Hamvay Péter
Hamvay Péter

A toleranciát nehezebb eladni, mint a kirekesztést és a félelmet – mondja Alföldi Róbert, akinek legújabb rendezése az állami propagandagépezet építette virtuális valósággal is szembeszáll.

HVG: Az István, a király, majd a Passió után most a Hegedűs a háztetőn című musicalt rendezi. Önszántából, netán menekülésként váltott a prózáról a zenés darabokra?

Alföldi Róbert: Mindháromnak a producere, illetve azt kell mondjam, hogy szellemi kitalálója Rosta Mária, az én nagyon szenvedélyes producerem. Ezért nincs szó semmilyen váltásról, és különben is eddig is csináltam zenés darabokat.

Elég nehéz embernek tartják őt, hogy tud vele együtt dolgozni?

Én sem vagyok könnyű ember. De sohasem az a baj, ha valaki nehéz ember, ha valamilyen; és ami ennél sokkal fontosabb, tisztességgel és becsülettel végzi a munkáját. Egyébként pedig Máriával, azt hiszem, semmilyen bizalmi, emberi vagy szakmai kérdőjel nincs bennünk a másik iránt.

©

Stohl Andrást választotta Tevje szerepére, akit általában öregemberként láttatnak a rendezők.

Elfelejtjük, hogy Bessenyei Ferenc egy évvel volt fiatalabb Stohlnál, amikor eljátszotta ezt a szerepet. Fontos, hogy ötvenéves, ereje és felelőssége teljében lévő ember szembesül a színpadon a gyermekei választásával, a szegénységgel, a meneküléssel. És hát szerintem senki sem csodálkozik, hogy Andrásra osztottam. Elég sokat dolgozunk együtt. Nagyszerű színésznek tartom.

A Passió esetében azt mondta, hogy az előadás „mindenféle politikai felhangtól mentes” lesz. Cél volt ez most is?

Sohasem politizálok az előadásaimmal, de a jelen társadalmi kérdéseire természetesen reflektálok. Nem is tehetek másként, hiszen színházat csinálok, s ez a műfaj a mában él.

Ott ér véget a darab, hogy a zsidókat elüldözik a falujukból. A mai menekültek képe is felidéződik majd az Arénában?

Nem sárga mellényben szállnak hajóra, ha erre gondol. Inkább azt akarom többek között megmutatni, hogy a menekültek – induljanak bárhonnan, bármilyen történelmi korban – nem egyetlen tömeg, nem „a migránsok”, hanem emberek. Akik között vannak jók és rosszak egyaránt. Ha csak ez az egy gondolat átjön, már nagyon sokat nyertem az állami propagandagépezettel szemben.

Hol játszódik az ön előadása?

Anatevkának nevezik a falut, máshogy nem is hívhatnák, mert amerikai musicalről van szó, erős szerzői jogokkal. De ehhez az Anatevkához hasonló, nagyon szegény és nagyon küzdő falu bárhol lehet, bármilyen korban. A Hegedűs a háztetőn nekem arról szól, hogy különböző hitű, gondolkodású, habitusú emberek, kisebb-nagyobb összezördülésektől eltekintve, békésen együtt tudnak élni, egészen addig, amíg a hatalom bele nem piszkál ebbe a működésbe. Az életről szól tehát. Nincs ebben semmi hókuszpókusz, így működött ez még az én gyermekkoromban is, falun. Nem szeretett mindenki mindenkit, de tisztelték egymást. Ha süteményt sütöttek, vittek át a szomszédba is kóstolót, segítettek az öregeken, a szegényeken. Közösségként éltek.

©

Ma nem éppen így működik az ország.

Abban a régi, körfolyosós belvárosi házban, ahol lakom, például így működik, de félek, ez inkább kivétel. Olyan országban készül ez a darab, ahol családtagok nem állnak szóba egymással, mert a másik máshová szavazott. És ez nem magától lett így.

A politika olyan piac, ahol azt árulják, amire kereslet van.

Ha a toleranciát és a liberalizmust nehezebb eladni, akkor árulod a kirekesztést és a félelmet. Persze hogy lesz rá vevő azok között, akik egyébként is félnek, szorongnak a jövőjük vagy csak a hó vége miatt.

A hatalom cinizmusa csak 2010-től kezdődött?

