Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

Nem olyan országra van szükségünk, ahol gazdagnak lenni bűn, hanem ahol minél többen hihetnek abban, hogy munkával és tehetséggel meggazdagodhatnak.

Hétfőn 437 millió forinttal emelkedett a vizes-vébé költsége: sikerült szerződést kötni a formaruhákról, meg elszállásolni a médiamunkásokat. Százmilliárd fölött jár az egész buli, nyilván ennek töredékét se fogja behozni, pár hónappal utána pedig ugyanúgy felejt el a világ bármilyen rekordot és győzelmet, ahogy elillant a tavaly nyári focimámor.

415 milliárdot áldozott az állam látványsportokra hat év alatt; de ez csak a társasági adóból átutalt összeg, nincsenek benne a más forrásokból megépített stadionok, állami cégek szponzorációi, egyebek. Itt-ott elcsöppent félmilliárdok, amikből például életveszélyes és használhatatlan dzsúdócsarnok épült Cegléden. A meccsekre továbbra se nagyon mennek ki élő emberek, de nem is kell nekik, mert a fontosabb eseményeket kizárólagos joggal közvetíti a közmédia. Amely az ilyen előjogok mellé nyolcvanmilliárd forintot kap idén, mint minden évben.

Nem lexikont írok, úgyhogy nem folytatom tovább, ennyiből is látszik, milyen nagyságrendűek csak a teljesen értelmetlenül elfolyó összegek. Ezekben is vannak korrupciós tételek, de inkább ne is számoljuk bele azt, amit minden fedőtörténet nélkül egyszerűen csak ellopnak, meg begyömöszölik a különféle bugyikba. Az már a gonosz kormányzás témája. Elég a rossz kormányzás eredményeivel és rezsijével szembenézni.

Felsőoktatásra ez az ország szűk kétszázmilliárdot költ, és ebben benne vannak a zugfőiskolák. Tehát pusztán a fölöslegesen eltapsolt pénzből lehetne Magyarországnak kétszer ennyi egyeteme, vagy kétszer jobbak. Lehet vitatni, hogy az hasznosabb befektetés-e, mint üres stadionokból rossz meccseket közvetíteni két kormányhirdetés között. De ez az a fajta vita, amiből menekül a legteflonabb arcú kormánybiztos is.

Nyugodtan át lehet számolni lélegeztetőgépre. Ezeken a tételeken végignézve nem annyira légből kapott még az sem, hogy több pénz kell az embereknek. Nyilván ezt vette észre Botka László, amikor felült a vörös páncélvonatra, és elővette a jó öreg szociális demagógiát. Kár, hogy ez úgy hangzik: fizessenek a gazdagok.

Persze aki érdemtelenül, csalással és visszaéléssel szerezte a vagyonát, annak a hátára kell térdelni, és vissza kell venni tőle. Ehhez elég legfőbb ügyészt cserélni az első percben, aztán énekelnek a madárkák maguktól. Az első tenor maga Polt Péter lesz. De erre nem azért van szükség, hogy féljen és szívjon, aki tehetős. Pont azért, hogy ne legyen ciki, ne járjon bűntudattal a becsületesen szerzett gazdagság.

Nem lesz ebből jó hely attól, hogy megbélyegzés és üldözés az osztályrésze mindenkinek, aki sokra viszi. Azok a jó helyek, ahol reális, hogy milliárdokat keressen valaki csak azzal, hogy tehetséges, ügyes, és eközben akár lehet becsületes is. Ahol nem szégyen a siker, mert elérhető csalás, árulás, hűbér nélkül is. Ma Magyarországon nehéz ezt elhitetni, hiszen a legismertebb milliárdosok mind olyan emberek, akiket a párt emelt fel, és akiknek elnézik a lopást. De ez az egyetlen járható út, és nem az, ha hadat üzenünk általában a gazdagoknak, és jól megadóztatunk mindenkit tíz- vagy százmillió felett. Az sem olyan egyszerű amúgy, mivel minél nagyobb a vagyon, annál mobilabb.

Maga Magyarország sem annyira szegény, mint amilyennek omladozó iskolái, kórházai és koldusai mutatják. Nemcsak a költségvetés hülyeségekre pazarolt összegeiből lehetne jobb életet teremteni mindenkinek. Hanem azokból az energiákból is, amelyekre most rátehénkedik az állam a maga buta súlyával, és aljas, korrupt szándékkal szívja ki az egész gazdaságból az erőt. Megmondja, hogyan kell vásárolni, milyen sört és milyen dohányt. Ezen valakik talán nyernek, de veszít nemcsak a vásárló, aki aztán kénytelen a valakik ócskább szolgáltatását igénybe venni, hanem mindazok, akiknek lennének versenyképes ötleteik. És meg is szednék magukat vele, mert ők megérdemlik.

Rubik Ernő és Mészáros Lőrinc nem ugyanaz a minőség, és nem ugyanúgy kell fizetniük. Edison és Al Capone sem ugyanabban a műfajban alkotott, viszont Amerika megbánta volna, ha ugyanúgy bánik velük.

Van itt pénz már most is, anélkül hogy kirabolnánk minden egyes polgári otthont. Már a kullancsok kimetszésével és okosabb tervezéssel meg lehet takarítani annyit, hogy abból lehessen ígérni. Olimpia helyett világszínvonalú egészségügyet, helyi érdekű disznósajtok saját focicsapatai helyett érdekes és hatékony iskolarendszert, a suta propaganda árából magyar űrprogramot.

Kijön a matek osztályharc nélkül is. Nem olyan országra van szükségünk, ahol gazdagnak lenni bűn, hanem ahol minél többen hihetnek abban, hogy munkával és tehetséggel meggazdagodhatnak – vagy legalább a gyerekeik.

1959-ben a nyugatnémet szocdemek szakítottak az osztályharccal és a forradalom igényével. Több mint fél évszázada sikerült összeegyeztetni a társadalmi igazságosságot a szabad piaccal és az egyéni érdemek elismerésével. Nemhogy túléltek és kormányra kerültek, hanem elfogadtatták értékeiket a posztnáci jobboldallal – olyannyira, hogy a német jobboldal mai vezetője undorító libsiként szerepel az itteni kormánypárti sajtóban. Ja igen, annak az ára nincs is benne a nyolcvanmilliárdban.

Szédítő távlatok nyílnak meg előttünk, de sajnos a múlt felé: mennyivel is vagyunk lemaradva?

TÓTA W. ÁRPÁD

a HVG munkatársa