Adva van egy messzemenően tisztázatlan „lehallgatási ügy”, melyről senki sem tud semmi biztosat, legalábbis a magyar sajtóban még véletlenül sem jelenik meg róla, tendenciózus, bűnbakképző kommentárokon kívül semmi érdemleges információ. A műfajból következik, hogy az alapvető kérdéseket nem lehet tisztázni. Nem tudni, hogy ki végezte a lehallgatásokat, mi volt ezek hivatalos célja, mint ahogy azt sem, hogyan kerültek nyilvánosságra a felvételek. Ezek után felfoghatatlan, minek alapján állítja azt Szilvásy: „megállapítást nyert, hogy Fidesz-vezetők összeköttetésben álltak a céggel, és megbízásokat adtak neki.”

De a der Standardnak nak adott interjú még ennél is aggasztóbb tényeket tár fel. Az UD Vagyonvédelmi Zrt. „különböző állami szervekbe szivárgott be, kezdve a rendőrségtől a titkosszolgálatokon, az adó- és vámhivatalon át egészen a társadalombiztosításig. A cél olyan hálózat megteremtése volt, amelynek révén hozzájuthatnak bizonyos kényes, nem nyilvános információkhoz.” Egy ilyen kijelentés után már a leleplezéseknek kell jönniük. Ezeket már csak a politikai hierarchia csúcsán álló személy, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és az MSZP elnöke teheti meg, neki kell rámutatnia „a baj gyökerére”. A magyar társadalom a negyvenes évek végén, illetve az ötvenes években megtanulta a leckét. Ekkor ugyan még nem volt se híre, se hamva az „információs technológia robbanásnak”, mégis, jó néhány „titkos összeesküvést” tártak fel. A céljuk mindig ugyanaz volt: ellenséges elemeket bejuttatni a legkényesebb döntéseket hozó, és azokat végrehajtó apparátusokba, megszerezni és államellenes célokra felhasználni a legfontosabb titkokat.

1945 és 1948 között, a koalíciós időszakban a „belső ellenség” csak korlátozottan fejthette ki a befolyását Magyarországon. Ez minden esetben kapcsolatban állt az MKP egyeduralmi törekvéseit akadályozó politikai csoportokkal, melyek a koalíciós pártok soraiban „bújtak” meg: mindenekelőtt a Független Kisgazdapártban, a Szociáldemokrata Pártban, sőt, még a kommunisták által a koalícióba emelt Nemzeti Parasztpártban is. De a „belső ellenség” szerepe igazán akkor nőtt meg, amikor az MKP, MDP-vé alakulva minden vetélytárs párt megsemmisített, és „egyedül maradt” a porondon. Ekkor már az éppen aktuális ellenségkép (a trockisták, a kulákok, a titoisták stb.) ügynökeivé neveztek ki, tébolyult és követhetetlen logika szerint embereket, akik előzőleg el sem tudták képzelni, miféle bűnökkel vádolják meg őket. A logika merőben teoretikus volt, és a következőképp hangzott: a szocializmus növekvő sikerei egyre dühödtebbé teszik az ellenséget, így ha építésében valami fennakadás történik – akár egy üzemi, vagy nagyobb közlekedési baleset is – annak meg kell találni a felelőseit, s ki kell mutatni róla, hogy az ellenség megbízásából tette, amit tett.

Egyetlen szóval sem állítom, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal máris koncepciós pert készít elő az UD Vagyonvédelmi Zrt. ellen, melybe „felbujtóként” bele akarja keverni az ellenzék vezetőit. Az 1990-es fordulat óta Magyarországon parlamenti demokrácia van, jogállami garanciákkal, s nehéz lenne találni olyan magyar bíróságot, mely a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ítélettel támasztaná alá Szilvásy György súlyos vádjait.

De a Gyurcsány-kormány célja nem is az, hogy nyilvános tárgyalást rendezzen ebben az áttekinthetetlenül kusza, mindazonáltal súlyos ügyben. Politikai hangulatkeltésére, „látens bűnbakképzésre” használja a históriát, mely csak részben hasonlít a Fidesz 1998 augusztusában kiteregetett, és teljesen azóta sem tisztázott „megfigyelési ügyére”. A legfőbb különbség, hogy a Fidesz akkor még a ciklus elején volt, s bár kétségtelenül le akarta járatni a szocialistákat, a múltból nem vont le következtetéseket a jövőre nézve, nem okolta őket előre a kudarcaiért.

Ebben a mostani kusza kémhistóriában azonban felrémlik a felelősség áthárításának taktikája. Hogyan lehetett volna eredményes a MSZP-SZDSZ kormány, amikor ilyen aljas eszközöket is felhasználtak ellene? Ha nem teljesültek a választási kampányban tett ígéretei, abban az ellenzék a hibás: nem elég, hogy 2002 után belekergette a kormányt a felelőtlen osztogatásba, de fondorlatos módon abban is megakadályozta, hogy a későbbiekben kijavítsa a hibáit.

Igaz, ez a taktika sok tekintetben ellentmond az szintén az ötvenes évekből ismert „eredménykampánynak”, mellyel a kormány újra és újra kísérletezik, a közvélemény-kutatások szerint kevés sikerrel. A következő kampányban felhasználható „belső ellenség” képzése egyelőre még gyerekcipőben cár. Jelenleg nehezen tudom elképzelni Tóth Józsefről, hogy egy olyan sátáni fantom-alakot formálnak belőle, mint amilyen Trockíj volt a Szovjetunióban, a harmincas évek elejétől kezdve, legalább két évtizeden át. Bár, semmit sem lehet kizárni, feltéve, ha sikerül megtalálni azokat a sötét külföldi erőket is, akik időröl-időre, az éj leple alatt, feketére festett tartálykocsikban tengervizet szállítanak az Ilka utcai kémközpont medencéjébe, ahol az árnyék- titkosszolgálati polip lubickol.

Pelle János