A Kispál és a Borz frontembere egy 2007-es interjújában úgy nyilatkozott, hogy nem tartja magát költőnek. Ő alkalmazott művész, a gyakorlatban használja a szavakat, ha nem lenne zene, akkor nem feltétlenül jutna eszébe, hogy szavakat rakjon egymás mellé. A tegnapi Kispál-búcsúztató, a Napozzholddal című koncertfilm bemutatóján újra a szokásos nemtörődömségével válaszolta meg az újságírók kérdését a Kossuth-díjas Lovasi András, és a sajtó helyett inkább a rajongókat preferálta.

Az utolsó dal: Tekerd fel a volumét, hadd legyen nagyobb.

Fazekas István

Kiss Tibivel tudtunk csak mélyebb beszélgetésbe bocsátkozni a Kispál-kultusz szellemi jelentőségéről. „Először a nyolcvanas évek végén hallottam őket a Fekete Lyuk nevezetű helyen, és felfigyeltem rá, ahogy egy szemüveges csávó azt énekelte: lenyeltem egy kétforintost, hogy telefonáljak magányomban. Ez megragadt bennem” – emlékszik vissza a Quimby énekese. „Nem sokkal később indultunk mi is.” A zenei berkekben való első találkozások, a szokásos szakmai témázáson túl pedig lassan barátsággá, majd közös zenéléssé alakult az ismeretség: „Közös horgászások, barátnőcserék után elmélyült a kapcsolat.” A Kispál és a Borz esetében különösen fontosak voltak ezek a barátságok. „A filmben is látható, mennyien vannak körülöttük.” A közös témák összehozzák az egyhúron pendülőket, együtt filozofálnak a terveikről és a buktatókról, az egynyelvűségre ráhangolódva pedig valami ősi összetartozást generálnak a hangszerek. „Ez olyan, mint amikor a végtelenben találkoznak az egyenesek” – A nyolcvanas években kialakult zenei űr is összehozott minket. Ott voltunk egymás koncertjein, tanultunk egymástól, kollégák voltunk. De a zenei ízlés is meghatározó: nagy öröm, amikor nem kell a másikkal vitatkozni azon, hogy egy zene, jó vagy nem”.

Az alkalmazott költészetről Kiss Tibinek hasonló a véleménye, mint Lovasinak: „Ugyanazért írok szöveget, mint a Bandi: kellett valami a zenéhez. Semelyikünk sem az a fajta, aki már gimiben szerelmes verseket farigcsált. Pont fordítva: először volt a dal. Persze, aztán rákaptunk a szövegírásra. A zene elsősége nem azt jelenti, hogy nem használjuk a költészetben szokásos eszközöket, metaforákat, allegóriákat. A költészet sajátossága, hogy önmaga egy egységet alkot. A dalszöveg esetében a dallammal való kohézió elengedhetetlen. Együtt kell elérniük a hatást. Ez régebben nem vált el, hisz a legelementárisabb ősi ünnepi élmény is a közös zenélésen alapult. A közösségi érzések dallamokban való kifejezése egyidős a társadalommal.” Kiss Tibi szerint a zene előbb van, mint a szöveg, ami már konkrétum. Mégis, néha el tudja érni azt a hatást, mint a zene: megszólal, megérint, aztán elillan. „Egy olyan vibráció, amit a befogadó magához vehet, ha akar.”

A West Balkánban ezer, a többi budapesti helyszínen összesen 1200, vidéken pedig több mint kétezer rajongó akarta újra befogadni azt, amire a Sziget nulladik napján 45 ezer fölötti sereg tárta ki karjait.

Most három hónappal később egy önszerveződő kampány által, a hívek önálló kreatív energiáiból táplálkozva tudtak összehozni egy (talán) utolsó, nagyot szóló bulit, amin már tényleg semmi sem számított, csak az a bizonyos közösségi élmény. Nem volt külön VIP-bejárat, a sajtóval sem kivételeztek. Nem akartak megfelelni (akartak valaha is?) semmilyen véleményformálónak.

Az utóbbi öt év sajtója ugyanis nem tudott túllépni azon, hogy a Kispál és a borz halálhírén károgjon és csámcsogjon egyszerre. A zenekar oszlopos tagjai pedig nem próbálták eltusolni a híreszteléseket. Kispál András szokásos lakonikus, vállvonogatós módján reagálta le a kritikát, Lovasi kicsit bővebben is kifejtette az okokat a nyilatkozatai során: kiégett az alkotói stáb, mely (kétségtelenül) a két András szimbiózisából nőtt ki, és csupán akkor működött, amikor a páros – váltakozó dobpergetővel, majd vendégzenészekkel kiegészülve - egymásra volt hangolódva.

Lovasi 2004-től már nyíltan felvállalta, hogy halálos betegséggel küzd a zenekar, és lehet, hogy a tüneti kezelés sem fog segíteni rajtuk. Hat éven át tartották életben - sokak szerint mesterségesen -, a kilencvenes évek legmeghatározóbb hazai zenekarát. És hogy vajon ők ragaszkodtak a folytatáshoz, vagy a kultusz-státusszal járó kötelezettségek kényszerítették őket arra, hogy ne engedjék el egymás már egyre kellemetlenebbül összeizzadó kezét? Úgy tűnik, ez utóbbi lehet igaz.

