A Golden Globe-on az Emilia Pérez és A brutalista hozta el a legfontosabb díjakat, az utóbbi négy díjat a BAFTA-n is besöpört, ahol a Konklávé is becsatlakozott a díjesőbe. Az Oscarnak mégis egyik film sem volt betonbiztos esélyese. Ahogy az Anora sem, amelynek az öt Oscar-díja mégis úgy lehetett benne a pakliban, hogy az idei volt az egyik legkiszámíthatatlanabb és legnyíltabb verseny. Az Anora ráadásul úgy hozta el a legjobb filmnek járó Oscart, hogy 1975 óta ez csak öt másik filmnek sikerült úgy, hogy közben egyetlen Golden Globe-ot sem nyert.
A női főszereplő, Mikey Madison pedig azt a fegyvertényt is magáénak tudathatja, hogy 2016 óta 30 év alatt nem nyertek a legjobb női főszereplő kategóriájában – és sokan nagyobb esélyesnek tartották Demi Moore-t A szerben vagy Fernanda Torrest az I’m Still Here-ben nyújtott alakításáért.
Ez az alacsony költségvetésű vígjáték végül öt díjat nyert az idei Oscar-gálán, és ezzel a legtöbb szobrot vihette haza a filmek közül.
Az Anora, ahogy korábbi kritikánkban írtuk, azt járja körbe, hogy mi sül ki abból, ha egy amerikai szexmunkás és egy orosz oligarcha sarjának dorbézolása házasságkötésbe torkollik. A film új színt hozott a lapdance- és sztriptíztáncossorsok piacán, tavaly mutatták be a cannes-i filmfesztiválon, ahonnan el is hozta az Arany Pálmát.
A legjobb film és a legjobb női főszereplő díja mellett Sean Baker a rendezésért kapta meg az Oscart, és az Anora nyert a legjobb vágás és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában is.
Baker a köszönőbeszédében a szexmunkásközösség előtt tisztelgett, és hálát adott nekik azért, hogy megosztották a történeteiket és az élettapasztalataikat. A Demi Moore-t beelőző 25 éves Mikey Madison pedig szürreálisnak nevezte az estet, és hitet tett amellett, hogy továbbra is szövetségese lesz a szexmunkásoknak, akiknek a közösségét ő is elismerte a beszédében.
A házigazda Conan O’Brien egész este viccelődött a film sikerén, amihez nyersanyagot szolgáltatott neki a feszült politikai helyzet is: „Azt hiszem, az amerikaiak izgatottak, hogy végre valaki kiáll egy hatalmas orosz ellen” – mondta dörgő tapsvihar közepette.
Sean Baker és az Anora stábja
Patrick T. Fallon / AFP
Az Anora sikerét sokan és sokáig fogják boncolgatni, de talán a legfőbb ok, amiért nyert, az az, hogy egyszerűen imádni való film, tele energiával, szenvedéllyel és élettel. Baker rendezése és Madison nyílt és lendületes játéka viszi magával a nézőt, aki nem tud nem minden lépésénél drukkolni a főhősnek. Az Anora mindeközben olyan helyekre visz el, ahová mainstream filmek ritkán: a koszos utcákra és sztriptízbárokba, a brooklyni orosz és örmény közösségekbe, miközben megmutatja ennek a lepusztultságnak az ellenkezőjét is, a falak mögötti luxust, a magángépek kiváltságos világát. Vagyis annak a világnak a kettősségét ragadja meg, amelyben a 21. század első negyedében élünk. Ennek megfelelősen tökéletesen és szerethetően vegyíti a fájdalmat és az örömöt, a nyomasztó valóságot és az álmok világát, a társadalomkritikát és a vígjátékot.
