A kádári politikai rendőrség működésével kapcsolatban a történeti közgondolkodás hajlamos mitikus, kalandos elképzelések kreálására. A legendák és az összeesküvési-elméletek sugallta képpel szemben a szervezet működése jóval banálisabb volt. Az információszerzésben kulcsfontosságú szerepet játszó hálózati személyekkel tartótisztjeik például egészen hétköznapi színtereken találkoztak. Az „ügynökök” beszámoltatásának gyakori helyszínei voltak a sörözők, kocsmák, presszók, vendéglők. A megbízható személyekkel azonban külön e célra szervezett ingatlanokban tartották a kapcsolatot. A BM III. Főcsoportfőnökség (állambiztonság) által kezelt T (találkozási) és K (konspirált) lakások többé-kevésbé észrevétlenül helyezkedtek el a forgalmas városi környezetben. A titkosszolgálati munkát hatékonyan segítő lakások hálózatának kiépítéséhez azonban hosszú út vezetett.

Az 1945 után létrehozott, kommunista irányítás alatt álló állambiztonsági szervek a kezdetektől rendelkeztek titkos objektumokkal. Ezekről azonban források hiányában csak töredékes ismeretekkel rendelkezünk. Csupán egy-egy jelentősebb ügy (Rajk László vallatása, Ujszászy István, a horthysta államvédelem vezetőjének fogva tartása stb.) esetén vált ismertté az ilyen épületek elhelyezkedése, későbbi sorsa, funkciója. Pedig a totális elhárítás jegyében az ÁVH gyors tempóban építette ki a társadalom ellenőrzésének eszközeit. A tömeges hálózatépítést néhány adat is jól érzékelteti: 1953-ban 1649, 1954-ben országosan 1925 találkozási illetve konspirált lakást tartottak nyilván. A találkozási lakások olyan ingatlanok voltak, amelyeket a tulajdonosok hosszabb-rövidebb időre a szervek rendelkezésére bocsátottak, míg a konspirált lakások ÁVH-s, belügyes tulajdonban voltak. Problémák elsősorban ezekkel adódtak.

Már Piros László belügyminiszter 1956-ban kiadott parancsa is súlyos kritikákat fogalmazott meg a lakásvásárlásokkal kapcsolatban, „pazarlásról”, illetve az „osztályidegenekkel” való kapcsolatokról tett említést, egyben hiányolta a biztonsági szabályok betartását a lakások legalizálását, elhelyezkedését, a feljáró ügynökök számát illetően. Ezek az állambiztonsági korrupcióra és szervezetlenségre utaló gondok visszatérően felbukkantak a Kádár-korszak jelentéseiben is.

A titkos lakások mindenesetre fontos szerepet játszottak 1956-ban, amikor megkönnyítették az állambiztonsági állomány menekülését, átmentését. Különböző források, többé-kevésbé ellenőrzött igazoló jelentések, visszaemlékezések szólnak arról, hogy az október végi napokban szélnek eresztett, vezetés nélkül maradt, rettegő politikai nyomozók közül többen hosszabb-rövidebb ideig ilyen lakásokon húzták meg magukat. A bujkálások mellett ugyanakkor az „ávós” lebukások is 1956 történetének részét képezik. A forradalom napjaiban nemcsak az operatív iratok egy része került nyilvánosságra, hanem számos titkos ingatlan szerepe is ismertté vált.

Az állambiztonság újjászervezése 1956 után elhúzódott. A kezdetben szűk hatalmi bázissal rendelkező Kádár-kormánynak nem volt ereje a titkosszolgálati korrupció letörésére, a zavaros helyzet így állandósult. 1957 márciusában BM-körlevél szólította fel a rendőr-főkapitányságokat az önkényesen birtokba vett objektumok visszaadására. Valószínűleg ennek csak korlátozott mértékben sikerült érvényt szerezni, mert egy augusztusban kiadott belügyi parancs ismét szabálytalanságok, visszaélések sorát rögzítette. A rendteremtés egészen 1958-ig eltartott. A lakásokból eltávolították a beköltöző operatív tiszteket, és az ingatlanok kezelését egységesen a BM Külügyi Osztályának hatáskörébe rendelték. Utasítások születtek a lakások számának csökkentésére, ugyanakkor a megmaradó ingatlanok védelmére, jobb kihasználására is. 1958-tól ugyanis a belügyi vezetők mind gyakrabban hangoztatták az áttérés szükségességét a nyílt nyomozásokról a titkos nyomozati, operatív munkára. A társadalmi békesség megteremtése (konszolidáció) érdekében a titkosszolgálatoknak láthatatlanná kellett válniuk.

