Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Tüntetés lesz vasárnap az iskolai szegregáció ellen. A tiltakozás annak szól, hogy egy nemrég beterjesztett törvénytervezet a "társadalmi felzárkózás" leple alatt legalizálná a hátrányos megkülönböztetést.

Még az előző rendszerben kezdtem tanítani. Tanítottam „C” osztályokban is. Akkoriban, mikor a tagozatos „A” osztály volt a „valakik” gyerekeié, a „B” a sima, a „nem valakiké”, a „C” meg a maradék senkiké. Ebbe többnyire cigány, túlkoros gyerekek jártak. Egymás közt voltak, keveset fogott rajtuk az iskola, örültek a pedagógusok, ha túlélték őket, és megszabadulhattak tőlük. Sokszor analfabétán kerültek ki az oktatási rendszerből. Persze papíron kettessel, mert akkor jelmondat volt, hogy az analfabétizmust felszámoltuk.

Azután jött a pedagógiai kísérletezések időszaka. Alternatív módszerek alkalmazása, innovációk, egy időben a romapedagógia, aztán a romológia, beás nyelvvizsga lehetőség, az oktatás alkalmazkodása a demokráciák pedagógiájához. Nem volt egyszerű a váltás, a problémák elkendőzése, a szőnyeg alá söprés mélyen bevésődött, nehezen feledhető reakció.

Később tovább nyíltak a lehetőségek, a korábban csak a Soros Alapítvány által támogatott próbálkozásokhoz az állam is csatlakozott, lett kiegészítő normatívával támogatott IPR (Integrációs Pedagógiai Program), roma népismeret tantárgy, olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint multikulturalitás, toleranciára nevelés, inkluzív oktatás, kooperatív tanulásszervezés, szociális kompetenciafejlesztés, stb.

Amikor a nagy infrastrukturális fejlesztések megindultak az oktatásban, nagyot lendülhetett volna a dolog, hiszen kötelező jelleggel közoktatási esélyegyenlőségi tervek születtek, és megkezdődött azokban az iskolákban, településeken a szegregáció felszámolása, ahol addig inkább az elkülönítésben hittek. Mert uniós pénz az iskola felújítására csak így volt elérhető.

Azt hiszem, onnan kezdődött a visszafordulás, mikor ez a vonal leállt. Mikor nem lett utánkövetése, támogatása, ellenőrzése ezeknek. Az esélyegyenlőségi tervek a fiókba kerültek.

Azóta pedig már feltehetően ki is dobták őket.

*

Mert most visszarendeződünk. Nagyobb lépésekben, mint ahogy haladtunk. Újra szabad utat kap a szegregáció. Újra elválik a „mi” és az „ő” oktatásuk. Iskolarendőr lép be a rendszerbe, etikai kódex kényszeríti a pedagógust a felsőbb célok elfogadására. Intézményesül a kirekesztés. Annak az ellentmondásnak a feloldására pedig, hogy egyházi iskolák is ezt a kirekesztő megoldást alkalmazzák, ami ugye a biblia tanításához annyira azért nem illeszkedik, megszületik a „szeretetteljes szegregáció” fogalma. Mert ideológia kell az intézményesüléshez. Az meg könnyen megy. Csak elhatározás kérdése. Mint a törvényeké.

Igazolásul a nyilvánosság elé állított anyákat használják, akik szegények buzgón bizonygatják, hogy nekik is jobb, külön, ott, az övéik között, mert itt nem csúfolják őket, meg a tanárok is kedvesek….. - Na ugye. – bólogatnak a döntéshozók – hiszen ők maguk is akarják. De aki ismeri ennek a társadalmi csoportnak az érdekérvényesítő képességét, és a generációk óta beléjük ívódott sérelmeket, az tudja, mennyire álságos ez az indok. Látja, hogy ez nekik csak egy menekülés. A többségi társadalom be nem fogadása elől menekülve mondják ezt. És ha még ezért meg is dicsérik őket az irányító emberek, akkor még inkább mondják.

*

Nézem a lányt. 18 éves. A másodikat várja. Nyolc osztályt járt ki. Nehezen. Szülei annyit sem. Anyja most kapott közmunkát. A párja sem dolgozik, neki sincs szakmája, a gyesből és a családi pótlékból élnek. Szegregált osztályba járt. És ma is egy szegregátumban él. Azt a szót, hogy „jövőkép” nem tudja értelmezni. Hogy milyen jövő vár a gyerekeire, nem tudja. Hogy miből fog élni, azt sem.  Azt sem, hogy hol. Most visszaköltöztek az anyjához, mert ahol laktak, ott nem volt villany. És mire a második baba megérkezik, kellene. Mert különben nem adják ki nekik. Itt villany éppen van. Víz csak a közkútnál. A nyomor szervezi az életét. A hónap első két hetében még elvannak. Utána nehéz. Mindent ismer, tud a „nincs” túléléséhez. A kamatos pénznek általában a szenvedő oldalán van. Tud veszekedni. Hangosan. Hogy felülkerekedjen a másikon. Mindenáron.A faluból még csak 20 kilométerre távolodott el. Nem volt sosem moziban, állatkertben, múzeumban, színházban. Nagyobb áruházakban sem. Táborban, nyaralni sem. Nekik nem telt rá. Sosem. Az iskolát utálta. Sokat hiányzott. -A tanárok csak ordibálni tudtak – mondja. Nem emlékszik tantárgyra, amit szeretett volna. Az osztálytársai balhéira inkább.

