Bejelentkezés  

Teleki Pál, Bethlen István és a „zsidókérdés”

Utolsó frissítés:

Szerző:

Címkék: Teleki Pál; Pelle János; Bethlen István; Ablonczy Balázs; zsidótörvények; K.Farkas Klaudia;

Érdemes eltűnődni azon különbségen, amely a két világháború közötti korszaknak a hazai politikára meghatározó befolyást gyakoroló két miniszterelnöke, Teleki Pál és Bethlen István nézetei között állt fenn a „zsidókérdés” megítélésében.

Kiindulópontként kínálkozik egy nemrég megjelent kötet, a Jogok nélkül   -  A zsidó lét Magyarországon, 1920-1944, mely a Napvilág kiadó gondozásában jelent meg. Bár a cím mást ígér, a szerző, K. Farkas Klaudia valójában az 1938 és 1941 közötti időszakra koncentrál. A három „zsidótörvény” parlamenti vitáit tekinti át, kitérve a különböző korabeli politikai erők, a kormánypárt és az ellenzéki képviselőcsoportok, illetve az egyházak reagálására.

Bethlen István és Teleki Pál a Rubicon folyóirat oldalán

Fotó:

Tény és való, a „zsidókérdés” 1938-tól 1944. március 19-ig, a német megszállásig a magyar politikai küzdelmek középpontjában állt, és állandó izgalmi állapotot előidéző társadalmi viták témája volt. Igaz a szerzőnek az a megállapítása is, hogy 1941-ig a németek „direkt módon” egyáltalán nem szóltak bele a „zsidókérdés” rendezésébe, és az antiszemita törvények (mindenekelőtt az első és a második zsidótörvény”) parlamentáris úton születtek, többpárti rendszerben, ahol az ellenzék is elmondhatta a véleményét. Ez példátlan volt a korabeli Európában, hiszen mind Németországban, mind Olaszországban, mind a függetlenné vált Szlovákiában „totális államrendszerek” diszkriminálták a zsidókat, nem beszélve a Hitler által később megszállt országokról, ahol a megszálló hatóságok fosztották meg őket emberi és polgári jogaiktól.

Teleki Pál és Bethlen István egyaránt az uralkodó elit legbelső köréhez tartozott. Ráadásul nemcsak mindketten erdélyi származásúak voltak, sőt, anyai ágon rokonok is (bár Teleki Budapesten született és itt is nőtt fel, míg Bethlen 1918-ig szorosan kötődött a birtokához, az erdélyi Mezősámsondhoz). Figyelemre méltó tény azonban, hogy Teleki Pál első miniszterelnöksége idején, 1920-ban született meg a zsidók felsőfokú továbbtanulását drasztikusan korlátozó „numerus clausus” (1920. évi XXV.tc.). Viszont 1928-ban, Bethlen miniszterelnöksége alatt, igaz, a Népszövetség nyomására, a parlament „kozmetikázta” a törvényt. Bár a lényegét megőrizték, a módosítás jelezte, hogy Bethlen nem „elvi antiszemita”, és sokkal inkább a realitások talaján áll, mint Teleki. Romsics Ignác Bethlen Istvánról írt életrajzában rávilágít, mennyiben volt más a két politikus világnézete. „Különbözött a konzervativizmusuk is. Noha a baloldallal és a jobboldali radikalizmus különböző árnyalataival mindketten szemben álltak, Bethlen kötődése a XIX. századi racionalizmushoz és ’óliberalizmushoz’ Telekit kevésbé jellemezte. Bethlenből viszont az a vallásos színezetű szociális érzület hiányzott, amely Telekit nemcsak a földreform, hanem a vallási, faji diszkrimináció iránt is fogékonnyá tette.”

Zsidótörvények

Az úgynevezett első zsidótörvény (az 1938. évi XV. törvénycikk, mely "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte,) még vallási alapon állt, 20%-ban maximálta az üzleti és keres­kedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallású tagjainak a számát.

 

A második zsidótörvény (1939. évi IV.tc „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának akadályozásáról”), már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értel­miségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt.

 

A harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894 évi XXXI. évi tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is.

 

A negyedik zsidótörvény (1942 évi XV tc.) értel­mében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt, meglévő földjeiket is el kellett adniuk.

K. Farkas Claudia találóan állapítja meg, hogy az 1944-45-ös vészkorszak szervesen összefüggött a Magyarországon 1919 óta uralkodó „korszellemmel”. „Hogy mindez megtörténhetett, azért a Horthy-éra antiszemitizmusát terheli a felelősség. A nyílt zsidóellenesség elfogadható, támogatható, sőt, támogatandó volt. Ha akkor az antiszemitizmus távol esik a közgondolkodástól, a zsidóellenes jogalkotás is elfogadhatatlan lett volna. Itt azonban az antiszemitizmusnak szabadon lehetett hódolni, hát hódoltak is neki. A zsidók visszaszorítását illetően Horthy rendszere nem tett semmit, amit eredetileg nem akart. Olyat sem tett azonban, amiről feltételezhető volt, hogy a társadalom nem támogatja. A magyar társadalom ’befogadója’ volt a zsidók ’kirekesztésének’, 1944 márciusától pedig a jogi háttér is készen állt a zsidókkal szembeni diszkrimináció következő fázisának véghezviteléhez.”

