Ionescu Makbettjében bebizonyosodik, hogy a rossz után jöhet még rosszabb is. Alföldi Róbert megint keményen aktuálpolitizál, Hevér Gábor Duncan szerepében konkrétan Orbán Viktort játssza.

Narancssárgában úszik a színpadkép: az emelvények, a lépcsők, a háttérben emelkedő, bástyára emlékeztető falak mind fideszes narancssárgák, az összhatás kifejezetten bántja az ember szemét. Csupán három apró részlet üt el az egységes színvilágtól: egy apró mosdó a jobbhátsó falon, melyben – már első ránézésre is világos – lehetetlen lemosni azt a rengeteg vért, amennyi a későbbiekben kifolyik majd. Így is lesz: túlméretezett kardokat próbálnak alászuszakolni a szereplők, fáradtságos munkával takarítják le a gyilkosságok nyomait. Aztán van még egy kis, csenevész fa is: Shakespeare Macbethjének sokrétű erdőszimbolikája egyszerűsödik benne, a birnami erdő nem több Ionescónál, mint egy a rengeteg poén közül.

Bányai Kelemen Barna, Szatory Dávid, Hevér Gábor, Kerekes Éva, Parti Nóra és Orosz Ákos a Makbett című darabban
©

A színen hever egy kék plüssmackó is, nem sokat szerepel, inkább csak útban van. Hogy mi a funkciója, az akkor derül ki, amikor Bercsényi Péter ugyanilyen kék színű kiskosztümben vonul át a színpadon. Ő a civil, az átlagpolgár, bevásárlókosarával néha besétál, aztán ki, sűrűn elnézésünket kéri, érzi, hogy rossz helyen van, de hát boltba kell mennie. Egy ponton összetalálkozik egy másik civillel, aki szintén outsider, csak egy kicsit életrevalóbb: Krum Ádám kereskedője – kihasználva a bizonytalan politikai helyzetet – félelem elleni almalevet árul nekünk, meg Bercsényi ijedező kispolgárnőjének, aki kapva kap az alkalmon, vásárol egyet már az előadás elején. A félelem elleni almalé története kedves kis gegként vonul végig az előadáson, hogy aztán a végén egyetlen gesztusban értelmet nyerjen, de ez most itt nem a spoilerezés helye.

Ionesco szövege újragondolja, a huszadik századba helyezi Macbeth történetét. Jókat nevetünk rajta, de ez mégsem paródia, hanem Shakespeare-hez képest valami újat állapít meg a hatalomról: nincs lelkiismerete. A Makbett szereplőit nem kell hosszas dialógusokon keresztül meggyőzni arról, hogy tévútra lépjenek, mert egyetlen vágyuk éppen ez a tévút, és nem morfondíroznak azon, hogy hibát követtek el. Alföldi pedig nem téved, amikor azt állítja: ez 2015 Magyarországa.

Hevér Gábor Duncan szerepében Orbán Viktort játssza. Némi túlzásnak tűnik „a reformok működnek” állandó hangoztatása, hiszen amúgy is teljesen egyértelmű, miről van itt szó. A csata utáni beszéde viszont virtuóz módon utánozza Orbán Viktor retorikáját mind dramaturgiailag (focis analógiára épül az egész beszéd), mind az előadásmódjában (hosszú szünetek, ismétlések, illetve az a jól ismert hangsúly, amellyel mintha egy rakás nehéz felfogású embert akarna megszólítani).

Orosz Ákos
©

Hevér Gábor játéka a legárnyaltabb az előadásban, ám az is igaz, hogy Duncan szerepe (pláne Orbánnal felturbózva) kicsit összetettebb is, mint a többieké. Ionesco szereplői általában egydimenziós akárkik, behelyettesíthetőek, kicserélhetőek. A Makbett szereplőiről például nem tudunk meg semmi mást, mint hogy iszonyúan vágynak a hatalomra, így a színészeknek igazából nincs módjuk eljátszani figuráikat, minek következtében a játék helyét elfoglalja a koreográfia. A mozgásban pedig (koreográfus: Gergye Krisztián) rengeteg az ismétlődés és a humor, akárcsak a szövegben. Mindezt pedig hangeffektek, filmes zenei részletek erősítik fel.

A látható átgondoltság ellenére többször találtam unalmasnak ezt az előadást. Talán épp amiatt, hogy a mostani magyarországi helyzetre szűkül a történet, nincs aha-élmény, mert amit a hatalomról vagy a jelen politikai problémáiról elmond Alföldi rendezése az igaz, csak már rég tudjuk. Helyenként nagyon jól működtek a poénok, Bányai Kelemen Barna bamba Bancóján vagy Bercsényi Péter hisztizve haldokló katonáján nagyokat derült a közönség, ám inkább zavarba ejtőnek találtam a két vészbanya, Kerekes Éva és Parti Nóra tájszólásos, népviseletbe öltözött, fejkendős asszonyságát. És nemcsak azért, mert ugyan mi értelme van annak, hogy így beszélnek (erre éppen még magyarázatot is lehetne gyártani), hanem azért is, mert Parti Nóra egészen budapestiül artikulálja az alföldi tájszólást.

Krum Ádám
©
EUGÈNE IONESCO: MAKBETT

A Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös bemutatója

- nemshakespeare -
Mesejáték, rajzfilm, horror és színház

rendező: Alföldi Róbert

SZEREPOSZTÁS
Makbett OROSZ ÁKOS
Banco BÁNYAI KELEMEN BARNA
Duncan HEVÉR GÁBOR
Lady Duncan KEREKES ÉVA
Komorna PARTI NÓRA
Candor SZATORY DÁVID

Ami valóban fontos ebben az előadásban, az a végén levont következtetés: hogy a pocsék helyzet után jöhet még pocsékabb. Orosz Ákos Makbettje a hatalmat úgy akarja, mint egy jó szexet, szélsőséges érzelmi kilengései állandó feszült mozgásban tartják, látjuk rajta az emberi esendőséget, kicserélhető bármelyikünkkel, ezért ismerős, még ha lelketlenül gyilkol is. Továbbá igyekszik fenntartani a látszatot: a reformok működnek, jó uralkodó lesz belőle.

Aztán megérkezik az ifjú Macol (Fehér Balázs Benő), aki elmond egy beszédet, mely Shakespeare-nél is szerepel, csak a kontextus tér el merőben. A Macbethben ugyanis Malcolm próbára teszi Macduffot azzal, hogy saját magát gonosz, hataloméhes despotának állítja be. Ám Ionescónál szó sincs próbatételről: egy kegyetlen diktátor veszi át Makbett helyét, aki meg sem próbálja tagadni, hogy pokollá kívánja tenni az egész ország életét a maga szórakoztatására. Fehér Balázs Benő ifjú diktátora csinosan, jól fésülten áll előttünk, őt nézve talán nem csak nekem futott át az agyamon, vajon fogok-e még a Fideszre szavazni életemben, hogy valami sokkal rosszabbat kerüljek el vele.

Az előadás alatt a színpadon heverő kék mackóra pedig az a megfejtés, hogy mi mind kék mackók vagyunk nézőként és állampolgárként egyaránt. Passzívan nézzük végig, ami fölöttünk történik, minket arrébb lehet rakni, fel lehet emelni, velünk azt csinálnak, amit akarnak, mi nem teszünk ez ellen semmit.