Nehezen fordítottak hátat

Fazekas István

Amikor két szóra el tudtuk kapni Lovasit tegnap este, a sikerélményeiről kérdeztük. „Amikor gyerekkoromban először felegyenesedtem, biztos nagyon örültem, de arra már nem emlékszem”.  Bevallása szerint már az első koncertjüket is sikernek könyvelte el, amikor nyolcvan ember előtt játszottak a pécsi Szenes-klubban. Azóta megnőtt a rajongói tábor, de még a huszonhárom év és az augusztusi megakoncert után sem számított a zenekar, sem a szervezők, sem a főhelyszín, a West Balkán ekkora tumultusra. Az utolsó széksorokat például ki kellett venniük a piros pulóveres biztonságiaknak, hogy helyet adjanak a tömegnek. Lehet, hogy úgy gondolták a kishitűek, hogy csendes ülős esemény lesz majd ebből az egyalkalmas vetítésből, de végül tombolós koncerthangulat kerekedett ki belőle.

A páratlan moziélmény marketinges szóösszetételt a hollywoodi produkcióknál szokták emlegetni dolby surrounddal és 3D-hatással megspékelve. A vetítés után a sajtószobában összegyűlt csapat - a film producere, Kázmér Miklós a rendezője Merényi Dávid, a Kispál és a borz legutolsó felállása (Lovasi András, Kispál András és Mihalik Ábel), továbbá a magyarhangya „mozgalom” alapítója, Donáth Péter mégis hasonló szavakkal dobálózott. „Nem tudok hirtelen értelmeset mondani, elképesztő élmény volt: sokszor nem tudtam eldönteni, hogy az itteni nézőközönség énekel, vagy a filmből hallatszik csak ki a tombolás. Aztán hátranéztem és láttam, hogy énekelnek emberek, táncolnak, extázisban nézik végig a mozit” – jutott szóhoz Kázmér.

Megkérdeztük, hogy a többi helyszínről mit tudnak: csak annyi volt biztos, hogy 15 városban teltházasan vetítették és hasonló bulihangulat volt, mint a fővárosban. „Minden moziban énekeltek 10 perc után a nézők. Valami furcsa és különleges dolog történt, ami a mozis kollegák bevallása szerint egyedülálló volt.” Az ajnározó producer mellett ülő Lovasi ebbe azonnal belekötött: „Volt már ilyen! 1981-ben, amikor A kopasz kutyát vetítették.” „Mégis lenyűgöző, hogy a rajongók hajlandóak voltak, akár kocsikba szerveződve elmenni távolabbi helyszínekre, mert a közelükben már nem volt jegy” – kontrázott Kázmér. A mai adatokat tekintve azonban az is feltűnik, hogy voltak érdektelen helyszínek, Sátoraljaújhelyen például összesen ketten akarták látni a filmet, a határon túl pedig nem sikerült dűlőre jutni a mozikkal. (Kázmér technikai problémákra hivatkozott, de tegnap arról szóltak a hírek, hogy érdektelenség miatt maradt el a vetítés.) Végül 82 százalékos telítettséget produkáltak, a bruttó árbevétel a jegyekből 13 millió forint fölé rúgott egy picivel.

Az egy hét múlva kereskedelmi forgalomba kerülő DVD, melyet tegnap elsőként kaptak kézhez a résztvevők a 3000 forintos belépőjegyhez, majdnem 4359 példányban fogyott, így  közelített az ötezres tervhez, amiben Lovasi hitt a legkevésbé. „Hagyományos forgalomban a koncertfilmek a statisztikák szerint bukásra vannak ítélve”. Ezt a producer is megerősítette: „Az ilyen szűk célközönségnek szóló DVD sikere mindig kérdéses”.

A marketingkoncepció, úgy tűnik mégis bejött, ez pedig több tényezőnek is köszönhető: a szorgos magyarhangyák hetekkel ezelőtt elkezdték aktivizálni magukat, saját készítésű videókat forgattak kedvenc számaikból, kispál idézeteket biggyesztettek családi albumaik gyöngyszemei mellé, amit aztán szélesvásznon láthattak viszont tegnap este. Talán a ragasztószalagos kampányvideó is összekötötte a társaságot, mely weben buzdította a népet, a Facebook tizenegyezres Kispál-profilján ugyancsak folyamatos volt az információcsere.

Sokak legkedvesebb nosztalgiája két, sőt talán több generáció tinédzserkorának vált vigaszává kultikus opuszaival, és hiába szólt a tegnapi nap a búcsúról, könnyek nem potyogtak. Merényi Dávid, a film készítője is ragaszkodott ahhoz, hogy ne sírós jeleneteket rögzítsen a kameráival, pedig elmondása szerint, volt abból is elég. A West Balkánt megtelítő kispálosok sem sírva vigadtak, hanem teli torokból üvöltötték ki magukból a dallamos verssorokat „kurva nagy óriásokról”, szőkített nőkről, csillagokról vagy fecskékről.