Lengyel László: Magyarország külső horgonyok nélkül
Fel van-e készülve Magyarország, hogy rákapcsolódjon a várható új amerikai doktrínákra, igazi kapcsolatok nélkül? Részt tudunk-e venni a közös európai stratégiai építkezésben az európai stratégiai partnerség és a hiteles kormányzás hiányában? Képesek leszünk-e óvatosabb, de folyamatos együttműködést fenntartani Oroszországgal, vagy marad hol a lakájkodás, hol az egércincogású hadüzenet politikája? A bel- és külpolitikailag, illetve gazdaságpolitikailag sodródó Magyarországnak jelenleg nincsenek külső horgonyai, biztos stratégiai partnerei.
George Bush nehéz percei © AP |
Rice az izraeli-palesztin, az iraki és az iráni összeütközésekben Kissingerhez hasonlítható ingadiplomáciába kezdett. Mindent megtett és megtesz azért, hogy ne csak a palesztinokat, hanem Izraelt is rávegye a tárgyalásokra, a területekről való kivonulásra és az önálló palesztin állam elismerésére. Minduntalan felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak a veszélyes és ellenséges Hamasz és Hezbollah létezik, hanem a kormányzati felelősségre vállalkozó, a nemzetközi normákat elfogadó Hamasz és Hezbollah is – a nemzetközi közösség feladata, hogy az utóbbi irányba hajlítsa ezeket a szervezeteket. Amerika együttműködött Olmert kibillentésében, és a diplomáciái offenzívára kész Livni hatalomra segítésében.
Az USA Irakban viszonylag sikeresen stabilizálta a kormány helyzetét kívülről, és Gates konszolidáló működésével együtt javított a kilátástalan helyzeten. McCain vagy Obama már nem állnak megoldhatatlan feladat előtt az amerikai hadsereg kivonása kapcsán. Rice a Foreign Affairs-ben megjelent, az új amerikai realizmusról szóló dolgozatában megállapítja, hogy Irán is kétarcú: a támadó, a térségben terjeszkedő, Izrael- és Nyugat-ellenes, nukleáris fegyverre törekvő Irán mellett létezik a Nyugathoz kapcsolatot kereső, modernizálódásra vágyó Irán. Ezt kell támogatnunk, ezzel kell tárgyalásokba bocsátkoznunk – fejtegette a külügyminiszter.
Nem tudni, úgy kellett-e lezárni a koszovói, illetve a belőle származó szerb konfliktust, ahogy történt, de kétségtelen, hogy sikerült további háborúskodás, menekültinvázió nélkül véget vetni a kilencvenes évek eleje óta tartó összeütközéseknek. Viszont India megbékítéséért elveszítették Pakisztánt, s Pakisztánnal alighanem Afganisztánt.
A Rice-Gates páros játéka játszhatott szerepet abban, hogy a tibeti „válsággal” sikeresen vágták el a lehetséges összefogást Kína és Európa között. Az európaiaknak szembesülniük kellett azzal, hogy Kína még mindig nem hajlandó emberjogi engedményekre. Az amerikai adminisztráció elérte, hogy kellőképpen bebizonyosodjék: Kína még nem alkalmas a demokratikus nemzetközi közösség teljes jogú tagságára. A tibeti konfliktus idején az európai és az amerikai közvélemény előtt Kína a globális stabilitásra legveszélyesebb országok élére került. (Az európaiak szemében egy szinten Amerikával, az amerikaiak felfogásában egy szinten Irakkal). A feltörekvő Kína elég óvatos volt ahhoz, hogy a konfliktust ne élezze tovább. És Paulson, illetve a Bush-adminisztráció rávette a kongresszust, hogy ne alkalmazzon semmilyen ellenlépést Kína ellen.
Rice a 2008 tavaszán, Szocsiban kötött amerikai-orosz stratégiai egyezményt olyan tesztnek mondja, amelynek keretében fel lehet mérni, vajon csak retorika-e, hogy Oroszország követeli „befolyási övezetének” helyreállítását és energiafegyverének használatát, vagy ezt komolyan gondolja. „Hasznos emlékezni arra, hogy Oroszország nem a Szovjetunió. Se állandó ellenfél, se stratégiai veszélyforrás” – írta Rice még az orosz-grúz háború előtt. A tesztelés augusztusban be is következett. A putyini Oroszország feltételezte, hogy a meggyengült Amerika nem képes ellenőrizni a világpolitikai folyamatokat, ezért ebben a bénult és kaotikus helyzetben, pragmatikus és nyers erőpolitikával kiszabhatja saját hatalmi övezetét. Azon igyekezett, hogy tágítsa befolyását nemcsak a regionális, hanem a globális térben is: újra világhatalommá legyen.
