A legrangosabb magyar folyóiratok (Korunk, Helikon, Látó, Holmi, Élet és Irodalom), a Babes-Bolyai egyetem oktatóját, Bretter György kortársát, a Tamás Gáspár Miklós, Balla Zsófia pályakezdését egyengető személyiséget búcsúztatták a temető töredezett, riasztóan romló sírkövei között a ragyogó márciusi napsütésben. Közvetlen tanítványain, barátain és a kolozsvári zsidó hitközség tagjain kívül nem volt senki jelen. Nem tekintette egyetlen intézmény sem a saját halottjának, nem búcsúztatta az RMDSZ, mint neves erdélyi magyar személyiséget, nélkülözhetetlen életmű alkotóját és felbecsülhetetlen kortanút.

Szilágyi Júlia alacsony, törékeny kolozsvári nő volt, és leszámítva azokat az időket, amikor a bevonuló magyar hadsereg, a magyar adminisztrációval érkező antiszemita törvények, a fenyegető deportálás elől a királyi Romániába menekült, Kolozsváron is élte le az életét. Nem furcsa tehát, ha ma már bemutatásra szorul, és magyarázni kell, hogy milyen jelentős, nélkülözhetetlen a hozzájárulása nem csak a magyar, de a közép-európai szellemi élethez is. Úgyis, mint szerzőnek, mint szerkesztőnek, oktatónak, és úgyis, mint szakmai-emberi viszonyok szervezőjének-fenntartójának.

„Veszélyességét” predesztinálta az a kor, amibe beleszületett: 1936-ban, néhány nappal a spanyol polgárháború kitörése után az évről évre szigorodó királyi Románia diktatúrájában, népes zsidó család tagjaként nőtt fel. Észak-Erdély visszacsatolása, a bevonuló magyar adminisztrációval elszabaduló antiszemitizmus, a „magyar világ” igazi arca az első emlékei közé tartozott. Gyermekfejjel tapasztalta, értette ezt meg, annyiszor és úgy írt erről hosszú élete során, ahányszor kellett. Nyíltan, pontosan, szabadon – és körültekintően. (Utóbbinak a jelentőségét az érti, aki ismeri, milyen kuszák az emberi viszonyok itt, a román és magyar nacionalizmusok összecsapásának földjén).

Írt arról, hogyan támadtak rá kolozsvári magyar ismerősök a helyi buszjáraton, mert zsidóként jogtalanul utazott („Julika, szereted a csólentet? – kérdezte fenyegetően-leleplezően a „jóakaró”, mindenki értett a szóból, a gyerek az első megállónál leszállt). Vagy arról, hogy fulladt botrányba amikor 1943. március 15-én a tanítónéni rá, a jól tanuló, ámde zsidó kislányra bízta, hogy elszavalja a Nemzeti dalt. Horthy Erdélyének legfájdalmasabb, legjellemzőbb történeteit tudta és akarta elmesélni Szilágyi Júlia.

Szilaágyi Júlia a menekülés előtt 1943-ban Kolozsváron

Családi archívum

Annak is kockázata volt, ahogy az Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekülésről írt. A királyi Románia és a Horthy korszak antiszemitizmusának különbségeiről és párhuzamosságairól ma sem tud, és nem is akar beszélni sem a román, sem a magyar társadalom. A kölcsönös felelősséghárítás játszmáiban a kor- és szemtanú még mindig kényelmetlen.

Szilágyi Júlia édesanyjával néhány hónappal a kolozsvári deportálások előtt szökött át Dél-Erdélybe. Félig román, félig magyar ismerősök, rokonok segítségével. A vallásos, görög-katolikus román telektulajdonost, akinek a háza mellett futott az Észak-Erdélyt és Dél-Erdélyt elválasztó határ (ma luxus negyedek épülnek itt, Kolozsvár alvóvárosai), csak úgy lehetett meggyőzni, segítsen a menekülő zsidókon, hogy annak magyar felesége Istentől kapott „látomással” győzködte: az életüket mentőket engedni kell futni. Kilencven évvel később ma Románia a (soha be nem teljesített) korrupcióellenes harc földje. Akkor még a román zsidómentés egyet jelentett a korrupcióval. Minden ellenőrzőpontnál, minden egyenruhásnál fizetni kellett azért, hogy a Kolozsvárról életüket mentő magyar zsidók tovább haladhassanak Bukarest felé. Szilágyi Júlia ennek a vesszőfutásnak úgy is pontos krónikása, hogy hét évesen rögzítette ezeket az emlékeket. Nem hallgatta el azt sem, hogy a tordai zsidó hitközség embere is útjukat állta, vizsgáztatta: tartják-e a szombatot, eléggé szabálykövetőek-e ahhoz, hogy kiérdemeljék az életben maradást.

Szilágyi Júlia édesanyjával Bukarestben 1944-ben

Családi archívum

Szilágyi Júlia és édesanyja – a magyar irodalomért rajongó, takarítás és mosogatás közben is Adyt szavaló de a képességeinek megfelelő oktatásból kizárt okos, és határozott nő – végül eljutottak Bukarestig, ahol a transznisztriai pogromok és leszámolások elől menekülők segítségével vészelték át a vészkorszakot (a korabeli román állambiztonság, a Siguranta zaklatása közepette). Ők voltak a szerencsések: a Kolozsváron maradt rokonok Auschwitzban pusztultak el.

