HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

A családot szívünk szerint a béke szigetének tekintenénk, ahol az élet csatamezejéről hazatérve megpihenhetünk. Pedig még a legjobban működő családokban is dúlnak hatalmi harcok, és időről időre felüti fejét a versengés.

Az emberi közösségek hierarchikus rendszerek, ahol a vezetők az irányítás jogával együtt a felelősséget is magukra vállalják. Ez a szerep a klasszikus családban a felnőtteké, akik szülői alrendszert alkotnak, és megpróbálják érvényesíteni az érdekeiket. Velük szemben, illetve mellettük más alrendszerek működnek – testvérek, nagyszülők, rokonság –, amelyeknek eltérő érdekeik és szükségleteik vannak. E szerveződések mentén különféle erők feszülnek egymásnak, és átmeneti vagy tartós koalíciók jönnek létre. Mivel minden család dinamikusan működő rendszer, természetes, hogy változásokon megy keresztül, megszületésétől a felbomlásáig. A rendszernek a külső környezeti és belső családi kihíváshoz is alkalmazkodnia kell, új struktúrákra, viselkedésmódokra és szabályokra van szüksége.

Az argentin származású Salvador Minuchin, a családterápia egyik alapítója már a hetvenes években úgy írta le a párkapcsolatot, mint hatalmi erőteret. Szerinte akkor merül fel probléma, ha a belső hatalmi viszonyok összezavarodnak, például azért, mert a szülők elvesztik a kontrollt a gyermekük felett, vagy mert a gyermek válik a család irányítójává, illetve az egyik szülő a másik ellenében a gyermek pártjára áll.

Iring Zoltán pár- és családterapeuta szerint egy család nem elsősorban hatalmi, inkább kapcsolati hálózat, amelyben az emberek az érdekeiket, a szükségleteiket szeretnék érvényesíteni, és emiatt különféle taktikákat alkalmaznak. Ez természetes és jogos törekvés. Aszerint, hogy a feleknek milyen hiedelmeik vannak az érdekérvényesítési lehetőségekről, különböző utakat találnak. A legtöbb családban nem az a probléma, hogy milyen a vezetési stílus – demokratikus, tekintélyelvű vagy szabados –, hanem az, hogy a két szülőnek különbözőek az elképzelései, a vezetés nem egységes. Más családokból jövünk, a férfi és női modellek is különbözőek, és ezt az első randinál ritkán vesszük figyelembe – mondja a terapeuta.

Polarizált fészek

Az alábbi konkrét eset jól illusztrálja a hatalmi viszonyok eltolódását a családban. Egy pár a kisiskolás fiúgyerek szorongásos tüneteivel (hirtelen elkezdett bepisilni) jelentkezik családterápiára. Szerencsére a szülők kellően nyitottak, és hamar felismerik, hogy először az ő alrendszerükkel kell valamit csinálni, így az ülések párterápia keretei között folytatódnak. Kiderül, hogy eredeti családjában az anya kevés gondoskodást kapott, ő pedig az ellenkezőjébe fordulva úgy gondolja, mindent meg kell adnia a gyerekének. A férfi fő értékrendje a puritánság, szerinte „az életet ki kell bírni”.  Az anya ugyanezekből a helyzetekből ki szeretné menteni a gyereket. Azt gondolja, hogy a férje megnyomorítja a fiukat, a férfi azt, hogy a gyerek túlságosan elpuhul.

Homlokegyenest ellenkező nézetek
©

A homlokegyenest ellenkező nézetek miatt a szülők ütköznek egymással, de erről nem tudnak beszélgetni, mert abban a pillanatban, amikor ezek a kérdések szóba kerülnek, megsértődnek. A különböző álláspontok önmagukban talán nem lennének kibékíthetetlenek, de az érdekérvényesítő csatákban a szülők egyre jobban polarizálódnak, és egy idő után a lényeges kérdések érinthetetlenné válnak. Ebben a klímában óhatatlanul szorongások keletkeznek. A terápia során ezért megindították a kommunikációt, felszakították a gátakat. Ha el tudják fogadni, hogy a másfajta gondolkodás nem egymás ellen irányul, ha meg lehet világítani, hogy milyen alapvető hiedelmek alakultak ki az életútjuk során, van lehetőség a továbblépésre. Szerencsére a szülők kellően nyitottak, és hajlandók arra, hogy egymást meghallgassák, ezért úgy tűnik, van remény a változásra.