Az ÁVH-s megfélemlítések helyett (már a megtorlás éveiben) a manipuláció finomabb eszközeit kezdték megtanulni az állambiztonságiak. A szolgálatok „elrejtését” célozta, például hogy a politikai rendőrséget a Belügyminisztérium keretében szervezték újjá (a rangjelzésekben is eltűnt az áv. jelző). Ebbe a folyamatba illeszkedett azoknak a titkos objektumoknak az áttekintése, ahol a politikai nyomozók mindennapi ügynöki találkozókat szervezhették. A lakások elhelyezkedését ugyanis meghatározta a korábbi évek szervezőmunkája (az ÁVH-s örökség). Bár 1956 után intenzív szervezőmunka indult, az egyes osztályok lakásainak arányai még 1960-ban is jól érzékeltették a korábbi totális szemléletet. Ekkoriban még például rendkívül magas volt a szabotázs-elhárítók titkos ingatlanjainak a száma. Ez a termelés, a gazdasági élet szoros állambiztonsági felügyeletére utal, ami összefüggésben volt azzal a világlátással, amely minden termelési probléma, baleset stb. mögött az ellenséges szándékokat sejtette és kutatta.

Az átszervezések eredményeként 1963-ra a megyék között már nagyjából egyenletesen helyezkedtek el a titkos objektumok. Ekkor országosan összesen 216 K- és 639 T-lakást tartottak nyilván. A belső elhárítás (a leggyakrabban emlegetett BM III/III. Csoportfőnökség) 54 K- és 96 T-lakást használt. A gyakorlott, megbízható ügynökök felével már ilyen helyszíneken találkoztak tartótisztjeik. Egy-egy lakásra átlagosan hat hálózati személy járt.

Az új ingatlanok kiválasztásánál figyelembe vették a zavartalan megközelíthetőségét. A lakásokat többnyire „modern házakban” választották ki, ahol nem volt akkora „rálátás”, azaz a lépcsőházból csak két-három bejárati ajtó nyílt. Valószínű tehát, hogy az átszervezések során a gangos bérházakban található találkozási helyektől szabadultak meg. A lakások beszervezése kizárólag „hazafias alapon”, azaz az önkéntesség elve alapján történt. A megbízhatóságot garantálta, hogy a T-lakás tulajdonosainak majd nyolcvan százaléka az MSZMP tagja volt.

A lakások szervezésében azonban továbbra is különböző problémákkal kellett megküzdeni. Az éberségre, a mások iránti bizalmatlanságra, a rendre nevelt társadalom, lakóközösségek figyelmét nem volt könnyű kijátszani. Külön nehézséget jelentettek a hatalom helyi képviselői: a házmesterek, tömbbizalmik stb., akik árgus szemmel figyelték a lakók mindennapjait. A leginkább árulkodó jel a lakás kihasználatlansága volt, amire rengeteg apró megfigyelésből következtetni lehetett (mérőórák, postaforgalom, zaj stb.) Több esetben az egyedülálló nőkhöz járó vendégek magas száma vált gyanússá a lakótársak előtt. Egy ilyen esetben előfordult, hogy „erkölcstelen életmód” miatt feljelentették az illetőt.

Konspirációs lakás alaprajza - az Egy ügynök élete című filmből

Papp Gábor Zsigmond

A legnagyobb gondot azonban a lakások beszervezése okozta. Az állambiztonsági szervek gyakorlatát – a korabeli jelentések alapján – nem sikerült teljesen titokban tartani. Egy 1963-as összefoglaló szerint: „A kivándorló személyek lakásainak a BM által való igénybevétele annyira elterjedt a köztudatban, hogy esetenként polgári személyeket is BM alkalmazottaknak tartanak, mert megkapják a kivándorlók lakását. A kivándorlók lakását a környezet figyelemmel kíséri. Az ellenőrzések adatai felszínre hozzák, hogy a lakóknak először az tűnik fel, hogy egyedülálló személy kapja meg a két-három szobás lakást, aki keveset tartózkodik otthon. Ezt találgatások követik, majd a lakást le kell építeni a dekonspiráció veszélye miatt.”

