Falhoz csapott, sárba tiport, agyagba döngölt, tönkretett, széjjelszedett, atomjaira bontott, hazavágott, elpáholt, összevert, fölaprított, ledarált, széttrancsírozott, kiröhögött, megszégyenített, agyonalázott csapaton ne változtass.

Most már biztos, hogy ez a mottó vezette a baloldali szellemi elitet, amikor hosszas zsarolások, hisztik, intrikák és petíciózások után elérte, hogy a Lehető Legszélesebb Ellenzéki Összefogás jegyében újra összeálljon a 2009-es MSZP. Jelenleg ugyanis az van, hogy az MSZP megegyezett egy volt MSZP-miniszterelnök vezette formációval, hogy tárgyalásokba kezdenek egy másik volt MSZP-miniszterelnök pártjával. Konrád György meg nagybőgőzik a háttérben.

Természetesen mindenkinek joga van kifejteni a véleményét, és eközben irtózatos hülyeségeket beszélni, még ha Tóta W. Árpádnak is hívják az illetőt. Ám azt is joga van mindenkinek eldönteni, hogy kire hallgat. Tóta kolléga tudniillik alaposat téved, amikor azt hiszi, hogy ennek a násztáncnak bármi köze van a politikához, szavazókhoz, ahhoz a kérdéshez, hogy miként győzhető le, haladható meg a Nemzeti Együttműködés Rendszere, hogy vállalni kell-e azelmúltnyócévet vagy megtagadni. Itt csak és kizárólag egy értelmiségi-érzelmi körnek nyújtott elégtételről van szó, arról hogy a baloldali pártok úgy döntöttek: az ő kedvükben óhajtanak járni, mint ahogy ebben az országban 1991 óta ez rendre történik.

Ez az a társulat – noha számtalan társadalomtudományi végzettségű, sőt ilyesmiket oktató, ilyesmikről író ember is van benne –, amelyik elgondolkodni sem volt hajlandó, hogy miért született meg a kétharmad, hogy két évtized alatt mi vezetett a 89-es rendszer összeomlásához. Három és fél év alatt odáig jutottak, hogy jöjjön újra Feri. Ha már egyszer a magyar nép kihajította a kukába az MSZP-t Gyurcsányostul, akkor az a megoldás, hogy az MSZP próbálkozzon ismét Gyurcsányostul. Vannak, akiknek ezek szerint nem elég egyszer megbukni.

Ez a garnitúra, amelyik nemhogy az elbitangolt jobboldaliakat nem képes megérteni és megnyerni, de azokat sem, akiknek soha semmi közük nem volt a jobboldalhoz, ám a kiszuperált reformértelmiség ámokfutását is dermedten nézik. Fölháborodottan reagálnak, ha valaki kritizálni merészeli a szárszói gerontokráciát. Senkit nem tolerálnak, aki nem pontosan olyan, mint ők. Ha Sólyom László bírálja az alaptörvényt, akkor nem az ebben rejlő lehetőséget látják, hanem rikácsolni kezdenek, hogy „hol volt Sólyom, amikor a gárda avatott az ablaka alatt”.

Ők azok, akik percenként kérik ki maguknak a jobbos sajtó uszítását, karaktergyilkosságait, semmit sem tisztelő hozzáállását, de ha egy ellenzéki szervezet vezetője nem a szájuk íze szerint politizál, akkor gond nélkül megjelentetik a megzakkant nagynéni magánlevelét portáljukon.

Elveik nincsenek, vagy ha mégis, akkor egyszerre három is. Logikus, hogy az ő hősük Gyurcsány Ferenc, hiszen Gyurcsány azzal vívott ki hatalmas népszerűséget köreikben, hogy együtt utálja velük a „túloldalt”, természetesen mindig más nézetrendszer nevében. (Megjegyzem: pontosan ez a pszichózis működik a kormánypártok soraiban is, hit, program, elképzelés híján csak az tartja össze a tábort, hogy lehet gyűlölni a másikakat.)  