Nincs egyedül. Ezrek és ezrek élnek így, nőnek fel, és termelik újra a nyomort. Rejtett erőforrások? Igen, azok. Ők, akik mégis magasan felülreprezentált SNI arányt mutatnak. Mert a nyomorúság, a nélkülözés, az átörökített szokások azzá teszik őket. Mert maguk közt csak a nyomor és a tudatlanság magatartásformáit tanulják, erősítik. A szegregált iskolában is ezt modellezik le.

*

A többségi társadalom magatartási normáit csak integrált csoportszervezésben, és integrált szituációkban lehet megtanulni. És az elfogadás, a tolerancia is csak integrált helyzetekben fejlődik. A felnőttkori együttélést csak gyerekkorban lehet megtanulni.

A szakmai érvek az integrált oktatás mellett szólnak. Mindenhol a világon.

Az integráció egy olyan rendszer, ahol az elemek logikusan épülnek fel, kapcsolódnak egymáshoz, és megfelelnek a demokrácia szabályainak. Ebben olyan helyzetek teremtődnek, ahol mindkét fél megtanulhatja az együttélést, az alkalmazkodást, az elfogadást. Ahol a lehetőségek mindenki számára nyitottak.

A szegregáció is egy rendszer, ahol az elemek logikusan épülnek fel, és kapcsolódnak egymáshoz, de nem a demokrácia szabályai szerint. Ebben olyan helyzetek teremtődnek, ahol nincs esély a találkozásra, nem tanulják meg az együttélést, nem alkalmazkodnak egymáshoz, nem fogadják el a másságot. Ahol a lehetőségek nem egyformák a társadalom tagjai számára.

Vajon miért van az, hogy ez utóbbi körvonalazódik megoldásként a döntéshozóknál?

Talán először is azért, mert a személy szintjén kezelik ezt. Mert elviekben sokan egyetértenek az integrációval, jó messziről, de ha az ő gyerekeik, szomszédjuk vonatkozásában kell megélni, már nem annyira egyértelmű. Ez az egyén szintje. Meg lehet érteni, hiszen mindenkinek egy élete, egy gyereke van. Ebben az egyén személyes felelőssége van. De a döntéshozóknak nem lenne szabad itt maradni. Csak egy gyerek iskolaidejében mérni a dolgokat. Nekik messzebb kellene nézniük, az ő szemük előtt egy élhető társadalom kellene hogy lebegjen. Túllépve a „csak most legyen jó, míg én itt vagyok” elven.

Másrészt pedig azért is, mert ez a téma annyi problémát hordoz, a megoldás annyira messze van, hogy választási sikert az integráció témájával nehéz garantálni. A megerősödő kirekesztés, az erőszakos megoldások fetisizálása, a szegénység stigmatizálása, a felelősség nyakukba varrása ma sokkal hangosabb, és sokak számára népszerűséget hoz ebben a megzavarodott világban.

*

Értelmetlen és érthetetlen ideológia alakul. És az egész tovább alakítja magát. Észrevétlenül, vagy nagyon is tudatosan rendeződik rendszerbe minden, ami őket érinti. Büntetések, elvonások, na meg most a sírásás, halottmosdatás. Velük mindent lehet, hiszen mindenki annyit ér, amije van.

A rendszer egyre összébb szorítja őket, miközben lehetőséget nem ad. Mert a leszakadó régiókban nincs munka. Csak a közmunka. Három hónapra. A 22800 Ft-ért. Az, amiről mindannyian tudjuk, nem fog átcsapni virágzó szociális szövetkezetekbe. Mert nem lesz fenntartható. Bár, mint a miniszter úr interjújában hallom, az úgy van, hogy majd közülük lesznek könyvelők, akik majd a szociális szövetkezeteket önfenntartóvá teszik.

Igaz, zömük nem végezte el a nyolc általánost sem, sőt kapálnak szép számmal analfabéták is, de majd tanulnak. Ami persze menne, de ehhez még sok éven át kell a kapálók bérét biztosítani, és megélhetést adni a könyvelést tanulóknak, családjaiknak.

Lehetne még boncolgatni tovább, az iskola, a pedagógus szemszögéből, hogy ki számít ma sikeresnek pedagógusnak, melyik iskola a vonzóbb, ahol a versenyeredmények kimagaslóak, vagy a bukás minimális? Lehetne vizsgálni a gazdaság helyzetét és esélyeit a leszakadó régiókban. A bűnözés beleszövődését az egész problémába. A rossz súlypontozású óriási pályázati pénzeket, melyek sosem jutnak el oda, ahol változást kellene elérni velük. Az összefonódásokat, a munkát sosem jelentő „ál-tanfolyamokat.”

*

A faluban, ahol dolgozunk, mindig azt mondom: a falu jövője csak a cigányokkal együtt képzelhető el. Nincs olyan, hogy a település egyik felét nem nézzük, kirekesztjük. Együtt kell élnünk, és együtt megkeresnünk a megoldásokat. El kell viselnünk, segítenünk kell egymást. Mert csak együtt sikerülhet.

A szegregált oktatás ezzel szemben megy. A kirekesztés gyűlöletet szül. Gyűlöletben pedig nem nőhetnek fel gyerekek. Mert akkor a gyűlölet országa leszünk.

 

(A „Közös ország, közös iskola!” demonstrációt 2013. május 26-án, vasárnap délután 3 órától rendezik az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt.)