Teleki és Bethlen útjai Gömbös Gyula miniszterelnökség alatt váltak el véglegesen. Bethlen 1935-ben ellenezte a Németországhoz való közeledést, és emiatt kilépett az Egységes Pártból. 1938-ban már bírálta az első zsidótörvényt, arra hivatkozva, hogy a diszkriminációval nem lehet elérni a kívánatos célt, a magyar társadalom modernizációját. Igaz, az érveit ekkor még igyekezett összhangba hozni a „korszellemmel”. A 8 Órai Újság áprilisi 10-i számába írt cikkében megismételte a törvényhozásban kifejtett véleményét: „ A benyújtott törvényjavaslatban szolgálni kívánt cél biztosításával ugyanis teremthetünk egy új keresztény gazdasági bürokráciát, […] végeredményben azonban nem érjük el azt a célt, hogy az önálló ipari és kereskedelmi vállalkozásban, a benne fekvő tőkékben és a vagyoni gyarapodás lehetőségeiben a keresztény társadalom számarányának és nemzetfenntartó jelentőségéhez mérten vegyen részt, a kereskedelmi, valamint az ipari vállalkozást valóban szeresse és ne a nyugdíjas hivatalnoki álláshoz jutás legyen egyedül ambíciója”.

Bethlen azt is hangsúlyozta, hogy a kitűzött célt „fokozatos és tisztességes evolúció révén” kell elérni, „harmóniában a jogállam fogalmával, a méltányossággal és a magyar tradíciókkal”. Bethlen erre a felfogása alapján nem szavazta meg a Darányi-féle első zsidótörvényt, kisebbségben lévő szociáldemokratákkal, liberális-demokratákkal és néhány legitimistával együtt. Elutasította a második zsidótörvényt is, melynek indoklását, legalábbis részben, Teleki Pál írta, aki életrajzírója, Ablonczy Balázs megfogalmazása szerint „a tudós merevségével hitt abban, hogy törekvéseivel a magyar társadalom javát szolgálja”. Bethlen vele szemben a képviselőház bizottságának tárgyalásán azt fejtegette, hogy a 1939.IV tc. „a humanitárius megfontolások mellett mélységesen elhibázott gazdasági és külpolitikai okokból is”.

Teleki a zsidókérdés tekintetében „elvi alapon” állt. Antiszemitizmusa „menthetetlen és folytathatatlan, a magyar konzervativizmus zsákutcája, ahonnan – gyökeres fordulat nélkül - nincs visszatérés az európai konzervativizmus tradíciójához”, írja erről Ablonczy. Teleki Pál doktriner gondolkodása, összefért németellenességével, azzal a törekvésével, hogy a második világháború kitörése után igyekezett távolságot Berlintől. Ragaszkodott „a zsidókérdés magyar megoldásához”, holott maga is tisztában volt a radikálisan jogfosztó törvény hiányosságaival, és azzal, hogy szélsőjobboldali képviselők az első két törvényen felbuzdulva azon nyomban harmadikat követelnek majd. Teleki ez elől sem zárkózott el, hiszen már 1940 nyarán elismerte a képviselőházban, hogy az 1939.IV tc. végrehajtásával „komoly gondok” vannak. Ugyanis „a gördülékeny végrehajtást a törvény bonyolultsága és sokrétűsége” akadályozza, ezért kilátásba helyezte, hogy a kormány „a törvény átalakításával, vagy esetleg új törvény hozásával tegye közérthetővé a törvényhozás akaratát”. De Teleki már nem érte meg a harmadik zsidótörvény elfogadását. 1941 április harmadikán, azután, hogy a Wermacht lerohanta Jugoszláviát, szembesülve külpolitikája csődjével, öngyilkos lett.

Bethlen Istvánnak másik, nem kevésbé tragikus sors jutott: miután a Magyarországra visszatérő kommunista vezetők úgy ítélték meg, hogy személye csak akadályozhatja a „demokratikus átalakulást”, a szovjet titkosszolgálat 1945 áprilisában Moszkvába hurcolta, ahol 1946 októberében, börtönkórházban halt meg. Pedig Bethlen 1939 májusában már nem indult a választásokon, és azután nem politizált. Bár Horthy a felsőház örökös tagjának nevezte ki, a második világháború alatt lényegében visszavonult a közszerepléstől.

Tanúja lehetett annak, hogy az antiszemita törvényhozás miként szabadítja fel a brutalitást, az agresszív ösztönöket, az irigységet és a kapzsiságot a magyar társadalomban. Ezt a burjánzó, rákos folyamatot már 1938-39-ben előre látta, de hatékonyan nem tudott fellépni ellene. A politikai téboly, mely az egyébként széles látókörű, tudós Telekit is rabul ejtette, oda vezetett, hogy a magyar képviselőház 1938 és 1944 között energiáinak és idejének javát a tömegpusztító faji rögeszme „legitimálásának” szentelte. K. Farkas Klaudia idéz egy kormánypárti képviselőt, Incze Antalt, aki 1941 júliusában kifakadt. „Három esztendeje mást sem csinálunk, mint csak zsidótörvényeket gyártunk!”, mondta az 1941:XV.tc, azaz a harmadik, immár „faji alapra” helyezkedő zsidótörvény tárgyalása alatt. Ennek vitája annyira lekötötte a tisztelt házat, hogy a képviselők szinte észre sem vették Bárdossy László miniszterelnök „rövid bejelentését” arról, hogy hadiállapotba kerültünk a Szovjetunióval.

Hirdetés
Friss állások Jobline.hu

Ön korábban már belépett a HVG csoport egyik weboldalán. Ha szeretne ezen az oldalon is bejelentkezni, ezen a linken egy kattintással megteheti.

X