George Friedmannak valószínűleg igaza van, hogy Putyinnak két célja volt a grúz konfliktusban: „először, hogy helyreállítsa az orosz hadsereg hitelességét harcoló alakulatként legalább saját régiójában. Másodszor, hogy kinyilvánítsa, a nyugati garanciák, beleértve a NATO-tagságot, semmit se jelentenek az orosz hatalom szemében”. Putyin feltételezte, sőt, valószínűleg amerikai forrásból tudta, hogy se Amerika, se Európa nem fog komoly választ adni egy orosz intervencióra. Katonailag nincs ellenerő vele szemben. Gazdaságilag Európának inkább kell az energia Oroszországtól, mint bármilyen európai áru Oroszországnak. Politikailag az Egyesült Államoknak nagyobb szüksége van Oroszországra, mint Oroszországnak Amerikára. „Moszkva úgy számolt, hogy eljött a támadás ideje.”
Soha nem fogjuk pontosan megismerni a grúz-orosz háború hátterét, ezért csak feltételezhetjük, hogy az Egyesült Államok ügyesen kihasználta Oroszország óvatlanságát. Természetesen Washingtonban jól ismerték az orosz szándékokat és a csapatösszevonásokat. Csakhogy, ellentétben a korábbiakkal, az Egyesült Államok most nem győzni, hanem veszíteni akart, nem erőt, hanem gyengeséget akart mutatni. Igazolnia kellett az amerikai és az európai közvélemény előtt, hogy Oroszország veszélyessé vált, nemcsak az energiafegyver, hanem a valóságos fegyverek bevetésére is el van szánva. Bizonyítania kellett mindenki előtt, hogy miért szükséges rakétákat és radarrendszert telepíteni Lengyelországba és Csehországba, miért kell Grúziát és Ukrajnát fölvenni a NATO-ba, s miért nem köthet demokratikus hatalom szövetséget vele. Ezért Grúziát berántották a konfliktusba, egy számukra stratégiailag érdektelen peremvidéken.
Tony Wood feltételezi, hogy Rice 2008. július elején tett tbiliszi látogatásán nemcsak megbizonyosodhatott a nacionalista Saakasvili támadó szándékairól, de jóváhagyólag tudomásul is vehette azt. Lehetséges. A grúzoknak nem győzniük kellett, hanem nyomorult áldozatoknak kellett látszaniuk az orosz medve mancsában. Abháziát és Dél-Oszétiát nem veszíthették el, mert nem volt az övék. És Saakasvili a grúz áldozatok árán két legyet ütött egy csapásra: a háborúval megerősítette bukdácsoló nacionalista rendszerét, és elérte, hogy bejusson a NATO-ba, ahová békésen aligha kerül be. Sőt, kalandor és nagyravágyó természetét ismerve, olyan történelmi hősnek látta magát, aki nemcsak népének szabadságát vívja ki, hanem beleszól a világpolitikai folyamatokba: új hidegháborút hoz, és neki köszönheti hatalmát új amerikai elnökként majd McCain.
Rice és Gates világossá tették az orosz vezetők előtt, hogy szavakban igen, de tettekben nem fog Amerika meghalni Grúziáért. Tisztázzuk: az oroszoknak elegendő lett volna egyetlen amerikai szó – nem – , és bizonyosan nem lépik át a grúz határt. Egy nagyhatalommal szemben az amerikai globális erő garantál vagy nem garantál valamit, és nem a helyi erő. Becsalták a csapdába az erőfitogtató, „machismo”-ban szenvedő oroszokat, ahogy Alekszej Arbatov írja Ne dobáljunk kővel az üvegházban című cikkében. Megjósolta: erőpolitikájával Oroszország teljesen el fog szigetelődni. A kicsikkel szembeni föllépés ostobaság. Oroszországnak arról kell döntenie, hogy katonai ütközést vagy együttműködést akar-e Amerikával és a NATO-val. Józanul csak az utóbbi jöhet szóba, állítja Arbatov.
Az amerikai és európai hidegháborús retorika leginkább az amerikai választóknak és Európának szólt: az orosz fák nem nőhetnek az égig. Bevált. Júliusban az amerikai és európai közvélemény Oroszországot egyáltalán nem tartotta veszélyesnek, de a grúz háborútól meredeken emelkedett a veszélyességéről alkotott vélemény. Oroszország önmagát is heccelve nemcsak többet pusztított és lassabban vonult vissza a kelleténél, de elismerte Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, amivel sikeresen izolálta magát az ENSZ Biztonsági Tanácsában, a Sanghaji Kezdeményezésben és a nemzetközi közvéleményben.
