© AP

A  különböző országokban szervezett demonstrációk majdhogynem kivétel nélkül Izraelt tartják felelősnek a történésekért. Mondván, cselekménye aránytalanul véres, tűrhetetlen, ergo, rögvest kezdje lengetni a fehér zászlót. Ha pedig ragaszkodik a vétkesek szigorú büntetéséhez, fegyverzetük elpusztításához, úgy ő a gyilkos agresszor.

Képzeljük el alábbi helyzetet: egy pszichopata – golyófogónak maga elé tartva egy csecsemőt – automata lőfegyverrel tüzet nyit a szupermarket vásárlóközönségére. A helyszínre érkező rendőrjárőr - többszöri felszólítás és figyelmeztetőlövés után – leteríti az ámokfutót. Aki harcképtelen lesz, de sajnálatos módon a nála lévő kisgyerek is belehal a találatba. Józanésszel nincs olyan polgár, aki az intézkedő közeget felelősnek tartaná a baba életéért. Hisz önmaga (és mások) védelmében lépett fel. Izrael Állam és Gáza relációjában erről van szó.

Vajon mit szólna a kedves olvasó, ha szlovák nacionalisták, országuk területén lévő bázisaikról rakétákkal lőnék Budapestet? Majd – amikor légierőnk és hadseregünk megsemmisíteni próbálja a Szlovákia sűrűn lakott területein felállított indítóállásokat – a nyilvánosság világszerte az „agresszor magyarok rémtetteiről” zengene. A terroristákat pedig senki nem faggatja arról, hogy ugyan milyen alapon törnek a szomszédos ország állampolgárainak életére? S ha már ezt teszik, akkor miért úgy, hogy azzal saját lakosságukat is veszélybe sodorják, hisz a rakétaütegeket civil objektumok tőszomszédságában üzemeltetik?

A Hamasz nem területi önállóságért, a többi állam melletti békés palesztin létezés jogáért küzd. Célja Izrael (és a zsidóság) totális megsemmisítése vagy leigázása. Nem mintha önnön hívei életét többre becsülné. Olyan szervezetnek, amely gyerekek tömegeit kergeti halálba, buzdítja öngyilkosságra, nincs morális alapja ítélkezni a bombázás áldozatainak ürügyén a zsidó állam fölött. Főleg, mivel a halálesetek jelentős része annak köszönhető, hogy a terroristáik évtizedek óta menekülttáborokat, polgári lakótelepeket használnak búvóhely, fegyverraktár, kiképzőbázis gyanánt.

2007. június: a Hamász átveszi a hatalmat Gázában © AP

Természetesen Izrael fegyveres erői is követhetnek el hibát vagy túlkapást. De az ország mégiscsak nyugati típusú demokrácia. Ahol a kormány ellenőrizhető, leváltható és bírálható. Akárki szervezhet háborúellenes tüntetést. Kisebbségi vélemény szabadon hangoztatható, ugyanakkor a felekezeti dogmák betartása csak önkéntes alapon, a hívőktől várható el. Aligha vitatható: az izraeli társadalomban is léteznek nemzeti vagy egyházi alapon szerveződő fanatikusok. Az állami lét fenyegetettsége, az izolációs neurózis amúgy is jó táptalaj a fundamentalizmusnak. De az ultraortodox cionisták, a bigottan vallásos zsidók a belpolitikában mindig is kisebbségben rekedtek. Izraelt 1948 óta az alkotmányos parlamentarizmus elvén kormányozzák.

Próbálna valaki Gázában felvonulni az öngyilkos merényletek halálkultúrájával szemben. Vagy kiállni a női egyenjogúságért, az istentagadás és a más istenekben való hit szabadságáért. A területet lényegében egyfajta „katonai teokrácia” igazgatja. Mario Vargas Llosa idéz Palesztináról írt riportkötetében egy Hamasz-aktivistát. Ez a hitbuzgó fegyveres nyíltan kimondja, nemcsak a zsidók az ellenség, hanem „attól az illetlen magamutogatástól is megtisztítottuk Gáza utcáit, amelybe mind mélyebbre süllyedt a népünk. Most már egyetlen palesztin nő sem mer kilépni hazulról, csak úgy, ha illendő öltözéket visel, és illendően viselkedik. Most már tudják az alkoholt fogyasztó muzulmánok, a szemérmetlen nőszemélyek, a tolvajok, a lányfuttatók, hogy mi vár rájuk, ha nem térnek a jó útra.”

Gáza lényegében totalitárius miniállammá alakult. Ahol halál fia, akinek életvitelét, gondolkodásmódját a kicsiny országtöredéket uraló, vakhitű politikai gengszterek erkölcstelennek ítélik. Lehet az bárki: kedve szerint öltözködő nő, másságát felvállaló homoszexuális, zenés összejövetelen söröző fiatal, a hatalmat bíráló értelmiségi, családfő, aki nem engedi gyermekeit a Hamasz gyilkos-képző tréningjeire. Gázában még olyan hétköznapi dolog is rizikós, mint a kutyatartás. Llosa számol be róla, hogy mivel „tisztátalan és rossz képzeteket kelt a Koránban a kutya nyála, és, a legenda szerint a Próféta sem kedvelte a kutyát. Ezért tart kevés muzulmán kutyát Gázában. Néhány fanatikus pedig öldösi a kutyákat.” Gáza a szabadságot értéknek tartók számára maga az orwelli rémálom. Ahol diákkorú fiatalokat (immár nőket is) tudás helyett a gyűlöletszeánszok szüneteiben ölésre kondicionálják.

