Pados Gábor: A Műcsarnokban 2001-ben már bemutattuk a gyűjteményt. Aztán 2006 óta gondolkodtunk, hogy tudnánk a gyűjtemény bővülését, illetve új irányait láthatóvá tenni, hiszen ez egy szombathelyi gyűjtemény, s van ugyan weboldala, de a művek nagy része nem hozzáférhető a közönségnek. Megkerestük a nagy budapesti kortárs művészeti intézményeket és végül az MNG fogadta be az anyagot.

hvg.hu: Nem azért, mert az MNG kortárs területen saját ötlettel nemigen képes előállni? Önmaga is kezdeményezhetne kortárs kiállításokat.

P.G.: Nem feladatom és nem is hiszem, hogy rászorulna, de meg kell védenem az MNG-t és az ott dolgozókat. Ahogy hozzáálltak ehhez az anyaghoz, ahogy Százados László kurátor éles szemmel válogatott, új értelmezést adva a műveknek, arról csak jót tudok mondani.

hvg.hu:  Ha én gyűjtő volnék, én is azt szeretném, ott állítsák ki az anyagomat, hadd értékelődjön fel.

P.G.: Inkább az idő dönti el egy műről, hogy jó-e vagy rossz, értékes vagy értéktelen. A pillanatnyi ára pedig csak ideig-óráig érdekes vagy érvényes. A miénk nem kereskedelmi célú gyűjtemény, nem befektetési céllal kezdtük és ma sem így vásárolunk. Nem is adtunk el még semmit ebből a gyűjteményből. Ha valaha el fogunk adni valamit, csak azért tesszük, hogy műveket vásároljunk belőle.

© Stiller Ákos

P.G.: Amit megveszünk egy kiállításról vagy műteremből, az sokszor a raktárba kerül. Nagyon sok művet egyszerűen nem láttam eddig elégszer. Mondjuk Tarr Hajnalka 1400 darab apró gipszbárányát nem tudjuk installálni sehol. Legfeljebb a fotókat láthatom. Van olyan mű, amit már tíz éve ki sem csomagoltam. Nagyon furcsa volt látni ezeket, meg azokat is, amelyekkel még a kilencvenes évek legelején indult a gyűjtés. A sokat emlegetett baráti kölcsönök fejében kapott műtárgyakra gondolok. Egész másképp viselkedtek ezek a művek a Galériában, egy múzeumi közegben, vagy ha úgy tetszik, a volt Munkásmozgalmi Múzeum terében.

hvg.hu: Az ön gyűjtői tevékenysége a rendszerváltás körüli művészeti mozgásokkal együtt indult. Az Újlak Csoport művészeivel barátságban is volt, járt a kiállításaikra, akcióikra. Mi fogta meg ebben a szellemi közegben?

P.G.:  Arra nem emlékszem, mikor volt az első alkalom, hogy elmentem egy művészeti eseményre. Lehet, hogy már aznap este elfelejtettem, elég kemény bulik voltak olykor. 1989-90-ben, a rendszerváltás körül komoly eufória volt, s ez adott lüktetést ennek a korszaknak. A szó szoros értelmében underground színtér volt, olykor illegális, foglalt helyszíneken tartott eseményekkel. Volt, hogy a rendőrség vetett véget ezeknek, a régi rendszerben megszokott reflexeik még működtek. Az akkor születő új művészet nagyon szabad volt. Ez a legfontosabb fogalom; a szabadság, amelyet abban a közegben tapasztaltam. A gyerekkori barátaim és az újabb barátságaim is ehhez a körhöz kötnek. Dolgoztam 17-18 évet az üzleti világban, és soha nem leltem benne igaz barátokra. Valószínűleg nem voltam a helyemen. Az Újlak Csoport estjei, az akkori mozgások szellemi élményt jelentettek. Képzőművészet és zene összeértek; nekem ez utóbbi is nagyon fontos, a nyolcvanas évektől gyűjtök lemezeket, igen komoly anyagom van például drum and bass-ből. És persze itt a szórakozóhelyek, az éjszakai élet helyszínei is fontosak voltak, a bulizás, a szoros együttlét ugyanúgy része volt ennek az időnek.

