Schmidt Mária: Amikor a Nyugat két diktátornak dobta oda Közép-Európát

A két gátlástalan, gyilkos diktátor, Hitler és Sztálin közé beszorított kelet-és közép európai népek a második világháború előtt teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, és a saját érdekeiket védő Anglia vagy Franciaország hathatós támogatása is elmaradt. Magyarán: ezt a térséget elárulták, és odadobták koncnak a szovjet birodalomnak. Minderről Schmidt Mária, a XX. Század Intézet igazgatója beszélt, Münchentől Jaltáig címmel tartott, az alábbiakban közölt előadásában, amely a az Intézet és a Lengyel Nagykövetség, „Hetven éve robbant ki a második világháború – Minden Lengyelországban kezdődött” címmel a minap rendezett nemzetközi konferencián hangzott el.

„Csak a tébolyodott hihette, hogy az óriás népek számára van valamilyen jelentősége az ezeréves Magyarország sorsának. Ha útjukban áll, harag nélkül, közömbösen eltapossák; ha éppen használni tudják egy pillanatra, szerződtetik valamilyen segédszerepre, ahogy ’szerződtette’ tegnap a német, ahogy ’szerződteti’ holnap az orosz. Ez a sors és nagyon keveset tehet egy kis nemzet a sors ellen…”
Márai Sándor

Európában a huszadik század világháborúit mindössze két évtized béke választotta el. Az első, a Nagy Háború végét lezáró paktumok olyannyira békétlenül hagyták a kontinenst, hogy kikényszerítői is csak hosszabb fegyverszünetről beszéltek, és tudták, elkerülhetetlen az újabb összecsapás.

Schmidt Mária © Hercegfalvi Zoltán

Természetes, hogy mindkét világégés narratíváját a győztesek határozták meg. Ami a nyugati szövetségesek, első sorban a britek és amerikaiak háborús céljait illeti, a mai napig általánosan elfogadott értelmezési keretnek tekinthető, hogy ők mindkét alkalommal a zsarnokság megszüntetéséért, a nemzetek önrendelkezési jogainak biztosításáért, vagyis a szabadságért és a demokráciáért harcoltak. Ezen az sem változtatott, hogy 1914-1918 közötti fő ellenfeleik: úgy a Német Császárság, mint az Osztrák-Magyar Monarchia parlamentáris berendezkedésű, liberális, jogállamok voltak, míg orosz szövetségesük éppen csak az első lépéseket tette meg az alkotmányosság irányába.

Mindez a bolsevikok hatalomra jutását követően, Szovjet-Oroszország elszigetelődésének időszakában nem kapott kellő figyelmet. A második világháborúban az angolszászok újra úgy harcoltak a szabadságért és a demokráciáért, a totális diktatúrák ellen, hogy fő szövetségesük az ugyancsak totális diktatúrát működtető Szovjetunió volt. Ennek a szövetségnek a megkötése pillanatától, 1941 júniusától, visszamenőleg is érvényteleníteniük kellett a szovjet kommunizmus emberellenes gyakorlatáról kialakított véleményüket, és Sztálint, rendszerével együtt, egyenrangú társként kellett prezentálniuk a nemes célokért folytatott küzdelmükben.

London

Az első világháború kitörésekor Nagy- Britannia volt a világ vezető hatalma. Uralkodott a tengerek felett, gyarmatbirodalma kontinenseket szelt át. Gazdasági és pénzügyi ereje teljében volt. Az erőegyensúly elvére támaszkodva irányította Európa ügyeit. Az új Német Császárság azonban, mely az Osztrák-Magyar Monarchiát, majd Franciaországot is legyűrte, veszélyeztette Nagy-Britannia európai egyeduralmát. Németország olyan kihívást jelentett az angol világbirodalom számára, hogy legyőzéséért a briteknek két világháborút is vívniuk kellett.

