Népbetegségünk: a mániás depresszió

2008. január 17., csütörtök, 14:45

Kinyomtatom • Elküldöm •Hozzászólások (#11)

Az egészségügyi reform kapcsán felmerült, tudják-e majd a hatóságok változatlan mértékben garantálni a mániás depresszióban szenvedők pszichiátriai kezelését, korszerű gyógyszerekkel való ellátását? A magyar lakosság 1 százaléka, azaz mintegy 100 ezer ember mániás depressziós, más szóval bipoláris zavarban szenved.

A betegség, amelyben világszerte mintegy 100 millió ember szenved, leggyakrabban serdülőkorban alakul ki, és a tünetként fellépő kedélyváltozás végigkíséri a beteget egész életében A tünetek a hangulatingadozással együtt váltakoznak, aszerint hogy a beteg a mániás vagy a depresszív fázisban van. A depresszív fázisban szomorúságot, reménytelenséget, bűntudatot él át, értéktelennek érzi magát, öngyilkossági gondolatai támadhat, a mániás szakaszban viszont eufórikus állapotba kerül, jókedvű, tettrekész, nem ismer akadályokat.

A szakemberek szerint „a bipoláris zavar kialakulásában genetikai, környezeti és életvegytani tényezők játszanak szerepet. A betegek több mint 60 százalékánál a családban már fordult elő bipoláris betegség, ugyanakkor az egyes szakaszok előidézésében stressz, hormonális változások, traumák esetleg alváshiány játszanak meghatározó szerepet.”

A legújabb terápiás módszerek megismertetésében sokat segíthet egy nagyszerű könyv. Kay Redfield Jamison, amerikai pszichiáter A nyughatatlan lélek címmel írta meg bestsellerként jegyzett visszaemlékezéseit, melyet a Park Kiadó a kinti megjelenéssel egy időben, 2005-ben jelentetett meg. Jamisom ebben a műben leplezte le nagy titkát: vagyis hogy ő maga is ebben a betegségben szenved. Mint írta, tisztában volt vele, hogy akár állásából is elbocsáthatják. Ez szerencsére nem történt meg.

Kay Redfield Jamison

Az írónő-pszichiáter már 28 éves korában a Los Angeles-i állami egyetem adjunktusa volt, több mint száz akadémiai közlemény és öt könyv után a mániás depresszióról kiadott orvosi tankönyv társszerzőjeként vált igazán ismertté. „Nem az számít, milyen lapokat oszt nekünk az élet, hanem az, hogy hogyan játsszuk le a partit”– foglalta össze élete nagy tanulságát Jamison.

Mint a továbbiakban írja, „a kínaiak hisznek abban, hogy csak úgy győzhetünk le egy szörnyet, ha előtte fölékesítjük. Furcsa módon mintha én is ezt tettem volna a mániás depresszióval. Lenyűgöző, bár halálos ellenségem és társam volt, melyet csábítóan bonyolultnak találtam, a legkifinomultabb és legveszélyesebb emberi tulajdonságok eszenciájának. Hogy megküzdhessek vele, először meg kellett ismernem a vele járó összes hangulatot és végtelenül sok álruháját, meg kellett tapasztalnom valódi és képzelt hatalmát” – állapítja meg az írónő a könyv bevezetőjében. Ez sikerült: a könyvben a szerző részletesen elemzi hangulatváltásait, hogy bizonyos időszakokban fantasztikus életkedvvel, tele energiával, reménnyel végezte dolgát, tanított, írt, gyógyított, máskor viszont teljesen letörten tétlenül bámult kifele az ablakon, aludt, vagy öngyilkossága módján gondolkodott.

Kay Redfield Jamison könyve.
Feltárta betegségét.

Érzékletesen számol be a beilleszkedés kínjairól is: „Aki a csillagokkal cimborált és a bolygók gyűrűjét húzta az ujjára, aki hozzászokott a napi négy-öt óra alváshoz a mostani nyolccal szemben, aki megszokta, hogy napokig, sőt hetekig minden éjjel fönnmarad, és most ezt nem teheti meg, annak számára nagyon is komoly alkalmazkodási kényszert jelent a szabályos életvitelbe történő visszailleszkedés”. A depresszió „gyanakvással, bizalomhiánnyal és túlzott önbecsüléssel lehetetleníti el a barátságokat, képtelenné tesz az élet élvezetére, a normális járásra, beszédre és gondolkodásra, kimerültséget okoz, éjszaka és nappal is rémületben tart. Nem mondható el róla semmi jó, legföljebb az, hogy depressziósan bárki megtapasztalhatja, milyen lehet öregnek és betegnek lenni, haldokolni, lassú ésszel élni; elveszteni kecsességet, pallérozottságot, mozgáskoordinációt; milyen érzés csúfnak lenni, elveszíteni a hitet az élet lehetőségeiben, a nemi örömben, a zene rendkívüliségében, vagy elveszíteni a nevetés és a nevettetés képességét.”

Ennek ellenére sokan, köztük Jamison is elutasították a gyógyszeres kezelést. Jamisont végül sikerült rávenni, hogy szedjen lítiumot. Eleinte - mint a többi pszichiátriai beteg, - rettegett attól, hogy a gyógyszer megváltoztatja a személyiségét, amelyhez szenvedések árán is ragaszkodott. A mániás fázis eufórikus érzését, olyan adománynak tekintette, melyért a hullámvölgy, a depresszió sivársága sem túl nagy ár. Igaz, egy-egy depressziós periódusa másfél évig is elhúzódott. Végül a pszichiáterek - akik közül többen is a szerző férjei vagy szerelmei voltak - meggyőzték, hogy a gyógyszer szedése a szinten tartás saját jól felfogott érdeke, és a mániás fázissal összefüggésbe hozott pozitív élményeit másként is pótolni lehet. Később már úgy nyilatkozott, hogy a lítium mentette meg az életét.