Miért népszerű ennek dacára a Hamasz a palesztinok tömegei számára? Azért, mivel nehéz problémákra egyszerű recepteket kínál. Hasonlóan az iszlám kultúrkörhöz általában, a palesztin társadalomban sem voltak hagyományai a modern, többpárti demokráciának. Izraelt 1948-ban zömében európai és észak-amerikai gyökerű zsidók alapították. Akiknek pontos fogalmai voltak olyan dolgokról, mint nyugati típusú választópolgárság, jogállam, demokratikus nyilvánosság, civil kontroll, polgári közigazgatás, piacgazdaság. A palesztinok viszont ama oszmán, majd arab keleti civilizáció neveltjei, ahol a hatalmat a szultáni vilajeteket igazgató helytartók, majd az őket felváltó brit mandátumot szolgáló törzs-és nemzetségfők gyakorolták. Hiányzott náluk a parlamentarizmus és a polgári középosztály, a modern nemzetállam alapfeltételei. Megbosszulta magát, hogy az arab középkort nem követte reneszánsz, reformáció és felvilágosodás.

Nők Gázában © AP

A társadalomfejlődés befagyott a keresztes háborúk időszakánál. A Palesztinába egyre nagyobb számban bevándorló zsidókat a helyi arabok kezdettől ellenségnek tekintették. Mikor a brit fennhatóság megszűnt, az 1947. november 29-én kelt ENSZ-határozat a zsidók mellett a palesztinoknak is felajánlotta az önálló állam lehetőségét. De ők nem éltek vele, hanem a teljes mandátumterületet akarták. Az expanzión, terület-és zsákmányszerzésen alapuló tradicionális oszmán-arab civilizáció bűvöletének rabságába zárva. Ennek köszönhetően mindent elvesztettek. Csak kevesen voltak – mint a palesztin belpolitika doyenjének számító Haidar Abdel-Safit – akik respektálták az ENSZ-döntést. „Ha őrá hallgattak volna, nemcsak megtakarították volna az azóta kiontott tenger sok vért, hanem a palesztin állam is kész tény volna, ráadásul sokkal tágabb határok közt, mint amilyeneket most akar kivívni” – állapítja meg kötetében Llosa.

A palesztin nép oroszlánrésze ezután félszázadon keresztül csak és kizárólag erőszakkal próbált eredményt elérni. A palesztin társadalom főárama 1948 (és 1967) után nem volt hajlandó vértelen eszközöket alkalmazni (nemzetközi rokonszenv- és szolidaritáskampány, kisebbségi érdekképviseletek alapítása, tüntetés, ülősztrájk, önkormányzatiság létrehozása, stb.) hogy jobbbelátásra bírják Izraelt, hanem civilekkel szembeni véres terrorakciókkal, emberrablással, gépeltérítéssel próbálkozott. Lényegében kalóz-és gengsztermódszerekkel. A palesztin elitnek nemhogy Gandhija nincs, de még egy világias, européer Ibrahim Rugovájuk se akadt. Ráadásul annyira a háborús győzelemre összpontosítottak, hogy elfeledték: a békét nehéz csak igazán megnyerni.

© AP

Mikor a Palesztin Hatóság átvette a megszállt területek önkormányzatát, hamar kiderült: híján vannak olyan szakembereknek, akik a rombolás helyett építeni tudnak. Korszerű oktatás-és egészségpolitikát gyakorlatba átültetni, prosperáló gazdaságot létrehozni, nyitott és szabad országot teremteni. A Jasszer Arafat nevével összeforrt Fatah-éra azonossá vált a korrupció, inkompetencia, bürokratikus önkény és tehetetlenség rendszerével. Így a világias, de enyves kezű PFSZ-utódszervezet alternatívájává a tiszta, kemény és véres kezű Hamasz vált. Amely a pénzügyek és közszolgáltatások rendbetételében ugyancsak nem jeleskedik. De kenyér helyett véres cirkuszt ajánl a nélkülöző millióknak. Pontosabban: ügyesen elhitette a néppel, hogy országukban nincs kenyér (állás, tőke, felemelkedési lehetőség) annak oka nem az erőszak-és hisztériakultuszon alapuló zsákutcás társadalomkép. Hanem csakis Izrael és a zsidóság.

Csakhogy a Hamasz-rakétákra felelő csapások mindössze tüneti kezelést jelentenek. Gyógymód az lenne, ha a palesztinok rádöbbennének: fanatikus vezéreik háborúja nemcsak zsidók életét veheti el, de az ő jövőjüket is kalodába zárja. Illetve ha a nyugati államok – országépítés helyett terrorra költött vagy ellopott segélyalapok végtelenített újratöltése helyett – számon kérnék a palesztin adminisztráción az értékeket, melyek jegyében saját népeiket vezetik. Mondván, ha nincs demokrácia, pénz sincs. A gyilkolást pedig finanszírozzák önerőből.

Papp László Tamás