Nézzük már a legendás elmúltnyócévet, tehát a 2010 előtti két kormányzati ciklust. Ez az időszak az, amelyikben a magyar gazdaságot romba döntő kétszer száznapos programot elfogadják (főtanácsadó: Gyurcsány Ferenc), amikor a hivatalban lévő miniszterelnök meghirdeti a NER-t megszégyenítő, antiparlamentáris programot, azt, hogy minden magyar párt állítson közös listát az EP választáson (a kabinet tagja Gyurcsány Ferenc). Ekkor jelentik be a választás előtt az adócsökkentést, hogy választást követően egyből vissza is vonják (miniszterelnök: Gyurcsány Ferenc). Igen, ekkor volt Őszöd is, meg ekkor volt a bársonyos reformok is, meg Gyurcsány Ferenc nem kevesebb, mint hat kormányprogramja is, meg az is, hogy a reform-miniszterelnök élő egyenes adásban váltja le az egyetlen még úgy-ahogy reformokkal próbálkozó miniszterét, naná, hogy anélkül, hogy akár neki, akár a koalíciós partnernek jelezte volna előre.

A legborzasztóbb és egyben a legmulatságosabb, hogy léteznek olyanok, akik most Gyurcsányban az őszinte, piacpárti, racionalitást képviselő, az elvont emberi jogi eszmékért is kiálló politikust látják, és jobb híján ezért támogatják. Most feledkezzünk meg a kormányzati teljesítményről, meg arról is, hogy Gyurcsány Ferenc a „Merjünk baloldaliak lenni” c. pamflettel kezdte szédületes közéleti karrierjét, csak és kizárólag az ellenzéki Gyurcsányt vegyük szemügyre, és kérdezzük meg tőle a következőket.

„Újra kell-e gondolni azt a liberálisnak tekintett felfogást, hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen”, vagy nem kell újragondolni, mert Gyurcsány most újra piacpárti, avagy az van, hogy a magántulajdon még a liberális fölfogás szerint sem szent és sérthetetlen, megvannak a maga korlátai, de a populista pártvezérek, ha más történetesen nem jut eszükbe, akkor liberálisoznak egy kicsit, némi cigányozós fölhanggal? Valóban csak morális gondok akadnak Kádárral, aki ugyan gyilkos volt, de a legvidámabb barakkja a szabadságért cserébe korlátozott, de érzékelhető jólétet adott, avagy nem adott semmit se, hanem hitelből vesztegette meg a társadalmat, de erről még a fene bátor politikus sem mer beszélni, nehogy megsértse kádárista hallgatóságát? Most akkor legyünk-e hálásak Orbán Viktornak, hogy olyan szívélyesen fogadta a kínai elvtársakat, hogy még a tibeti tüntetőket is eltakarította az útból, avagy annyira azért mégsem kell hálásnak lenni? Meg kell-e köszönünk szintén neki Európa legidiótább dohányzásellenes törvényét, avagy minden felnőtt maga felel a saját életéért, és nem az állam vigyáz rá mások pénzén, mint ahogy az egy újsütetű liberális számára is evidens? Tényleg az a probléma a hatalom gyakorlóival, hogy „nekik a kormányban még soha nem kellett havi ötvenezerből megélniük! Nekik a kormányban sosem égett a szemük hajnali kettőkor a fonógép mellett”, avagy éppen ellenkezőleg: képtelenek szenvtelenül összeadni néhány számot, és ha az a helyzet, akkor karakánul közölni: nincs pénz?

Akkor azt hiszem kimerítettük az elmúltnyolcév + elmúltháromév gyurcsányi örökségét. Persze mindez semmit sem árul el Gyurcsány Ferenc személyes képességeiről. Gyurcsány ugyanis nem rossz politikus.

Hanem katasztrofális.