A Davidovits család, későbbi Szilágyi család

Családi archívum

Ezzel a gyerekkori örökséggel tért vissza a háború utáni, immár Romániához Kolozsvárra. Az újrakezdés furcsa ellentmondásokkal zajlott. A család életben maradt tagjai azt tapasztalták, hogy a zsidó nevek kényszerű magyarosításának évei után a magyarosított neveket most – az érintettek megkérdezése nélkül – románosítják. Ugyanakkor tervszerűen, a kurzus ideológiájának megfelelően folyt a női emancipáció is – hol átgondoltan és méltányosan, hol csak a látszatok szintjén. Tény, hogy ezekben az évtizedekben jelent meg és kapott szót (hellyel-közzel) az erdélyi magyar közéletben is néhány megkerülhetetlen női személyiség. Évtizedenként érkezett egy-egy korszakos alkotó: Szilágyi Júliát és a nála két évvel idősebb költőt, Hervay Gizellát a háború alatt született Gyimesi Éva, majd közvetlenül a háború után Balla Zsófia követte.

Szilágyi Júlia mindig azon a helyen és abban az időben volt, amikor a történelmi kataklizmák zajlottak. Rendíthetetlen erkölccsel és tudással állta a sarat. Az 1956-os forradalom alatt volt egyetemista Kolozsváron, akkor, amikor a magyarországi forradalommal szolidarizáló diákmozgalom elindult. Az állambiztonság megfigyelte és zaklatta a , tiltakozó akciókban résztvevő diákokat. Beszervezték többek között a Szilágyi Júliával névrokon Szilágyi Domokos a költőt is, akivel a fiatal bölcsészlány mély barátságot ápolt, és akinek életművéről irodalomkritikusként sokszor értőn írt – azután is, hogy a beszervezés ténye az ezredforduló után nyilvánossá vált. Szilágyi Júlia történelmi bölcsessége és nagyvonalúság kellett ahhoz, hogy a páratlan életművet a költő személyes kudarcaival való szembenézéssel együtt a helyén kezelje. A kettejük közötti viszonyt és a történelmi traumák összefonódását mi sem szemlélteti jobban, mint az a tény, hogy Szilágyi Júlia szinte minden, a holokausztról szóló szövegében van egy (református, papi családból származó) Szilágyi Domokos idézet.

A háború után kiépülő diktatúrában készült autonóm, szabad szellemi pályára Szilágyi Júlia, épp abban az évben szerez bölcsész diplomát, amikor a kolozsvári Bolyai egyetem elleni politikai kampány miatt Szabédi László költő öngyilkos lesz. Ez is tragikus párhuzamosság: az ötvenes évek-hatvanas évek folyamán növekszik az erdélyi magyar értelmiségiek között az öngyilkosságok száma, a mindenkit megrázó végjáték épp a Szilágyi Domokosé, 1976-ban (erről is megrázóan, módszeresen ír Szilágyi Júlia). A holokausztot túlélő nő azonban, a legsúlyosabb tragédiákkal a háta mögött talpon marad. Először a Dolgozó Nő című folyóirat munkatársa (mi más, az emancipáció korában), majd 1969-től a Korunk szerkesztője. 1970-ben létrejön a bukaresti Kriterion könyvkiadó – nemzetiségi kulturális központként, de igazi világirodalmi könyvműhellyé válik. Sorra jelennek meg a klasszikusok Virginia Woolftól George Sandig – és Szilágyi Júlia irodalomkritikusként, szerkesztőként gondozza ezeket a szövegeket. Tanulmányokat, utószavakat ír, és ekkor érlelődik ki az a sajátos esszéműfaj, ami aztán a védjegyévé vált. A kolozsvári zsidó-magyar nő, aki a szó legklasszikusabb értelmében világpolgárként gondolkodott, fogalmazott. Átfogó, pontos műveltséggel, személyes látásmóddal, helyén kezelt véleménnyel és az olvasót mindig bevonó, megérintő, hiteles stílussal. Utánozhatatlan volt, bár egyetemi oktatóként, szerzőként folyamatosan hangsúlyozta: ez a tudás és ezek a készségek elsajátíthatóak és elsajátítandóak.

Kolozsvár központjában lakott, otthonában állandóan megfordultak tanítványai, barátai (Tamás Gáspár Miklós is hazajárt hozzá, utolsó látogatását is megrendült tisztánlátással rögzítette). 1997-ben és 2007-ben is kapott magyar állami elismerést, szakmai díjakat gyakrabban (utoljára tíz éve, Látó nívódíjat).

Mindezzel együtt utolsó évtizedében önmagához képest is visszavonultan élt. Olyan ember, mondta többször magáról, aki többet olvas, mint amennyit írt. Az elmúlt években már csak az értő, bölcs jelenlétét, a sokat mondó elnémulását lehetett érzékelni.

Pályatársa, az 1932-ben született Bretter György 1977-ben halt meg, temetésére a Házsongárdi temetőben, tömegek gyűltek össze: tisztelegni és a rendszer ellen tiltakozni. A Szilágyi Júliához hasonló pályát bejáró esszéíró, ellenzéki gondolkodó Gyimesi Éva 2011-ben halt meg – a Házsongárdi temetőben temették a közösségi tiszteletadás szerény jeleivel.

Szilágyi Júliát a neológ temetőbe már csak legodaadóbb olvasói kísérték utolsó útjára. Őt, aki az 1936-os berlini olimpia, a spanyol polgárháború kitörésének évében született, és az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború harmadik évében halt meg. Néhány kilométerre onnan temették el, ahol a jeges patakon átgázolva Horthy Erdélyéből az életét mentve átszökött a királyi Románia diktatúrájába.

Nyitókép: Tóth Helga/Transtelex