A Bush-adminisztrációnak ennél több nem is kellett. A választási küzdelem visszatérő kultúrharcában a jó Amerikának és a rossz Oroszországnak, Iránnak fontos szerepe van; nixoni szólamokkal lehet az elitista Obamát a diktátorok és terroristák barátjaként az elit-ellenes „morális többség” előtt megbélyegezni. Rice szónokolt, Gates nyugtatott, szerepeik szerint, de nem zárták ki az oroszokat sehonnan, és az európaiakat se késztették durva ellenlépésekre. Elég, ha a vonakodó lengyelek aláírták a rakétatelepítési egyezményt, és az Európán kívüli Grúziának esélye támadt a NATO-fölvételre. Gates, ellentétben Rumsfeld korábbi hadügyminiszterrel, a NATO londoni csúcsértekezletén nem szította a „régi” és az „új” Európa ellentétét, hanem igyekezett nyugtatni: a NATO megvédi tagjait, de senki nem kíván katonai ütközést Oroszországgal. Eléggé megtorolta és torolja a nemzetközi tőke a normaszegést: azonnal elkezdte menekülését Oroszországból, leverve a putyini politikán az újraállamosításokat, a külföldi tőke megfenyegetését és az energiabuborék időszakának agresszív magatartását. Az orosz vezetőknek be kellett látniuk, hogy nem katonai, hanem a globális piaci erők visszavágásával kell számolniuk.
A szerencsétlen és esélyeket elvesztegető Bush-doktrína szinte teljes katasztrófába taszította Amerikát, s néha már-már a világot. „Az a baj, hogy olyan tűzzel játszunk, aminek kioltásához semmink sincs” – mondta Marshall külügyminiszter 1948. februárjában. Amerika 2001. szeptember 11-e óta állandóan olyan tüzekkel játszott, amelyek kioltásához semmije se volt. De mára mintha belátták volna ezt a két párt külpolitikusai és gazdasági szakemberei. Nemcsak az egyközpontú és agresszív neokonzervatív politika bukott meg politikai és gazdasági erő híján, hanem elhárult az a veszély is, hogy létrejön az Amerikával szemben ellenséges nagyhatalmak koalíciója. Tudjuk már, hogy mi nem lesz. A nyári és őszi politikai és gazdasági események után világos: Obama vagy McCain Amerikája biztosan más politikát fog folytatni. Nemcsak mert mást akarnak, de nem is tehetnek másként. „Az Egyesült Államoknak nincs szüksége a világ engedélyére, hogy cselekedjen, de kell a világ támogatása, hogy sikerre vigye” – írta Richard Haass. Isten adja, hogy belássák.
Európa nyugati fele, nagyhatalmai Obamát és Bident várják, akiknek segítségével nem éleződnek, hanem lenyugszanak a konfliktusok. Kiegyezést szeretnének Iránnal, megállapodást Oroszországgal. Nem szeretnének NATO-kiterjesztést, nem akarnak – nem akarunk – meghalni Tbilisziért és Narváért, Lembergért és Vilnáért. A világgazdaság bajai koordinációt kívánnak és nem ütközést. A német Merkel és Steinmeier vállalta és vállalja a biztos talapzat, a brit Brown és Milliband a rossz rendőr, a francia Sarkozy és Kouchner a jó rendőr szerepét. De jobboldaliak és baloldaliak egyaránt azon igyekeznek, hogy egyben és tárgyalóképesen tartsák az Európai Uniót, a vezetést nélkülöző Amerikával és a szerepét nem találó Oroszországgal szemben.
A 2009 tavaszán megjelenő új amerikai politikai, védelmi doktrínák és gazdaságpolitikai elképzelések jelentősen megváltoztatják majd a mai európai, ázsiai nagyhatalmi és kisországbeli doktrínákat. A bel- és külpolitikailag, illetve gazdaságpolitikailag sodródó Magyarországnak jelenleg nincsenek külső horgonyai, biztos stratégiai partnerei. A két nagy politikai erő vezére intellektuálisan és erkölcsileg szabadságolta magát az ország vezetésének felelőssége alól. Megbízható és kiszámítható partner lesz-e a vergődő kisebbségi kormány vagy a választások után az Amerikában és Európában sokáig nacionalista populistaként, Oroszországban pedig ellenségként kezelt ellenzék? Mi lesz, ha a világ megvilágosodik, csak mi maradunk sötétben?