Magyarországon minden 10. mániás depressziós – legalábbis az eddigi fekete statisztikák alapján – boritékolható, hogy önkezével fog véget vetni életének. De a betegségben szenvedők harmada-fele is, legalább egyszer életében, megkísérli az öngyilkosságot. Mindez arra figyelmeztet, hogy fokozott gonddal kell figyelemmel kísérni e betegek sorsát, még ha tény is, gyógyszeres kezeléssel, pszichoterápia alkalmazásával a tünetek a legtöbb esetben kontrollálhatók.

J.P.

Kinyomtatom • Elküldöm •Hozzászólások (#11)

11 HOZZÁSZÓLÁS, MELYEK KÖZÜL A LEGFRISSEBBEK:

2008. március 27., 22:46

Antroanya

Már én is évek óta az omega 3 -ra meg más alternatíva kezelésre próbálom rávenni a páromat. Sajos nem sok sikerrel. Jó látni hogy neked igy bevált:-)

2008. január 28., 13:38

barnavita

A terápiák legellentmondásosabb helyzete abból adódik, hogy egymástól borzasztóan különböző résztvevőket (világokat) kell összehangolni: a terápiát magát és a páciens legközelebbi környezetét. A családtagok általában elég nehezen ismerik fel (és be), hogy egy tagjuk depressziós, és főleg azt, hogy nekik maguknak hogyan kellene viszonyulniuk hozzá. Sokszor szinte megsértődnek a lelki problémával küzdő ember viselkedésén, mert nem értik, és még inkább magára hagyják mint olyan embert, aki nem hagyja, hogy segítsenek rajta, akivel "nem lehet szót érteni"... Anikó! Tudom, hogy nehéz külföldön, de hatalmas lehetőségként is fel lehet azt fogni, hogy egy új "Anikó"-ként új utakat próbálj ki egy ismeretlen környezetben. A nyelvtanulást próbáld meg úgy tekinteni, hogy újratanulsz beszélni, kommunikálni. Persze lehet, hogy ez csak egy igazán vegytisztán idegen környezetben lehetséges, ahol senki nem beszél magyarul. Én 10 évvel ezelőtt úgy tanultam meg egy idegen nyelvet, hogy kb. fél évre visszautasítottam azt, hogy magyarul kommunikáljak. Ahány nyelv, annyi ember. Minden nyelv más és más gondolkozási stratégiát kíván meg. Sok sikert.

2008. január 25., 14:15

Aniko

Kedves Quasi, sokan teljes mertekben visszautasitjak a gyogyszeres kezelest, koztuk en is. Kivancsi lennek par egyszeru ervre, ami alatamasztja a kombinacios kezelesek hatekonysagat. En abban szeretnek hinni, hogy ha valaki felismeri, hogy tennie kell valamit, hogy valoban van problema, akkor az mar az elso sikeres lepes felszamolni a rossz hangulatot es kilatastalansag erzeset vagy legalabbis harcolni ellenuk. Az en problemam pillanatnyilag, hogy nem vagyok kepes eldonteni, hogy depresszios vagyok-e (barmilyen mertekben!) vagy csak a munkahelyi allapotok es maganeleti osszevisszasag orolnek fel. Tanacstalan. Absoluteli. Aniko

2008. január 21., 22:33

quasi

Kedves Aniko, Kétségtelen, ha az ember külföldön él, legbelső problémái kapcsán esetleg nehezebben jut szakember segítségéhez, mintha itthon él. Adott esetben az ottani magyarok között esetleg találhat segítséget, legalábbis kapcsolatot. A családomban mind a "sima" mind a mániás depresszió előfordul, úgyhogy némi sejtéseim vannak ezekről. Egy volt egyetemi társam pszichológus lett, vele váltottam nyáron néhány szót a depresszió kezeléséről. Ő a gyógyszeres kezelés és a pszichológiai (netán pszichiátriai) segítség kombinációját hiszi a legsikeresebbnek. A saját tapasztalatom megerősíti ezt a nézetet.

2008. január 18., 23:17

Aniko

Kedves Bal, koszonom szepen a valaszat. Lehet, hogy nevetsegesen hangzik, de sokat jelent, hogy valaki komolyan valaszolt az idetlen kerdesemre. Teljesen egyetertek a magyarokkal kapcsolatos altalanositasrol leirt velemenyevel... csak probalom mindig megmagyarazni valamivel azokat a rossz dolgokat, amiket a cikk a depresszio tuneteikent sorol fel. Mar ket eve gondolkozok a kerdesen, a depresszio tunetei-e azok, amiktol rendszeresen "szenvedek". Igen, sajnos ket kozeli szemely is komolyan javasolta, hogy tegyek valamit ebben az ugyben. Igaza van abban, hogy jobb elobb kideriteni az "igazat", es ha valoban valamelyik stadiumaban vagyok a debresszionak, akkor legyen az egy korabbi, mint sulyosabb. Most kulfoldon elek es ez meg jobban megneheziti a helyzetet... a nyelv meg a mas kultura is. Az emlitett szemelyek is kertek, hogy beszeljek valakivel meg mielott kikoltozom. Megegyszer koszonom a valaszat, talan ez lesz az utolso, ami vegre cselekvesre bir.

További 6 hozzászólás megtekintése »