A jelentésben egészen abszurd eseteket is megörökítettek. Például a „Móricz” fedőnevű K-lakás (III/III-3. Osztály) korábbi lakója, aki Kanadába vándorolt ki, Torontóból ironikus képeslapot küldött egykori lakcímére, ebben „jó feketézést és konyakozást” kívánt az „új lakóknak”. (A felülvizsgálatot folytatók szerint a külföldre távozók gyakran kapcsolatban maradtak a szomszédaikkal.) Könnyen le lehetett bukni, ha a lakással valamilyen baleset, pl. csőrepedés történt. Egy ilyen esetben a lakótársak az Esti Hírlapnál keresték szomszédjukat, mivel a lap újságírójának adta ki magát. Miután ott nem találták az adott nevű kollégát, egyből a BM-et értesítették, hogy küldjenek ki egy takarítónőt. Megesett az is, hogy a lakást karbantartó belügyi alkalmazottak buktattak le egy ingatlant. Mindezek elkerülésére az állambiztonság vezetői az ellenőrzések szigorításával, központosítással próbálkoztak. Új ingatlanok például a fővárosban 1964-től csak a Fővárosi Tanácson keresztül kerülhettek az operatív osztályokhoz. Ezzel egyidőben megkezdődött a vállalati irodák, raktárak és üzlethelyiségek titkosszolgálati felhasználása is.

Titkos belügyi lakás, az Egy ügynök élete c. filmből

Papp Gábor Zsigmond

A folyamatos átszervezések ellenére egyes városrészekben fennmaradt az objektumok „zsúfoltsága” is. Budapesten a lakások többsége az V., XIII. és XI. kerületben volt. Különösen sok találkozási hely volt Újlipótvárosban a Pannónia (később Rajk László) utca és a Pozsonyi út környékén. Ez nem csak azért volt veszélyes, mert a hálózati személyek és az operatív tisztek összetalálkozása dekonspirációhoz vezethetett, hanem mert a lakások legalizálását is negnehezítette.

A lakásokat leggyakrabban tanulás címén keresték fel a hálózati személyek és a tartótisztek. Emellett néhány személyt egy-egy operatív tiszt albérlőként is be tudott jelenteni. Egyes fedőtörténetekkel azonban könnyű volt lebukni. Fennmaradt például egy olyan eset, amikor a filmesként bemutatkozó operatív tisztet egy valóban a szakmában dolgozó lakó leplezte le.

A felülvizsgálati anyagok szerint a legnagyobb gondot a sablonos „fedési módok” okozták. Újlipótvárosban, a Pannónia utcában és a Pozsonyi úton majdnem mindenütt újságíróként mutatkoznak be a házmesternek – szólt az összefoglaló kritikája.

A lakások és hálózati személyek zsúfoltsága, a pontatlanul vezetett B-dossziék miatt 1963 második felétől mind több átfogó intézkedést, ellenőrzést végeztek. Ennek következtében több lakást megszüntettek, a mulasztásokért operatív tiszteket felelősségre vontak. Végül 1964 decemberében megjelent a konspirált és találkozási lakások használatának szabályzata, amely már aprólékosan szabályozta a különböző felszerelések vagy a szükséges tüzelőanyag beszerzését is.

Beszervezés – az Egy ügynök élete című filmből

Papp Gábor Zsigmond

A hatvanas évek második felében a lakások „minőségi követelmények” szerinti cseréje tovább folytatódott. Egyre több (megbízhatósági kritériumot rögzítő) adat került nyilvántartásba. A BM III. Főcsoportfőnökség szervei 1974. június 30-án Budapest területén 144 T- és 183 K-lakással, valamint 1822 foglalkoztatott ügynökkel rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy a BM III. Főcsoportfőnökség szervei használatában lévő T-lakások ötöde, a K-lakások négyötöde és a foglalkoztatott hálózat harmada a főváros területén volt. A lakások többsége továbbra is a belső és nagy forgalmú kerületekben (II., V., XI., XIII.) helyezkedett el. Többségük ekkor már 1964 után került beszervezésre, ugyanakkor az állandóságot mutatatta, hogy a T-lakások tulajdonosainak kétharmada már több mint öt éve állt az állambiztonság rendelkezésére. Ők többnyire közép- vagy idős korú férfiak, párttagok voltak. A „lakásgazdák” beszervezése továbbra is „hazafias alapon”, tehát az önkéntesség elve alapján történt. Többségük ellenőrzött, megbízható személy volt, aki „szívesen végezte munkáját”. Ezt a fajta hálózati munkát anyagi haszon miatt csupán három fő végezte.