A rendszerváltáskor. A politikát nem érdekelte, hogy mindenki elvesztett valamit. Sokan a munkájukat, de sokan addigi értékeiket is, azt például, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mára odáig jutottunk, hogy az emberek azért güriznek, hogy a gyerekeiknek lehetőségük legyen külföldre menni. Egy ország dolgozik azért, hogy a jövője tűnjön el innen. De mi magunk is hibáztunk. Azt gondoltuk, hogy ajándékba kaptuk a demokráciát, és nem kell megtanulnunk. Tévedtünk. Pedig csak el kellett volna hinni, hogy immár a magunk urai vagyunk, nem foghatjuk másra, ha rosszul működnek körülöttünk a dolgok. Hogy tisztességgel el kell végeznünk a munkánkat, és amit teszünk, annak következményei vannak. Ehelyett inkább kidumáltuk magunkat, és a politikusainktól is elfogadtuk ezt a magatartást. El akartuk hinni a legirreálisabb ígéreteiket is. Aztán jött egy olyan politikus, aki semmilyen gátlást nem ismer, és mára virtuális valóságot épített körénk – és saját maga köré is. Ahol mindenki hülye, csak mi vagyunk az okosak, ahol hasít a gazdaság, remek az oktatás, érvényes az érvénytelen népszavazás. Ebben a rendszerben logikus – mint a napokban is megtörtént –, hogy amikor egy kórházban patkányok jelennek meg, akkor az illetékesek ahelyett, hogy kiirtanák őket, elkezdik megmagyarázni, hogy valójában nincsenek is patkányok a kórházban, legfeljebb kis testű rágcsálók. Az efféle zavarodottság valószínűleg a rendszerváltásnál is régebbi, legalább százéves. Csak gyűlnek azok a traumák, amiket nem beszélünk ki. Így fordulhat elő, hogy egy nyugdíjas esernyővel veri a húszéves tüntetőt, és teli torokból kommunistázza.

©

Nem kellene inkább elfelejteni ezeket a traumákat?

Szerintem nem lehet megúszni a tisztázásokat. Ahogy az emberi pszichét megbetegítik az elfojtások, a társadalmat is. Sokat segített volna, ha a rendszerváltáskor sikerül csinálni egy nullpontot. De milyen újrakezdés az, ahol önszántából senki sem vállalta a múltját, például azt, hogy besúgó volt. Egyetlen ember sem.

Fog még színházat igazgatni?

Ahhoz olyan kulturális és társadalmi közeg kellene, ahol esélye lehet az olyan alkotónak is – mondjuk egy igazgatói pályázat megnyerésére –, aki nem a mostani hatalom kegyeltje. Vagy fogalmazzunk máshogy: olyan közeg kellene, ahol a teljesítmény számít, nem pedig a politikai elkötelezettség.

Nem gondolkodik azon, hogy magának szervezzen színházat?

Nagyra becsülöm a függetleneket, nagyon nagyra, de engem nem inspirál, hanem inkább szorongással töltene el, ha nekem kellene megteremtenem egy színház működéséhez szükséges anyagi forrásokat is. Ráadásul nem csak huszonévesekkel képzelem el a munkát. Egy négygyerekes családapának nem mondhatom, hogy gyere velem egy pincébe játszani, bár nem tudom, hogy a jövő hónapban is tudok-e fizetést adni.

©

Önnek talán még a bankok is hiteleznének.

Szerencsére nem kell kölcsönt felvennem, hogy színházat csináljak, legfeljebb nincs társulatom, és nem vagyok igazgató.

Elhagyta a Nemzeti Színházat, de kétségtelen, hogy eddigi pályája csúcsa volt az az öt év.

Büszke is vagyok rá, és nem az én saram, hogy vége lett. De minden nosztalgia mellett tudni kell, hogy az az adott emberekkel, adott pillanatban létrejött csoda volt, ami nem biztos, hogy megismételhető.

Jól érzi magát a bőrében? Nem nyomasztja a szabadúszókra jellemző szabadság?

Tudom, hogy számos helyre nem hívnak, és nem azért, mert nem találnak elég jónak. Viszont számos helyre hívnak, és minden kompromisszum nélkül dolgozhatok. Amíg ez az érdeklődés megvan a munkám iránt, nem lehet baj. Ezzel az országgal épp az a probléma, hogy túl sokaknak nyomasztó a szabadság. A szabadság felnőttség, amikor az ember tudja, hogy a hibáit nem foghatja másra. Ha valahová nem hívnak vissza legközelebb, nem Orbán Viktorra fogom.

HAMVAY PÉTER