Kiss Noémi
Kiss Noémi

Egy megfakult fénykép a pincéből. Negyvennégy negyedikes - tárcasorozatunk új darabjában.

Lóg a stopperóra a fejünk fölött, az edző nyaka lógatja fölénk. És a kedves ölelés.

Fejünk fölött hullámok, még zúg a fül, túl vagyunk a reggeli edzésen. Felkelt a nap. Senkinek nem volt ideje az akadályversenyen vagy a fegyveres erők napján szerepelni, mert akkor is úsztunk. Az úszás filozófiája a gyakorlás és az ország jövője a blokkban. Amikor mások aludtak, vagy vasárnapi ebédhez készültek, netán épp a desszertet nyalták az ujjukon, akkor is filozofáltunk. Fiúk karba tett kézzel, lányok fülbevalóban. Sok az ásítás, a fáradt mellkas. Akinek szép a fülbevalója, meg fogja úszni a szintidőt. Ne lazsálj! És ettől aztán rendesen remegett a lábunk. Nagy ordítások voltak. Ha izzadt a tenyerünk, vagy sírtunk, szerencsére senki nem vette észre a medence partján. Ez volt benne a legjobb, lehetett titokban ócsárolni az edzőt és csak buborék jött ki a szánkon. Mert az edzőnek mindenki tetszeni akart, úgy féltünk tőle. Különben a fiúk többet sírtak, attól meg elrepültek a pofonok a lelátó mögött.

Amikor mások a Szomszédok-paródiát nézték a Kádár-rendszerről a tévében, már rég aludtunk. Az Onedin-családból egy részt sem tudtam idézni az iskolai dolgozatban. Bukóforduló álomban, eltévesztett váltás, túl sok karcsapás. Nincs meg az egyéni csúcs, mert válnak a szülők. Napi öt óra edzés tíz évesen, ébredés és bemelegítés. (Az alvászavar csak később jött elő.) Levegő nélkül, több mint egy hossz. Hét kilométer felkészülési időben. Futás, bordásfal, gumikötél tenyérellenállással - tornaterem, terheléstől függően. A végén autogén tréning, nyugtató drog az idegrendszernek. Hogy a verseny aztán teljes bepörgés legyen.

Fekete-fehér, bevilágított vízilabdaháló, klóros csempén ülünk a Kőér utcában. Negyvennégy negyedikes, a nyári delfin úszóbajnokságra készülünk. Béka, úttörő, ifi. Jól esne egy kis ölelés, de nincs, mert fejest kell ugrani a hideg vízbe. Úszógyerekek teste 1985-ben. A fekete-fehér képen, amit anyukám a pincében talált a hétvégén, nincs semmi felirat.

Három év múlva Egerszegi Krisztina Szöulban olimpiát nyer 200 méter háton, olimpiai és Európa-csúccsal megveri a legjobb vállas endékás úszónőket. A hátúszás igazi specialistái a baráti kágésté dörmögő dömötörei voltak – Egér pimaszul fiatal. Egérke, mondta egy riporter. Pedig nem is így hívták őt, csak a tévé nyilvánossága akasztotta rá a kicsinyítő képzőt. Az úszónő kicsi és vékony, még csak nem is focista, hogy a fenébe csinálta meg? Turi György bíztatóan fogja a vállát, a hátsó sorban állnak, az ülésrend véletlenszerű. A többi negyvenhárom addigra abbahagyja az úszást.

Szombat délelőtt készülhetett a kép. Nem rohantunk aznap a második órára az iskolába. Leülni, ottmaradni, megmutatni a szépet, az otthont. Nem az iskola a család, az uszoda. Épp akkor jöhettünk ki a medencéből. Vizes hajjal a hideg kövön bemutatni a rendet.

Az edző camping-asztala nem látszik, volt rajta egy műanyag bot. Kávé öt cukorral. Vastag edzésnapló. A klóros víz kicsípte a szemünket, ha túl sokat ivott az úszómester, aznap alig bírtuk nyitva tartani.

Hogy bírtuk ki, fogalmam sincs. Eredmények nélkül nem lehet kibírni. Ha meg eredmények vannak, akkor meg azért nem. És erről inkább már ne is beszéljünk, ha egyszer vége van. A fénykép idilli, ölelős, rajta van az elmúlás szúrós pillanata, a stopperrel nem mérhető idő.

Cikk megosztása
Címkék