Az európai nemzetek küzdelmében 1914-1918 között két olyan nagyhatalom: Oroszország, illetve az USA játszott meghatározó szerepet, melyek a háborút megelőzően, illetve a háborúk közötti időszakban látszólag érdektelennek mutatkoztak a kontinens ügyei iránt. A harmincas évek végére, mintha feledésbe merült volna, milyen erőt is képviselt Oroszország a háború első időszakában, és az is, hogy az angol- francia csapatoknak az USA nélkül esélyük sem lett volna arra, hogy feltétel nélküli megadásra kényszerítsék a németeket.

A versaillesi békerendszer szavatolására és garantálására tehát két olyan ország vállalkozott, melyek erejét megtörte a fél évtizedes öldöklés, gazdasági és katonai képességük leszálló ágba került. Franciaországot és Nagy Britanniát önképük ugyanakkor továbbra is a „gloire” illetve az angolszász felsőbbrendűségben való hithez béklyózta, azt a meggyőződést táplálva, hogy továbbra is hivatásuk a világ irányítása.

Nagy Britannia a két háború közötti időszakban hasonló helyzetbe került, mint amilyenben az Osztrák-Magyar Monarchia volt az első világháború küszöbén. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első háborúban mindent elvesztett. A győztesek kisállamokra szabdalták, utódállamait egymás ellen hergelve kiszolgáltatottá tették, és békétlenül hagyták a térséget. A dunai monarchia 1914-ben, Anglia pedig 1939-ben hitte azt, ha meg akarja tartani a birodalmát, háborúznia kell. Nem értette meg, hogy nagyhatalmi pozícióját csak akkor őrizheti meg, ha az újabb összecsapást elkerüli.

Neville Chamberlain

Amikor Adolf Hitler Harmadik Birodalma élén hozzálátott az első világháború utáni békerendszer felszámolásához, a brit politika előtt két alternatíva állt. Az egyiket Chamberlain, a másikat Churchill képviselte. Chamberlain Anglia sebezhetőségének és gyengeségének tudatában, igyekezett elkerülni, de legalábbis minél jobban elodázni az összecsapást a Német Birodalommal. Mert még az első világháborús veszteségeit sem heverte ki, adósságait sem egyenlítette ki, a gazdasági világválság pedig legyengítette immunrendszerét.

Churchill azonban, akiben még az első világháborúért érzett bosszúvágy munkált, a minél előbbi háborús összecsapást szorgalmazta. Akkor még mindhárman: Hitler, Chamberlain és Churchill is az hitték, Európai ügyeit maguk intézhetik, az USA, illetve a Szovjetunió nélkül. Amikor 1938-ban, Münchenben, a birodalmak (a brit, a francia és a német birodalom) Olaszországgal együtt a tárgyalóasztalhoz ültek, a „nagy négyek” meg voltak győződve arról, hogy döntéseiken múlik a világ békéje és biztonsága. Mint ahogy afelől sem volt egy pillanatnyi kétségük sem, hogy ahogy Versaillesben, úgy itt is joguk van a közép-európai népek megkérdezése nélkül, sorsukról dönteni.

München

Münchenben (1938. szeptember 29-30) az általuk két évtizeddel korábban kialakított békerendszert garantálni immár képtelen két ország, Franciaország és Nagy Britannia lemondott Közép-Európáról. Átengedte Hitlernek, mert tudta, nem tud és nem is akar érte harcolni. Chamberlain erről a konferencia előtt két nappal levélben biztosította Hitlert. Csehszlovákiáról még maguk a győztesek döntöttek, a magyar, lengyel, román ügyek rendezését a németekre és az olaszokra hagyták.

A müncheni kézfogás. Kárász-életűnek bizonyult.