A konspirált és találkozási lakások szervezése, működtetése beépült az állambiztonsági tananyagba, sőt, a kifinomult elvek, szabályok elsajátítását külön BM-oktatófilmek segítették elő. (Ennek képsorait Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilmjében: Egy ügynök élete, ma már bárki megtekintheti. A jelenleg ismert és kutatható legkésőbbi szabályozások 1977-1978-ban keletkeztek. Az ekkor kiadott parancsok a BM tulajdonában, bérleményében lévő ingatlanok (K-lakások) helyett inkább a magánszemélyek vagy intézmények által birtokolt (T-lakások) szervezését szorgalmazták. Ugyanakkor a növekvő mobilitással, szabadidővel számolva új találkozási helyszínek megvizsgálására adtak utasítást: lakótelepek, üdülőövezetek, hotelek, kempingek, turistaházak, erdészházak, múzeumok, könyvtárak, IBUSZ-lakások felhasználását ajánlották az operatív tisztek figyelmébe.

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a K- és T-lakások mellett az állambiztonság esetenként, az egyes akciók során, alkalmi, hivatalos és társadalmi kapcsolatai révén számos más ingatlant is igénybe vett. Akár vallásos kisközösségek, baloldali (maoista) fiatalok találkozásairól vagy a szerveződő belső ellenzék alkalmairól volt szó, a nyilvántartások révén a szolgálatok találtak olyan helyiségeket, együttműködő „alkalmi kapcsolatokat”, ahonnan vagy akik révén a célszemélyeket megfigyelhették, lehallgathatták, vagy a különböző akcióikat biztosíthatták. Ezek számát ma még csak becsülni lehet, elhelyezkedésükre az egyes objektumdossziék adataiból tudunk következtetni. A K- és T-lakások 1974-es címlistája azonban egy korabeli összesítés alapján rendelkezésre áll. Így képet kaphatunk arról, miként és hol voltak jelen a kádári titkosszolgák a főváros mindennapjaiban.

A K- és T-lakásokról további érdekességek, korabeli térképek, fotók, statisztikák találhatók a „Fehér Hollók” munkacsoport honlapján.

Megjegyzések a térképhez

A térképen szereplő állambiztonsági szervek

• BM III/II. (Kémelhárító) Csoportfőnökség
• BM III/III. (Belső reakció elhárító) Csoportfőnökség
• BM III/IV. (Katonai elhárító) Csoportfőnökség
• BM III/V. (Operatív technikai) Csoportfőnökség
• BM III/V-1. Osztály (lehallgató eszközök beépítése, üzemeltetése)
• BM III/2. Osztály (operatív figyelés, környezettanulmányozás)

A megjelölt budapesti lakások között találhatók továbbá a BRFK, a Pest megyei Rendőr-főkapitányság állambiztonsági szervei, valamint a Határőrség Felderítő Osztályának találkozási helyei.

• A térképen egy 1974-es állambiztonsági jelentés mellékletében található címek láthatók. (A forrás levéltári őrzési helye: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 1.11.10. 52. doboz)
• Az irat a levéltári felülvizsgálatok során elvesztette „szigorúan titkos” minősítését, tudományos kutatók számára korlátozás nélkül hozzáférhető.
• Pirossal a T-, kékkel a K-lakásokat jelöltük, megadva, hogy az adott helyszínt melyik szerv használta.
• A forrásként használt dokumentum csak házszámokat tartalmaz. Mivel többségükben emeletes bérházakról van szó, az ingatlanok pontos azonosítása az irat alapján nem lehetséges. Így e lista a lakások mai tulajdonosainak sem okozhat kellemetlen felismeréseket.
• Ez a jegyzék átfogó képet nyújt az állambiztonság által használt lakásokról, de nem teljes. Az összesítésben nem szerepelnek a hírszerzés (III/I. Csoportfőnökség) által használt ingatlanok.
• A felsorolt címek döntő többségét sikerült a térképen elhelyezni. A közterületek megváltozott nevét külön jelöltük. Egy-két esetben a megnevezett helyszínt nem sikerült azonosítani.
• A megjelenítéshez a GoogleMaps lehetőségeit használtuk. A jelölések tájékoztató jellegűek. Célunk a lakások hálózatának láttatása volt, nem pedig egyedi esetek vizsgálata. (Ugyanakkor minden hozzászólást, észrevételt szívesen veszünk.)