Az önfeláldozó bosszúja

Egy másik gyakori példa a hatalmi eltolódásra a feljogosítottság-önfeláldozottság típusú kapcsolat – emeli ki praxisából Iring Zoltán. Ebben az egyik viselkedés vezető sémája a feljogosítottság, a másiké az önfeláldozás. A feljogosított – aki tipikusan lehet zsarnoki, megkérdőjelezhetetlen véleményt formáló férj – olyan hiedelemrendszerrel él, hogy ő mindig tudja, mi a helyes, és ezt mindenre kiterjeszti, még személyes, intim viszonyaiban is érvényesíteni akarja.

Az egész életemet feláldoztam érted
©

Az önfeláldozó sémával élő – például engedékeny, magát mindig háttérbe szorító nő – azt a hiedelmet hordozza, hogy a másik érdekeinek mindenképpen érvényesülnie kell, ami mögött leggyakrabban a gyönge lábakon álló önbizalom húzódik meg. Ez a séma egy darabig jól működhet, de válsághelyzetben, életciklus-váltáskor – például gyerek születésekor vagy mert a feljogosított elkezd az önfeláldozótól elhidegülni – a rendszer borul. Ilyenkor az önfeláldozó kegyetlen bosszút áll, mert azt gondolja: „én az egész életemet feláldoztam érted, te pedig elárulsz”, és az önfeláldozó attitűd engesztelhetetlen gyűlöletté alakulhat át. A terápia hosszadalmas együtt gondolkodáson alapul – hangsúlyozza Iring Zoltán, és komoly változásoknak kell történniük, hogy a helyzet megváltozzon.

Nemek harca

A pszichoanalitikus szemlélet szerint a versengő magatartás már egész korán elkezdődik, ez az Ödipusz-, illetve Elektra-komplexus: a kisfiú az apával, a kislány az anyával verseng az ellenkező nemű szülő kegyeiért. Fülöp Márta szociálpszichológus, versengéskutató arra hívja fel a figyelmet, hogy a versengés nagyon is jelen van a férfiak és nők között is, jóllehet más a motiváció, és mások a bevetett módszerek is. A férfiak nyíltabban és direktebb eszközökkel, a nők manipulatívabban, kevésbé nyíltan törnek az élre. A párkapcsolatot tipikusan együttműködő és szoros kötődésen alapuló kapcsolatnak tekintjük, mondja a kutató, és az erős szeretetet sem tartjuk összeegyeztethetőnek a versengéssel.

Pedig az intim közelségből fakadóan a párok és házastársak folyamatosan tanúi egymás sikereinek és kudarcainak, ami óhatatlanul kapcsolati dinamikát indít be. Olyan helyzetben, amikor mindkét fél karriert épít, a versengés nyíltan megjelenhet, más kapcsolatokban, ahol a sikerek nem összemérhetők – például otthon lévő családanya és dolgozó apa esetében – ezt sokszor nem lehet tudatos szinten kezelni. A párok már az együtt járás szakaszában igyekeznek eldönteni, hogy a kapcsolatban érdemes-e elköteleződni, és ehhez az összehasonlítás, a versengés is hozzásegíti őket. Ha úgy döntenek, hogy együtt maradnak, igyekeznek minimálisra csökkenteni a versengést. A szerelem idillikus fázisában – amelyet a „közös én” jellemez – nincs hatalmi harc, de amikor a pár tagjai már újra képesek elkülöníteni az énjüket, a másikhoz viszonyított pozíció újra fontossá válik.

Megyeri Zsuzsanna pszichológus cikkéhez hasonló témájú anyagokat itt talál.

Hasonló cikkeket a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában olvashat, mely az egymásra hatással, befolyásolással, manipulálással foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, ajándékba elküldjük a Hogyan küzdjünk meg az élet nehézségeivel? című könyvet. Aktuális lapszámunkat itt meg is rendelheti. Ha érdeklik a pszichológiai témák, lájkolja a HVG Extra Pszichológia Facebook oldalát!