A négy nagy sikeres konferenciát zárt Münchenben. Chamberlain hazatértekor hosszú távú békét ígért az őt ünneplőknek.(Peace for our time.) A brit miniszterelnök diplomáciai megoldásokat keresett a versaillesi békerendszer nyomán keletkezett problémákra, hogy időt nyerjen, és nagyobb ütemben fegyverkezhessen. Daladier francia miniszterelnökkel együtt úgy ítélték meg, hogy Hitler „megbékítése”a kisebbik rossz ahhoz képest, hogy Németország esetleg bolsevizálódhat is, illetve, ha a kozákok lennének Európa urai. Ahogy az angol külügyminiszter, Lord Halifax mondta: „Az egy dolog, hogy megengedjük a közép-európai német terjeszkedést, - ami szerintem normális és egyben természetes -, de a nyugat-európai irányúnak már gátat kell szabnunk, különben a mi pozícióink kerülnek veszélybe.”

Az angol politika, és Chamberlain tehát már 1938-ban tisztában volt vele, hogy Közép-Európa ügyeibe érdemben nem tudnak beleszólni többet. Jobban teszik, ha Nyugat-Európára koncentrálnak, hogy mentsék, ami még menthető. Chamberlain Hitlert megbékítését választotta. Churchill a háborút és Sztálint.

A történetírás szerint Chamberlain szégyenteljesen behódolt Hitlernek, a diktátornak. A megegyezés, az appeasement azóta szitokszóvá vált, München pedig a rossz döntések, rossz következtetések, az elvtelen, rossz kompromisszumok szinonimájává. Churchill szerint Neville Chamberlain előtt két választás állt. „Háború vagy becstelenség. Ő a becstelenséget választotta és megkapta a háborút is.”

München után a britek először Csehszlovákiának, majd Lengyelországnak adtak garanciát. Miután nem álltak a negyven kiválóan felszerelt hadosztállyal rendelkező intakt Csehszlovákia mellé, garanciát adtak az életképtelenné tett maradéknak, ahogy Lengyelországnak is, amelyet még kevésbé tekintettek az angol érdekszféra részének, mint az egykori Csehszlovákiát.

Sztálin fogadja Ribbentropot a Kremlben. Lengyelországot megszüntették. © Wikipedia.org

Ezek a lépések rekord sebességgel vezették be Európát az újabb háborúba. Chamberlain közép-Európa átengedésével lemondott az erőegyensúly politikáról, és Daladier-vel együtt hozzájárult ahhoz, hogy Németország váljék Európa urává. Azt remélte, ha Hitler biztonságban érezheti magát Nyugaton, Kelet felé fordul, és a nagy összecsapásra a két diktátor között kerül sor. Anglia pedig a kellő időben megsegíti majd a gyengébbet.1939 nyarán a szovjetek angol és francia katonai delegációkkal tárgyaltak a közös németellenes fellépésről. Az „imperialisták” közötti összecsapást Sztálin elkerülhetetlennek tartotta, és azt a nyugat szovjetizálására akarta felhasználni. Több mint egy évtizede ugyan taktikai okokból azt a látszatot keltette, mintha felhagyott volna a „világforradalomra” vonatkozó terveivel, a valóságban azonban csak az alkalomra várt.

A britek egyoldalú garanciája a lengyelek számára nem remélt előnyhöz juttatta a Szovjetuniót. A kétfrontos háborútól rettegő Hitlert Sztálin visszafordíthatta Nyugat felé. A Szovjetunió azzal számolt, ha az angolok, franciák és az esetleg hadba lépő USA kellően meggyengíti a németeket, hátba támadhatja őket. Augusztus 19.-én megüzente tehát Hitlernek, hogy ha Németország megtámadja Lengyelországot, akkor a Szovjetunió hajlandó megegyezni a felosztásáról. Nyomatékul, egy nappal később, a Vörös Hadsereg Halhin-golnál megtámadta és villámháborúban legyőzte a 6. japán hadsereget. Ezzel a japán terjeszkedés irányát is más irányba, a Csendes-óceán felé fordította. 1939. augusztus 23- án, a Molotov-Ribbentrop paktum aláírásával, illetve az egyezmény „titkos záradékával” megpecsételte közép- és kelet-Európa sorsát.