Rekordméretű erekció, orgia és egy halom nimfa kergetőzik a vatikáni pápai rezidencia egyik volt fürdőszobájának falfestményein, amelyeket Bibbiena kardinális Raffaellótól rendelt meg. Megrendelő és művész gyerekkori jóbarátként nőttek fel, és mindketten jeleskedtek a szex más, nem csupán ábrázolóművészeti területein is. Raffaello elképesztő tempóban gyűjtötte trófeáit az itáliai hálószobákban és azokon kívül, Bernardo Dovizi del Bibbiena pedig több pajzán irodalmi mű szerzője, legismertebb közülük a La Calandria komédia. Terjeszkedtek, mint a multik.

Raffaello a Stufetta del Bibbienába, vagyis Bibbiena „meleg szobájába” erotikus dekorációként legalább egy tucat, 90 centi magas, falba süllyesztett festett fatáblát készített, amelyeken Vénusz és Cupido történetei játszódnak.

A Stufetta magánfürdő, otthonos, nem nagyobb, mint 6-7 négyzetméter, így a szoba közepén elhelyezett kádból a tisztálkodó pap kényelemesen nézegethette a jeleneteket. A pápai rezidencia harmadik emeletén rendezték be, ahol maga a kardinális is lakott és dolgozott. (A folyosókat szintén Raffaello és műhelye díszítette, kikezdhetetlen erkölcsösséggel.) A vizet egyelőre kétkezi munkával juttatták fel az apródok, de már beszerelték a csatornázott szennyvízelvezetést, itt tehát a gravitáció segített. A kád már nincs meg sajnos, csupán a vezeték csonkja.

A kiállított jelenetek közül egyiket-másikat mintha egy zsinati swinger partyn felszippantott kövér fehér csík után rendelt volna meg a kardinális. „És akkor eljöve Cupido, csigafogaton és bőrszijjakkal.” Hát hogyne, már fel is került a falra a szürreális, értelmezhetetlen kép, ahol a pocakos-szárnyas gyerekistent két hatalmas puhatestű vonszolja.

De mit keres ennyi obszcenitás a legszentebb helyek egyikén? És mit akart Bibbiena ezzel a csigás jelenettel?

A kardinális nagyhatalmú és mélyműveltségű udvaroncként teljesített szolgálatot X. Leó pápa mellett. A pápa (korábban Giovanni di Lorenzo de’ Medici) öltöztette bíborba hálája jeléül, mivel jóban-rosszban mögötte állt, a fülébe okos tanácsokat suttogott hatalmi stratégaként és így a pásztorbot megszerzésében is kikezdhetetlen hűséggel támogatta.

Cinikus, ambiciózus, örökifjú - Bibbiena vérbeli udvari ember volt. Jól tudta, hogy a kifinomult udvari elme nem csupán a klasszikus bölcsességet, a machiavellista politikatudományt, a diplomáciát és az idegen nyelveket ismeri, hanem a pajzánul édes és édesen bűnös antik, keleti és reneszánsz életművészet minden apró titkát és mocskát. Művészet, történelem, szórakozás és politika nem válik szét a reneszánsz lélekben. Még ha össze is kell egyeztetni a szemérmetlenséget a szigorú szabályokat diktáló nyugati katolicizmussal, akkor is inkább világlátás ez, semmint álszentség.

Ha pedig mégsem sikerül összeegyeztetni, akkor is szükség van rá, vállalva a következetlenséget, és – bizony-bizony – az álszentséget. De ahol mindenki álszent, ott a képmutatás udvari etiketté nemesül. Nem olyan rossz ez, higgyék el, az álszent hatalmasságok mindig is nagyon szorgalmasak voltak, szenvedélyesen foglalkoztattak udvari művészeket, és hosszú, elmés vitákat folytattak arról, hogy mi szolgálja a szofisztikált Európát.

Eldisputáltak például arról, hogy a kád egyik végében pucérkodhat-e Vénusz szobra vagy sem. Pietro Bembo, költő és a fürdő képeinek felkért kurátora tiltakozott, mondván, hogy a szerelem istennő alakja következetlen dekoráció lenne, hiszen a falakat főleg Ovidius sorai alapján dekorálták. Mindegyik pontosan beazonosítható antik történetekből származik. Ragaszkodjunk az elváráshoz, mondta Bembo, önmagában az antik dekoltázsra nincs szükség, csak ha mesébe illeszkedik. Szigorú művészcsőszként minden alkalommal megakadályozta, hogy a fürdőszoba pornómagazinná silányuljon.

Raffaello pedig elfogadta Bembo útmutatásait, s ezek szerint látott neki a háttérkutatásnak 1516 májusában. Kötélen ereszkedett alá a római dombvidék eltemetett antik termeibe, Néró hírhedt Aranyházába (Domus Aurea), ahol másfél évezrede elfelejtett stukkók után kutatott. Ahogy itt lengedezett, mint egy harang nyelve a hatalmas harangtestben, eszébe véste az elfeledett freskóművészet színeit, formáit és jeleneteit, hogy magával hozza őket a felszínre és méltón idézze fel az Örök Város egykori fényét. Hiszen ha a régmúlt birodalom szépségeit felidézi, máris hozzájárult a 16. századi Róma diadalához. Mert politika, történelem és művészet sosem válik szét.

