Kevés fontosabb kérdés van jelenleg annál, mint amelyet Szántó T. Gábor feszeget „Tettekkel a terror ellen” című cikkében: „megőrizzük-e korrekciókkal az európai status quót, vagy a terror révén hagyjuk, hogy meginogjon, és ennek következményeként – miközben az iszlám fundamentalista terror gépezete egyre inkább aláássa európai életformánkat, bizalmunkat, biztonságérzetünket –, előbb vagy utóbb mind több helyen a szélsőjobboldal kerüljön hatalomra”. Sajnos azonban válaszai, ha valóra válnának, éppen európai életformánkkal, értékrendünkkel kerülnének szembe. A kérdés sokkal inkább az, a multikulturalizmus, a befogadás megtagadása-e a szükséges korrekció.

„Van mit féltenünk az életet semmibe vevő, mártírkultuszra épülő gyilkos terrorral szemben.” Nem hinném, hogy e kijelentés érvényességét bárki kétségbe vonná. Ahogy azt sem, hogy „a nyugati világ felelős a menekültügy józan kezeléséért, a humanitárius segítségnyújtásért".

„De Európa nem fogadhatja be gazdasági migránsok millióit – folytatja Szántó T. Gábor –, és a multikulti világnézetének hívei nem eshetnek saját világnézetük csapdájába, mely Európai Egyesült Államokat akar álmodni eltérő nemzetiségű, nyelvű, vallású, civilizációs beállítottságú népekből. Az arab-muszlim kisebbség önálló entitás marad Európában, enklávékat alakít ki. Egyre tömegesebb jelenléte, az integráció nehézségei, a szegénység és a szociális elszigetelődés következtében kockázatokat hordoz, ezért a bevándorláspolitika mértékletességet követel, a már Európában lévő iszlám közösségekkel szemben pedig olyan politikát, mely leválasztja a többségről a terroristákat és a terrort támogatókat.” E gondolat azonban annak végiggondolását is szükségessé teszi, hogy az önálló entitásként megmaradó enklávék vajon valóban hermetikusan elszigeteltek-e az őket körülvevő, „őslakos” kultúrától, és igaz-e az, hogy a kettő között semmilyen interakció nincs. Mert ha e két állítás nem igaz, akkor önmagában abból a körülményből, hogy kulturálisan, etnikailag elkülönülő entitások jönnek létre a bevándorlók egyes csoportjaiból, a muszlimok esetében éppúgy nem lehet következtetést levonni a terrorveszélyre, amint például nem minden olasz volt New Yorkban sem bűnöző, és nem minden ír volt rendőr.

Szántó T. Gábor szerint nem állja meg a helyét az állítás, hogy a bevándorlás nem növeli a terrorveszély kockázatát: a 130 áldozatot követelő párizsi merénylet egyik terrorista merénylője friss szíriai „menekült” volt, hamis útlevéllel. A tételét igazoló állítással én egyelőre óvatosabban bánnék, hiszen ahogy halad előre a nyomozás, naponta változnak az elkövetők származására, hátterére  vonatkozó információk: e sorok írásakor például az elkövetők többsége bizony a jelek szerint Franciaországban született, és semmiképpen sem a menekülthullámmal érkezett. Általában is nagyon világosan különbséget kell tenni a bevándorlók és a menekültek között (ahogy az idézőjel használatával a szerző is megteszi), hiszen más a motivációja egyiknek is, másiknak is. A lényeg azonban az, hogy bármely embercsoportban, bevándorlók, menekültek és őslakosok között ugyanúgy lehetnek olyanok, akiknek nem szent az emberi élet, és akik maguk sem riadnak vissza a haláltól, ha másokat elpusztíthatnak. Az tehát, hogy valaki valóban menekült-e, vagy „csak” bevándorló, e szempontból teljesen közömbös. Ennek leszögezése annál fontosabb, mert a mostani párizsi merénylet után huszonnégy óra sem telt el, s a szélsőjobbon már megszólaltak azok a hangok, amelyek igyekeztek a támadás miatti felelősséget felébreszteni és a „ballibsik” menekültimádatára kenni: holott a fegyverek becsempészése nem azért történt meg, mert a ballibsik bírálták a kormányt, hanem éppen annak ellenére, hogy a kerítés megépült (nem beszélve arról a tényről, hogy mint a szerző példája mutatja, a mégoly szigorú útlevélellenőrzés attól függetlenül is kijátszható, hogy ki mit gondol a menekültekről). Mindez tehát azt támasztja alá, hogy a fizikai akadályoknak, szigorú ellenőrzéseknek valódi megelőző erejük nincs.