© Stiller Ákos

P.G.: Események, megnyitók, fiatal művészek felkeresése; ezek most is fontos terepek a számomra. Maga a gyűjtemény így gyarapszik; a saját korosztályomat is követem és fiatal művészek alkotásait is szeretném beemelni. Amennyire az időm engedi, a mai szcénát, a mai mozgásokat is figyelemmel kísérem. Negyvenkét éves vagyok, az éjszakázásba nem merülök már bele annyira. A zene és a képzőművészet párhuzamossága, forradalmi lendülete, amely a nyolcvanas évek közepén kezdődött és tartott nagyjából a kilencvenes évek végéig, ma mintha már nem volna olyan erős. Ha a zenét tekintjük, talán a drum and bass volt az utolsó, amely valami újat állított a zenéről, intellektuális alapon. Ha valami nagyon új született volna, eljutott volna hozzám. Lehet, hogy csak én nem figyelek annyira? Tény, hogy főleg klasszikus zenét hallgatok ma már.

Tarr Hajnalka: Instant nyáj; 2006 © Irokéz, MNG

P.G.: Nem érzek nagy különbséget egy olajkép és egy videó között. Éppenséggel a videónál egyszerű a helyzet: meg lehet nézni, és egy DVD-tokban tárolható. Hogy mire jó, az pont egy ilyen kiállításon látszik. Le szoktam vetíteni ezeket odahaza is, baráti körben. Hétfőnként vannak nálunk a lakásunkon estek, amelyekre elhívom a barátaimat, főzünk valamit, megiszunk egy pohár bort. Ilyenkor bemutatok nekik valamit a gyűjteményből. Leveszem a képeket a falról és projektorral kivetítek egy videót. Az installáció más kérdés, ezek múzeumi darabok. Egyrészt nagyon tetszenek, másrészt, ha nem kerültek volna be egy gyűjteménybe, valószínűleg megsemmisülnek.

hvg.hu: A barátai mennyire fogékonyak ezeken a hétfői összejöveteleken?

P.G.: Régi, szombathelyi barátokról van szó, mint mondtam, az üzleti életből nem sok mindenkivel tartom a kapcsolatot. Megértjük egymást, sokat beszélgetünk, eljöttek a megnyitóra is, ami nagy öröm volt számomra.

hvg.hu: Van olyan ebben a körben, aki teljesen más közegből érkezik?

P.G.: Érdekes, hogy a kör szót használja, mert úgy hívjuk magunkat, hogy Farkasember Polgári Kör. Ami persze csak vicc. A polgári körök szellemi atyja ugyanis szintén szombathelyi.

Ravasz András: Relax; 2000 © Irokéz, MNG

P.G.: Hende Csaba. Ő is szombathelyi. Amikor elindult a nagy polgárikör-alapítási láz, mi is beszálltunk ebbe, persze nem komolyan. Nem vagyunk amúgy se jobboldaliak, se baloldaliak. Mindenki mást csinál; egyikünk a helyi tévénél dolgozik, másikunknak grafikai stúdiója van, a testvérem cégvezető, van közöttünk tanár, építész. És csak arra akartuk emlékeztetni magunkat, hogy milyen furcsa dolgok történnek a világban. Ezért vettük fel ezt a nevet.

hvg.hu: Ingázik két város, Szombathely és Budapest között. A magyar kulturális közeg eléggé egyközpontú. Ön hova tartozik inkább?

