen elfogadtam, hogy a Jobbik fordulata autentikus – ami nem lehetetlen, bár nem is vehetjük készpénznek.)

A Jobbikkal kötendő szövetség híveinek az érvei – az általuk megszabott kereten belül – tisztességesek és racionálisak. Igaz, hogy Orbán Viktor kormányzása szétrombolja a magyar államot (közigazgatást, intézményrendszert és alkotmányos politikát), társadalmat, „szociális védőhálót”, természeti környzetet, kultúrát, közízlést, ráadásul nemcsak elkobozza a szabadságot, hanem le is szoktatja a magyar állampolgárokat a szabadság iránti előszeretetükről, hazug propagandájával pedig megmérgezi az elméjüket és megrontja az erkölcseiket. Rossz hírbe hozza a hazafiságot, a nemzeti hagyományt és a keresztyénséget (kompromittálásuk pedig tragédia), az európai és a magyar múltat – amely a maga vitatott mivoltában is alapeleme karakterünknek és gondolkodásunknak – agyalágyultságok nevetséges sorozatának tünteti föl.

Százezrek megélhetése függ az Orbán miniszterelnök úrhoz fűződő lojalitásuktól (vagy engedelmes hallgatásuktól). Márpedig ez diktatúrák ismertetőjele. „Nem érdekel a politika”: ebbe a milliószor fölhangzó mondatba belekeverednek a rejtegetett gyávaság és a rossz lelkiismeret dallamfoszlányai.

Ugyanakkor az a keret, amelyet a Jobbikkal való szövetségkötést szorgalmazó, széles körben tisztelt közéleti személyiségek fölvázolnak, téves. Először is, Magyarországon nem lehet „pártokról” beszélni. Ha az úgynevezett „demokratikus” ellenzéki pártoknak lenne tagságuk, belső közéletük, saját politikai hagyományuk és kultúrájuk (magyarán: ha léteznének), akkor tagjaik, híveik, választóik már régen rákényszerítették volna őket a szoros együttműködésre, amelyet hiszen az ellenzéki hajlamú közvélemény egyöntetűen helyesel. Tőlünk nyugatra és keletre sok százezres (korábban milliós) taglétszámú tömegpártok vannak, irányzatok és viták. A diktatúrás Törökországban és a klerikofasiszta diktatúra felé tartó Lengyelországban, a nacionalista többségű Szerbiában is van igazi ellenállás – akkor is, ha reménytelennek tetszik.

Az, hogy Magyarországon átengedjük a politikát kevesebb mint tízezer aktivistának és notórius budapesti tüntetőnek, és meghunyászkodva várjuk, hogy a választásokon – amelyekről tudjuk, hogy nem szabadok – majd csoda történik, amely rossz álomként hessegeti el az Orbán-rezsimnek még az emlékét is: abszurdum. Föladni a politikai önazonosságunkat és önreprezentációnkat azért, hogy meghiúsítsuk az Orbán-csoport alkotmányos (kétharmados vagy négyötödös) többségét – hiszen Orbán úr választási sikere bizonyosnak látszik, csak e siker mértéke kétséges még, bár az se nagyon – egyszerűen nem érdemes, hiszen a következő ellenzéknek az álparlamentben a vezető ereje jobboldali, nacionalista (bár Orbánéknál ma már jóval mérsékeltebb és józanabb) párt lesz, amelynek a voltaképpeni gondolkodásmódja, szándéka, stratégiája ismeretlen. (Ne feledjük, a Fidesz is eredményesen titkolta 2010 előtt, hogy mit akar. Most olvastam Debreczeni József új könyvének egyik remek fejezetét a Mozgó Világ 2017/11. számában, ahol a szerző fölidézi a balliberális közbeszélők kétségbeejtő gyanútlanságát és naivságát 2010-ben. Megrázó élmény volt. Meg kell adni, hogy Debreczeni hajdan túlzónak tartott rossz előérzetei egytől egyig beigazolódtak.)

A Jobbik-szövetség tiszteletre méltó és jó szándékú pártolói abból a hibás hipotézisből indulnak ki, hogy itt normális pártok közötti szabad választási küzdelem lesz, és a diktatúra még csak veszedelem, nem pedig valóság – s ebben az is félrevezeti őket, hogy a nyilvánosság félreeső zugaiban még szabadon beszélünk. Megtehetjük, mert ez az apró kisebbséget elérő közbeszéd irreleváns politikailag – akkor is, ha az Orbán-rezsim bizonyos aspektusaival szemben nagy a diffúz, főleg apolitikus elégedetlenség.

A győzelemre esélytelen „koalíciós” politika azért nem érdekes és nem helyes, mert eljátssza a következetes kritikai beszéd, a politikai tisztánlátás esélyét. Márpedig egyebünk nincsen.