Mi tehát a megoldás?

Szántó T. Gábor szerint „a terroristákra, a terrort bármilyen formában, akár banki transzferen keresztül adományokkal támogatókra – a terror mindennapos gyakorlattá válását megelőzendő – új európai büntetőjogi és idegenrendészeti szabályokat kellene alkalmazni: egyéb büntetések mellett a vagyonelkobzás, az európai állampolgárságtól való megfosztás és a kiutasítás jogintézményét, akkor is, ha a bevándorlók második, harmadik generációjához tartoznak”. Tekintsünk most el attól, hogy a vagyonelkobzás (amely persze soha nem a teljes vagyont érinti, hanem a bűncselekménnyel összefüggésben létrejött vagyont) alkalmazható-e terrorcselekmény (illetve a terrorizmus finanszírozása) büntetéseként például a hatályos magyar büntetőjogban (igen), inkább koncentráljunk arra a kérdésre: alkalmazhatók-e különleges szabályok azok esetében, akik „a bevándorlók második, harmadik generációjához tartoznak”? Másképp minősüljön-e tehát annak a terrorcselekménye, aki bevándorlók gyermeke, unokája, mint azé, aki tősgyökeres norvégként öl válogatás nélkül és hidegvérrel? Azt hiszem, ez az ötlet még nincs kellően végig gondolva, s nem is hiszem, hogy jogállami megoldás kijöhet belőle.

Utal is rá Szántó T. Gábor, hogy e megoldások ingoványosak. Így folytatja gondolatmenetét: „Ennél nagyobb jelentőségű lenne a gazdasági célú európai muszlim bevándorlás lefékezése, a már itt élő csoportok hatékonyabb integrációja és politikai leválasztása a fundamentalistákról. Eszköze lehet például e folyamatnak az európai muszlim vallási iskolák és vezetőik szigorúbb állami ellenőrzése, és ha uszító jellegű tanításokat terjesztenek, engedélyük megvonása, vezetőik kiutasítása.”

De hát miért is kéne pont a „muszlim” gazdasági célú bevándorlást lefékezni, s főleg hogyan? Amikor bevándorlási engedélyt kér a török vagy albán vendégmunkás, akkor rákérdezünk a vallására? S tegyük fel, hogy bevallja: muszlim. Mi következik ebből?

De tegyük fel azt is, hogy sikerült lefékezni a gazdasági célú „muszlim” bevándorlást? Elejét vettük ezzel a terrorveszélynek? Nem hinném.

A szerző – gondolom – ezért is javasolja a hatékonyabb integrációt, a fundamentalistákról való leválasztást. S e céllal nem is lehet érdemben vitatkozni. A javasolt eszköz már problémásabb: a vallási iskolák szigorúbb állami ellenőrzése ugyanis nem a lényegénél ragadja meg a problémát, hanem tüneti kezelést kínál.

A valódi megoldást szerintem az jelentené, ha az egyszerűség kedvéért most nyugati társadalomnak nevezett kultúrközösség szebb, jobb alternatívát kínál a radikalizálódásra hajlamos embereknek, vallási hátterüktől függetlenül. Mégpedig nem anyagiakban, hanem sokkal inkább azzal, ha minden nap bebizonyítja, hogy szabadságban élni akkor is jobb, ha az embernek átmeneti nehézségei vannak, jobb, mint pusztítani. És ha minden nap elmondja, tudatosítja mindenkiben, hogy minden vallási iratot lehet persze akár szó szerint is értelmezni, de érdemes feltenni azt a kérdést is: vajon a te istened tényleg azért teremtett-e téged, hogy ölj? Miféle mindenható isten az, aki fél azoktól a teremtményeitől, akik hitetlenek? A megoldás szerintem tehát nem a radikalizálódás fórumainak, megnyilvánulási terepeinek, hanem inkább meggyőződésbeli okainak felszámolása. Erre természetesen bárki mondhatja, hogy ezek csak egy széplelkű idealista elképzelései. Azok a javaslatok azonban, amelyek mégoly jó szándékkal is a konkrét helyzetből kiindulva kívánnak az általános szabályokon változtatni, veszélyes precedensekhez vezethetnek.