P.G.: Húsz éve ingázom, iszonyú fárasztó. A családom Szombathelyen él, a munkám Budapesthez köt. Amióta az Irokéz Kft. napi teendőiből kiszálltam, leginkább a nonprofit galériánk, az Irokéz Galéria köt oda. Az ország sajnos vízfejű. Egy kereskedelmi galériát, mint amilyen az acb, nem lehetne Szombathelyen működtetni. Apró lépéseket azonban tehetünk, a nonprofit galériánkhoz odahaza már sikerült támogatókat találnunk. Értő közeg alakult ki körülötte, a nyolcvanezres városban összejönnek annyian egy megnyitóra, mint akár Budapesten. Szombathelyen éppenséggel sok minden adott ahhoz, hogy centrummá váljék. Szlovénia, Ausztria, Szlovákia közelsége földrajzi adottság. Csak szándékok és politikai akarat kérdése, hogy ebből mit hozunk ki. Van is ilyen szándék, csak a napi politikai őrlődésben mindig hátrébb sorolódik.

hvg.hu: Pedig a politika mindig szeret a kultúrával reprezentálni.

P.G.: Ez mindenütt így van, és nem látok benne túl sok rosszat, ameddig a politika nem él vissza a helyzettel. Rendszeresen meghívom a polgármestert az Irokézbe, főként a középiskolásoknak és egyetemistáknak kiírt tehetségkutatónkra. El is szokott jönni. De a város támogat is minket a tevékenységünkben; úgy érzem, ez őszintén fontos is nekik.

hvg.hu: Ha ön valaha múzeumot hozna létre, azt Szombathelyen tenné?

P.G.: Korábban megkeresett a város, hogy egy felújítandó épületben, ahol az első szinten az egyetem rajztanszéke kapna helyet, a másodikon létesítsünk állandó kiállítást a gyűjteményünknek. Nagyon megörültem neki, el is kezdtünk dolgozni az ügyön. Mivel halott múzeumból van már elég, felajánlottam egy olyan opciót a városnak, hogy a helyiség egy részében legyen állandó, azaz állandóan változó kiállítás a gyűjtemény anyagából, a másik felében indítsunk nemzetközi műterem-programot. Pályázat útján fogadjunk művészeket, akik ott laknak és dolgoznak egy ideig. Lakás, műterem, kiállítótér; s ahogy az lenni szokott, az ott dolgozó művészektől egy-egy mű helyben is maradna és a várost gazdagítaná. Az ötlet jó fogadtatásra talált, de a pénz nem volt elég, az épületből végül csak egy szint üzemel, ahol a tanszék működik.

Komoróczky Tamás Ne búsulj, nagyfiú!, 1996 © Irokéz, MNG

P.G.: Annyi pénzem azért nincs. De ha tudnék is pénzt szerezni, ez nem volna jó megoldás. Egy ilyen vállalkozáshoz a város hosszú távú elköteleződése is kell, többéves programról van szó. Ha valahogy megcsináljuk, és utána azon kell vitatkozni, ki fizeti a villanyt meg a gázt, akkor az egész nem ért semmit.

Hvg.hu: Itt az acb galériában éppen műveket csomagolnak, az anyag Strasbourgba utazik. Rendszeres a nemzetközi kapcsolattartás és megjelenés? Merthogy önről tudható, a gyűjteményébe csak hazai művésztől vásárol.

P.G.: Ez két külön ügy. Az acb egy for-profit galéria, és meg szokott jelenni külföldi művészeti vásárokon évente két-három alkalommal. Bemutat külföldi művészeket itt és magyarokat odakint. Ennek így is kell működnie. A saját gyűjteményem pedig más dolog, én nem vásárolok külföldről. Igazán jó külföldi művészetet csak úgy lehet vásárolni, ha felkutatja az ember, ami sokba kerül, arról nem szólva, hogy aztán a vásárlás is más nagyságrend. Közepes munkákat pedig nem vennék, csak azért, mert mondjuk olcsóbbak. Az Irokéz gyűjtemény karaktere különben is közép-kelet-európai; ide nem volna értelme behozni más műveket.

hvg.hu: Voltak olyan hangok az elmúlt évtizedben, hogy a hazai művészet azért nincs benne igazán a nemzetközi vérkeringésben, mert nem elég jó. Az idő legújabb cáfolata című kiállítás éppenséggel nem erről tanúskodik. Meglepő, hogy az elmúlt közel húsz év milyen izgalmas művészetet eredményezett.

