Tóta W.: Van az a pénz

Hétfőn 437 millió forinttal emelkedett a vizes-vébé költsége: sikerült szerződést kötni a formaruhákról, meg elszállásolni a médiamunkásokat. Százmilliárd fölött jár az egész buli, nyilván ennek töredékét se fogja behozni, pár hónappal utána pedig ugyanúgy felejt el a világ bármilyen rekordot és győzelmet, ahogy elillant a tavaly nyári focimámor.

415 milliárdot áldozott az állam látványsportokra hat év alatt; de ez csak a társasági adóból átutalt összeg, nincsenek benne a más forrásokból megépített stadionok, állami cégek szponzorációi, egyebek. Itt-ott elcsöppent félmilliárdok, amikből például életveszélyes és használhatatlan dzsúdócsarnok épült Cegléden. A meccsekre továbbra se nagyon mennek ki élő emberek, de nem is kell nekik, mert a fontosabb eseményeket kizárólagos joggal közvetíti a közmédia. Amely az ilyen előjogok mellé nyolcvanmilliárd forintot kap idén, mint minden évben.

Nem lexikont írok, úgyhogy nem folytatom tovább, ennyiből is látszik, milyen nagyságrendűek csak a teljesen értelmetlenül elfolyó összegek. Ezekben is vannak korrupciós tételek, de inkább ne is számoljuk bele azt, amit minden fedőtörténet nélkül egyszerűen csak ellopnak, meg begyömöszölik a különféle bugyikba. Az már a gonosz kormányzás témája. Elég a rossz kormányzás eredményeivel és rezsijével szembenézni.

Felsőoktatásra ez az ország szűk kétszázmilliárdot költ, és ebben benne vannak a zugfőiskolák. Tehát pusztán a fölöslegesen eltapsolt pénzből lehetne Magyarországnak kétszer ennyi egyeteme, vagy kétszer jobbak. Lehet vitatni, hogy az hasznosabb befektetés-e, mint üres stadionokból rossz meccseket közvetíteni két kormányhirdetés között. De ez az a fajta vita, amiből menekül a legteflonabb arcú kormánybiztos is.

Nyugodtan át lehet számolni lélegeztetőgépre. Ezeken a tételeken végignézve nem annyira légből kapott még az sem, hogy több pénz kell az embereknek. Nyilván ezt vette észre Botka László, amikor felült a vörös páncélvonatra, és elővette a jó öreg szociális demagógiát. Kár, hogy ez úgy hangzik: fizessenek a gazdagok.

Persze aki érdemtelenül, csalással és visszaéléssel szerezte a vagyonát, annak a hátára kell térdelni, és vissza kell venni tőle. Ehhez elég legfőbb ügyészt cserélni az első percben, aztán énekelnek a madárkák maguktól. Az első tenor maga Polt Péter lesz. De erre nem azért van szükség, hogy féljen és szívjon, aki tehetős. Pont azért, hogy ne legyen ciki, ne járjon bűntudattal a becsületesen szerzett gazdagság.

Nem lesz ebből jó hely attól, hogy megbélyegzés és üldözés az osztályrésze mindenkinek, aki sokra viszi. Azok a jó helyek, ahol reális, hogy milliárdokat keressen valaki csak azzal, hogy tehetséges, ügyes, és eközben akár lehet becsületes is. Ahol nem szégyen a siker, mert elérhető csalás, árulás, hűbér nélkül is. Ma Magyarországon nehéz ezt elhitetni, hiszen a legismertebb milliárdosok mind olyan emberek, akiket a párt emelt fel, és akiknek elnézik a lopást. De ez az egyetlen járható út, és nem az, ha hadat üzenünk általában a gazdagoknak, és jól megadóztatunk mindenkit tíz- vagy százmillió felett. Az sem olyan egyszerű amúgy, mivel minél nagyobb a vagyon, annál mobilabb.

Maga Magyarország sem annyira szegény, mint amilyennek omladozó iskolái, kórházai és koldusai mutatják. Nemcsak a költségvetés hülyeségekre pazarolt összegeiből lehetne jobb életet teremteni mindenkinek. Hanem azokból az energiákból is, amelyekre most rátehénkedik az állam a maga buta súlyával, és aljas, korrupt szándékkal szívja ki az egész gazdaságból az erőt. Megmondja, hogyan kell vásárolni, milyen sört és milyen dohányt. Ezen valakik talán nyernek, de veszít nemcsak a vásárló, aki aztán kénytelen a valakik ócskább szolgáltatását igénybe venni, hanem mindazok, akiknek lennének versenyképes ötleteik. És meg is szednék magukat vele, mert ők megérdemlik.

Rubik Ernő és Mészáros Lőrinc nem ugyanaz a minőség, és nem ugyanúgy kell fizetniük. Edison és Al Capone sem ugyanabban a műfajban alkotott, viszont Amerika megbánta volna, ha ugyanúgy bánik velük.

Van itt pénz már most is, anélkül hogy kirabolnánk minden egyes polgári otthont. Már a kullancsok kimetszésével és okosabb tervezéssel meg lehet takarítani annyit, hogy abból lehessen ígérni. Olimpia helyett világszínvonalú egészségügyet, helyi érdekű disznósajtok saját focicsapatai helyett érdekes és hatékony iskolarendszert, a suta propaganda árából magyar űrprogramot.

Kijön a matek osztályharc nélkül is. Nem olyan országra van szükségünk, ahol gazdagnak lenni bűn, hanem ahol minél többen hihetnek abban, hogy munkával és tehetséggel meggazdagodhatnak – vagy legalább a gyerekeik.

1959-ben a nyugatnémet szocdemek szakítottak az osztályharccal és a forradalom igényével. Több mint fél évszázada sikerült összeegyeztetni a társadalmi igazságosságot a szabad piaccal és az egyéni érdemek elismerésével. Nemhogy túléltek és kormányra kerültek, hanem elfogadtatták értékeiket a posztnáci jobboldallal – olyannyira, hogy a német jobboldal mai vezetője undorító libsiként szerepel az itteni kormánypárti sajtóban. Ja igen, annak az ára nincs is benne a nyolcvanmilliárdban.

Szédítő távlatok nyílnak meg előttünk, de sajnos a múlt felé: mennyivel is vagyunk lemaradva?

TÓTA W. ÁRPÁD

a HVG munkatársa