A magyar politikatörténetből ismert fogalom a színlelés. Ifj. Leopold Lajos színlelt kapitalizmus címmel írt tanulmányt a 20. század elején. Ilonszki Gabriella és Lengyel György politológusok pedig a 2000-es években vetették föl, hogy a magyar demokrácia valójában színlelt demokrácia. Most pedig itt van Claudia Chwalisz és David Van Reybrouck cikke, ami arról szól, hogy Emmanuel Macron francia elnök európai szintű konzultációs javaslata nem más, mint a demokrácia színlelése.

Tekintettel arra, hogy a magyar közvélemény eddig csak annyit tudhat az ügyről, hogy Macron kezdeményezéséből egyedül Magyarország marad ki (kacaj Macron sajtótájékoztatóján és kaján öröm a hazai ellenzéki térfélen), továbbá feltehető, hogy sokkal mélyebb kontextusa később sem lesz az ügynek, röviden érdemes bemutatni a színlelt demokráciáról szóló cikket.

David Van Reybrouck nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt, egyebek között az A választások ellen, illetve A populizmus védelmében című könyvei is elérhetőek magyar fordításban. A belga szakember és Claudia Chwalisz nem hétköznapi megoldásokat kínál a demokrácia megújítására, emberközelivé tételére. Évek óta avval foglalkoznak, hogyan lehet kiszélesíteni az állampolgári részvételt és tájékozottságot a politikai döntéshozatalban. Demokratikus innovációs szakértőkként komoly reményeket fűztek a francia miniszterelnök javaslatához, hogy aztán még komolyabb kritikával illessék azt. Miközben a politikai részvétel kiüresített formái ugyanis épp a populista pártok malmára hajtják a vizet, eközben az Európa megmentőjének szánt Macron-javaslat nem sokban különbözik az annyira lenézett magyar nemzeti konzultációktól.

Mint írták, Macron javaslata archaikus és elitista, a kérdések leereszkedőek, a konzultációs módszer pedig alkalmatlan arra, hogy becsatornázza az európai vélemények sokszínűségét, mivel ahhoz vezet, hogy elsősorban a magasan képzett, városi, Európa-párti férfiak vesznek részt benne. Csakhogy az ő elképzeléseik nem feltétlen fedik le a többség véleményét. Ahogy fogalmaztak, Macron javaslatának megvalósulása esetében lényegében Guy Verhofstadt és Daniel Cohn-Bendit filozofál majd egy konyak felett arról, hogy mit akarnak az Európaiak, miközben a vidéken élők, a nők, vagy a kékgalléros dolgozók kimaradnak belőle. Hogy miért? Többek között azért, mert az előterjesztés nem jelöl ki forrásokat arra, hogy tájékoztassák a szavazókat a releváns kérdésekről, és nem hagy időt a társadalmi vitára. A szerzők továbbá utalnak arra is, hogy sok nemzeti konzultáció egymás mellé helyezése még nem jelenti azt, hogy az valóban határokon átívelő „európai” konzultációt eredményezne. Cikkükben súlyos következtetést vonnak le. Mielőtt előállnának saját alternatív javaslatukkal, írásukban felvetik, hogy amennyiben az Európai Unió csak színleli a demokráciát ez akár a vesztét is jelentheti. Az unióban elharapózó populista hullám ugyanis pont amiatt következett be, hogy az állampolgárok úgy érezték, a politikai elit eltávolodott tőlük, nem kíváncsi a véleményükre, mi több lenézi, kioktatja őket, s valójában saját érdekeiket képviselik nem a választókét. Miközben a konzultációk épp ennek az érzetnek a megfékezésére születtek volna, jelen formájukban azonban pont, hogy tovább erősítenék ezt.

Macron javaslatával szemben a szerzők azt ajánlják, hogy első körben országonként 100 fős (a 27 EU tagországra így 2700 fős) reprezentatív minta legyen, amely több hetes képzést és konzultációt követően megfogalmaz irányelveket a jövőre nézve. Ezt követően egy ebből a körből kiválasztott országonkénti 10 fős csoport tovább szűkítené a javaslatokat összesen 25 ajánlásra, amelyről 2019-ben európai szintű népszavazást kezdeményeznének. Ezen nem pusztán igen-nem-el lehetne szavazni, hanem egyfelől a választók minősíthetnék a pontokat a szerint, hogy mennyire értenek egyet vele, továbbá rangsorolhatnák a felvetéseket aszerint, hogy mennyire tartják őket fontosnak. Nem fogjuk e-helyütt értékelni, hogy ez a javaslat jó-e vagy sem. Annyi biztos, hogy sokkal inkább reprezentatív, mint a most bemutatott alternatíva, amely egy egyszerű kérdőív, illetve közmeghallgatás-sorozat, amelynek eredményeit egyfajta európai bölcsek tanácsához küldenék, hogy törvényjavaslatokat dolgozzanak ki belőle. Ami egyfelől nem sokban különbözik a jelenleg is működő online vagy személyes európai konzultációktól, másfelől semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy a döntéshozók ténylegesen becsatornázzák a véleményeket, s nem mazsolázzák ki közülük azokat, amelyek egybeesnek a jelenlegi irányvonallal.

Az Európai Unió valóban megújulásra szorul. Reybrouckék cikke rámutat arra, hogy kell és lehet konstruktív kritikát megfogalmazni. Javaslatuk pontosan arra a demokrácia-deficitre vonatkozik, amit a magyar kormány is sérelmez, azonban olyan módon fogalmazza meg, amely kompatibilis az Európai Unió mainstream vonulatának értékrendjével is. Már ha valóban van megvalósítására politikai szándék, s Macron elképzelése nem csupán közérzetjavító PR-lufi. Ha valós elhatározás van a mögött, hogy az európai politikai elit javítsa a kommunikációt az uniós állampolgárokkal, akkor az elitnek avval a gondolattal is meg kell barátkoznia, hogy a „nép” teljesen más elvárásokat fogalmaz meg, mint amit ők helyesnek és követendőnek gondolnak.

De van még itt valami, ami talán a konkrét ügynél is fontosabb. Két okból kell erről a témáról beszélnünk. 1. A magyar közéletben általában mindent a felületen kapargatunk. Esetünkben Macron tesz egy javaslatot, a magyar kormány negatívan reagál. És ennyi. Ki a hunyó? Naná, hogy a magyar kormány. Meglehet, így van, de elegánsabb lenne talán megismernünk más véleményeket is. Máskülönben tényleg oda jutunk, hogy Európában egyetlen politikus van, aki mindennel szembemegy, és ez Orbán Viktor. 2. Vannak más ügyek is, amelyek megítélésében koránt sincs európai konszenzus. Botorság ezért úgy láttatni őket, mintha lenne. A jövőben élni fogunk a lehetőséggel, hogy akár az ellenzék, akár a kormány akar valamit a maga egyoldalúságában elénk tárni, arra egy-egy neves nemzetközi szakértő árnyaló véleményével válaszolunk.

Tesszük mindezt a gondolkodás nyitottsága és a vélemények szabad ütközése, azaz: a nem színlelt demokrácia jegyében.