P.G.: Aki azt mondja, hogy a magyar kortárs művészet nem jó, az vagy bolond, vagy vak. Vagy hazudik. Az, hogy kevéssé ismerik külföldön, az igaz, de ezért nem a művészek felelősek. Hogy kicsoda vagy micsoda, nos, az hosszú történet. Vannak teóriáim.

© Stiller Ákos

hvg.hu: Megosztaná velünk?

P.G.: Az első és legfontosabb felelősség itt az államé. Ha egy német kereskedelmi galéria jelentkezik a bázeli vásárra és ott elfogadják a jelentkezését, akkor a kultúrafinanszírozás egy az egyben kifizeti a jelenlét költségeit. Ez a legolcsóbb országimázs-építés, kultúraexport. Nálunk legfeljebb tíz olyan galéria van, amely meg tud jelenni nemzetközi vásárokon, amelyeken egyébként nagyon drága a helyszínbérlet. Ha az egészet kifizetné a kulturális minisztérium, nagyjából annyi pénzről volna szó, mint amennyit Hiller István megajánlott egyedül a Kogartnak gyűjteményépítésre. Ez minimum aránytalan, de inkább átgondolatlan. Az NKA most meghirdetett egy programot a nemzetközi megjelenésre, összesen 40 millióra pályázhat az összes létező magyar galéria. Ennek az lesz a vége érzésem szerint, hogy mindenki elnyer majd egy keveset, amiből semmit sem lehet csinálni. A kortárs képzőművészet nemigen érdekel senkit a kulturális politikában. Klasszikus művészek kiállításait megfinanszírozzák, mert ezzel tényleg kiválóan lehet reprezentálni. De a kortárs művészet fontosságát mintha nem értenék.

hvg.hu: Pedig jönnek visszajelzések külföldről, tavaly Magyarország pavilonja nyerte el a Velencei Biennále fődíját. Csörgő Attila, Forgács Péter újabban nemzetközi díjakat nyert.

P.G.: De kinek a figyelmét kelti fel mindez? Egy szűk körét és talán a sajtóét. A minisztériumban is tudnak róla, persze. Siker; ki lehet pipálni. De a lényegét tekintve nem változik semmi.

hvg.hu: Lehet, hogy önök, vállalkozókból lett gyűjtők nem jó irányba lobbiznak? Nem forrásokra kéne várni, hanem inkább azt elérni, hogy a szponzoráció, művészettámogatás, mecenatúra adókörnyezete megváltozzék.

P.G.: Szombathelyen évek óta gyakoroljuk az 'art and business'-t. Magunknak kell összeszednünk a pénzt, ha kiállítást akarunk rendezni. A Nemzeti Galériában levő kiállítást sem támogatta semmilyen közalapítvány, sem az NKA, sem a minisztérium, pedig pályázott az MNG,illetve mi is. Ehhez képest olyan hangokat hallok, hogy mintha ez a Reneszánsz Év nevű minisztériumi programsorozat része volna. Nem az. Nagyon jó, hogy a Nemzeti Galériában látható a gyűjteményünk, és fontos, hogy az MNG vállalta ezt az anyagot, a kurátoruk pedig remek munkát végzett. De nincs rendben, hogy a költségek jelentős részét mi álljuk. Mert így úgy néz ki, mintha mi fizetnénk azért, hogy kiállítás legyen. Miközben tény, hogy ezek a nagyintézmények napi működési gondokkal küzdenek. Az is abszurd, hogy ha nincs Szombathely támogatása, nem jelenik meg a katalógus.  Nekünk a gyűjtés volna a dolgunk. Hogy Magyarországon összekeverednek szerepek, tevékenységek és dolgok, arról nem mi tehetünk. Már csak ezért is szeretném, ha a Nemzeti Galéria más kortárs gyűjteményeket is bemutatna.