Van hozzá tehetsége, hogy minden helyzetben és minden körülmények közt visszaszteppelje magát a színpadra, majd tönkretegye, amihez akárcsak az ujjbegyének legkülső hámrétegével is hozzáér. Nem véletlen, hogy a Galamus.hu siratóasszony-kórusán kívül akadt még egy brigád, amelyik pontosan ilyen, Gyurcsánnyal megspékelt ellenzéki együttműködést akart látni. Megmutatom.

hvg.hu

Lehet, hogy én tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy a Fidesz és békemenetes alvállalkozói nem az ellenzéki összefogást kívánták evvel segíteni, és az ellenzék esélyeit javítani. Úgy tippelem, hogy kompromittálni szerették volna Bajnai Gordont, ami sikerült is, bár nehéz dolguk éppenséggel nem volt.

De nyilvánvaló, hogy a Demokratikus Charta hajótöröttei azon se gondolkodnak el, hogy a gyűlölt ellenfél mit és miért csinál, ha ugyanis fölfognák, akkor ebből az következne, hogy mindenáron meg akarnák szabadítani Ferenctől a „demokratikus erőket” (muhaha), lévén Gyurcsány mozgósít, csak éppen nem az ellenzéki oldalon, hanem a kormánypárti körökben és a bizonytalanok közt. Amennyiben a progresszív értelmiség komolyan venné a jogállam, képviseleti demokrácia stb. helyreállításáról szőtt eszmefuttatásait, akkor mindegy lenne számára, hogy a sors és a nép hálátlan-e Gyurcsánnyal avagy sem, hogy érdemein felül utálják-e őt, hanem csak azzal foglalkozna, hogy a legnagyobb esélyt teremtse meg a rendszervisszaváltáshoz. Ám ez a csoport nem jogállamot, demokráciát, miegymást akar, hanem gyógyírt sebeire és támogatást az NKA-tól senki által nem olvasott folyóirataira.

Egyébként körülbelül ennyi, amit egy új, nem fideszes kormány el tudna érni, és éppen ezért mindegy az is, ha az elmúltnyolcévet egy olyan korszakként fogjuk föl, és mutatjuk be, amely szar volt ugyan, de legalább békén hagyták az embert, nem volt se trafiktörvény, se Hoffmann Rózsa. Azonban nincs értelme ebbe belemenni. Az a helyzet, hogy ha élére állítjuk a kérdést, és mindenképpen dönteni kell ellenzék és kormány között, akkor számomra nem kétséges, az ellenzék a jobb.

Azért jobb, mert rosszabb.

Ügyetlenebb, ötlettelenebb, bizonytalanabb, szétesettebb, vagyis kisebb a károkozási képessége. Csakhogy ennek ma már semmi, de semmi jelentősége nincsen, mert ahhoz, hogy egyáltalán kormányozni lehessen, ahhoz több mindent valóban helyre kéne állítani, de az ellenzék eddig azt sem árulta el, hogy mit kíván kezdeni a közjogi berendezkedéssel. Erről itt rengeteg írás született, de a múlt heti ÉS-ben megjelent, figyelemre méltó cikkében ugyanezt észrevételezi Tamás Gáspár Miklós is. Ő így fogalmaz: „[az ellenzéknek] ragaszkodnia kell ahhoz a – valószínűleg – tévhithez, hogy itt választást nyerhet, tehát az ellenfele, habár kissé fura, mégis hagyományos vetélytárs, akivel a választóknak tett ajánlatok révén lehet versenyre kelni. Evvel megtéveszti önmagát és a közönséget. Az ellenzék egyrészt avval vádolja a radikális jobboldali kormányt, központi és helyi közigazgatást, hogy a köztársasági rend ellentétét erőltette az országra, másrészt pedig úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna.”

Ma már úgy látom, hogy azért viselkedik így, mert nem is célja szembenézni az ország bajaival, kormányozni nem akar, vagy már nem hisz benne, hogy kormányozhat. Az összefogósdi-kiszorítósdinak sem a választási győzelem a tétje, hanem csupán helyezkedés, hogy ki lesz a következő ciklus látszatellenzékének meghatározó alakja. Azonban ezzel a szerencsétlenkedéssel jó esély nyílt arra, hogy ez a kérdés is eldőljön.

Fölkészül: Vona Gábor.