A munka meglepően rövid ideig tartott. Ismerünk két levelet, egyet 1516. április 19-ből, amikor Bibbiena tanácsot kér Bembo költőtől. A második, június 20-án kelt, és már a befejezést említi, még X. Leó pápa is megtekintette. Állítólag az elétáruló látvány oly mély benyomást tett rá, hogy saját szavakat nem találván Szent Ágostontól idézett: „Nyamm-nyamm.” (A pontos forrást nem találtuk lapzártakor.)

Mostohasága a művészet történetének, hogy Raffaello nagyobb izgalmakat gerjesztett a pusztán két és fél hónapos munkával, mint híres Stanzáival, amelyeket évekig festegetett egész csapatával. A Stanzák II. Gyula pápa megrendelésére készültek még 8 évvel a fürdőbeli illusztrációk előtt. A Mediciek korát megelőző szentatya a katolikus történelem legfontosabb jeleneteit rendelte meg a pápai rezidencia falaira. Többek között az athéni iskola pogány bölcseit, Nagy Károly megkoronázását, Szent Péter történetét és Konstantin, a kereszténységet államvallássá nyilvánító római császár megkeresztelését. A munkálatok nem csak Gyula pápát, de Raffaellót is túlélték, erre még visszatérünk. Mindezt azért, hogy felülmúlja a Szentszéket kompromittáló elődjét, a borgiák VI. Sándor pápáját. Semmi obszcenitás, minden grandiózus, roppant, kozmikus jelentőségű. Az apró szoba maga alá gyűrte mindezt pucérkodásával.

Az aranykor azonban véget ért, amikor 1520-21 között mind a három főszereplő elhunyt. A Szentszéken utódként felszentelt Medici-öcsi VII. Kelemen pápa már vaskalaposabban követte az erkölcsi rendet, és elkezdte rejtegetni a világ elől a pirongató képsorokat. A következő évszázadokat a prüdériának szentelték: a 18. században konyhát építettek a teremből, ezzel az egyik freskó teljesen meg is semmisült, mivel konyhaszekrény került a helyére. Majd amikor Mussolini elismerte Vatikán Államot, a pápai diplomácia recepcióját itt rendezték be, az előszobázó követek pedig feszengve csodálhatták a genitáliáktól ki tudja mikor megfosztott szereplőket.

A bejutás ma is rettenetesen nehéz, de nem lehetetlen. Tony Perottet, a Bűnösök nagy utazása című könyv szerzője kitartóan ostromolta a vatikáni hivatalokat, míg végül sikerrel járt. Számunkra is van remény, hogy először bejutunk Vatikánvárosba, majd a Titkos Levéltárba, aztán a Stufettába. A Canossa-járásnak mégis ellentmond, hogy a festményeket helyreállították mára.

Nehogy bárki azt gondolja, hogy csupán ezen a pár négyzetméteren nedves a Vatikán hófehérneműje. A Raffaello műhelyében dolgozó két tanítvány, Giulio Romano és Marcantonio Raimondi folytatta a még befejezetlen Stanzákat. Kelemen pápa idején azonban akadoztak a kifizetések. A művészek egyre bosszúsabban rohangáltak a megkéső honoráriumok után, s végül dühükben a még befejezetlen Konstanin terem falaira 16 obszcén képet pingáltak, amelyen jól ismert római kurtizánok mutatták be a kellemes pózokat.

Az Il Modi, vagyis Módszerek ma már csak ritka könyvritkaságként ismerhető meg. Romano még metszetekben rögzítette lázadásukat, hogy sokszorosítani tudják a római közönség örömére. Végül VII. Kelemen megelégelte és börtönbe vetette őket. Raimondinak sikerült elemenekülnie, Romano és a rézmetszetek ottvesztek.

Kiadványok maradtak fenn, innen 16 antik epikus történelmi és mitológiai történet hálószobajelenetéből tanulhajtuk meg, mivel lepjük meg párunkat. A könyv szigorúan heteroszexuális tanácsokat ad, tele férfibüszkeséggel, mint például a méretes pénisz találmányával. Az antikvitás ugyanis a szerény méreteket kedvelte, nem a hivalkodó harmadik lábat.

Akadtak szerencsésebb sorsú antik alkotások is. A vatikáni kertekben pőrére vetkőztetett héroszok és hősnők sokáig túléltek. Mindez annak köszönhető, hogy az 1700-as évektől felvirágzott a fügefalevél iparág. Műhelyek tucatjai ontották a kovácsolt  és faragott ádámkosztümöt, és ezzel tagadták le a pogány hősök és istenek utódnemzési képességét. De mondjuk a Belvederei Apolló ott pompázik egy szál fütyiben, takarás nélkül.

Damnatio memoriae – az emlékezet elátkozása. Az ellenség – legyen fegyveres, erkölcsi vagy eszmei – végső megsemmisítése nem halandó testének elpusztítása, hanem emlékének gyökeres kiírtása. Kétélű fegyver, gyakran semmi más nem éli túl a századokat, mint amit nagyon szeretnének elfelejteni.

Korábbi cikkek a sorozatból:

Itt tapizott Casanova

Itt lihegett Edward király, Goering és Wagner