Egyre inkább világossá válik, hogy Donald Trumpnál – a személyiségéből adódóan – egyetlen diplomáciai eszköz működik: a mély benyalás. Ezt viszonylag szalonképes módon tudta abszolválni néhány nappal ezelőtt Keir Starmer brit miniszterelnök, akinek aduászként még ott volt a kezében egy meghívólevél III. Károly királytól, és korábban Emmanuel Macron francia elnök is, aki fontos korrekciókkal ellentartott ugyan az amerikai elnöknek, amikor az hazugságokat beszélt a kamerák előtt, de legalább hagyta, hogy néha meglapogassa a lábát és a vállát, és elolvadjon a francia akcentusától.

Péntek délután azonban a hangerő és az agresszív gesztusok elnyomták mindazt, amit Volodimir Zelenszkij ukrán elnök – a vendéglátói iránti tiszteletből angolul – mondani próbált Donald Trumpnak és az alelnökének. Pedig Zelenszkij fontos üzenettel utazott Washingtonba.

A hangzavarban megpróbálta elmondani, hogy Vlagyimir Putyin 2014 óta nyomul és hasít le darabokat Ukrajnából, és senki nem tett ellene semmit. Hogy hiába született tűzszüneti megállapodás, Putyin azt megszegte, hogy a háború hatásait Amerika is megérzi, hiába választja el egy óceán, hogy ha az egész világ – Amerikát is beleértve – nem áll Ukrajna mellé Oroszország ellenében, annak elképzelhetetlen következményei lesznek, nemcsak Ukrajnára, hanem az egész nyugati világra nézve.

A hátborzongató jelenet káoszában Zelenszkij dühösnek, kétségbeesettnek és tehetetlennek tűnhetett, ami érthető, és a vállán cipelt teherrel arányos is lenne: a saját országa jövője volt a tét. De a Putyinnal évek óta farkasszemet néző ukrán elnök Trump hőbörgésének is ellenállt.

Zelenszkij attitűdjében ugyanaz a három évvel ezelőtt a világ csodálatát kiváltó tökösség volt felfedezhető, mint a Kígyó-szigeteket védő ukrán hősökben, akik nem adták meg magukat az őket fenyegető orosz hadihajónak, helyette megüzenték neki, hogy

„Russian military ship go fuck yourself”,

azaz „Orosz hadihajó, húzz a f*szba.”

Zelenszkij megtörhetett volna – nyilván ez is volt Trumpék célja –, de ő inkább az egyenes gerincet választotta. Hogy ennek Ukrajnában milyen belpolitikai és globálisan milyen világpolitikai következményei lesznek, az még kiszámíthatatlan. Leginkább azért mert maga Trump is kiszámíthatatlan: néhány napja még lediktátorozta Zelenszkijt, hogy aztán elfelejtse, hogy ilyet mondott, mielőtt most élő adásban rá uszította volna a vérebét, J. D. Vance-t.

J. D. Vance akcióban

SAUL LOEB / AFP

A gesztusok agressziója azonban eltakarta az igazi erőt. Hogy csak a felszínt kapargassuk: egy három éve háborúban álló, a vereséget, és a hazája feladását az utolsó erejével is elkerülni próbáló ország vezetője állt szemben egy olyan emberrel, aki a legutóbbi választási vereségét csak úgy volt képes feldolgozni, hogy rá uszította a Capitoliumra a feltüzelt híveit, aki maga soha nem szolgált a hadseregben, és még a vietnami háború idején is orvosi felmentést kapott a sorozás alól, mert állítólag csontsarkantyú volt a lábán.

Az Ovális Irodában történtek értelmezése sokkolóan hat Amerikára és a világra is. De mi van, ha Occam borotváját bevetve a legegyszerűbb magyarázatot vesszük elő, amelyre néhány évvel ezelőtt Trump klinikai pszichológus végzettséggel rendelkező unokahúga, Mary Trump figyelmeztetett a nagybátyjáról írott könyvében, és aki szerint Donald Trump minden szempontból eleget tesz a nárcisztikusság diagnózisának, de az antiszociális és a dependens személyiségzavar jeleit is mutatja, és nem diagnosztizált tanulási zavarral is küzd, ami évtizedeken át akadályozta abban, hogy feldolgozzon információkat.

Mary Trump nyilvánvalóan távdiagnózist állított fel, de nemcsak a saját szakmai hátterére alapozva, hanem a Trump család belső működését is első kézből megismerve.

Pszichológusi végzettség nélkül sem nehéz levonni azt a következtetést, hogy Donald Trump személyes sértettségből és személyes bosszúból működik – mindkettő erős nárcisztikus mozgatórugó. Nagyjából öt hét telt el a második elnökségéből, és a kinevezések, rendeletek, döntések, beszólások és fenyegetések szédítő forgatagában nehéz bármilyen rendszert felfedezni. A második elnökségének az epizódjait egyetlen erős szál köti össze: a nárcisztikus működési mód.

Az Ovális Irodában pénteken kirobbant vita talán még egy semleges nézőben is kivált egyfajta gyomortájéki diszkomfortot. A verbális agresszió pszichológiai hatásai elől nehéz kitérni, és akkor még nem is számoltuk ide ennek az ütközetnek a világpolitikai tétjét.

Zelenszkij és Trump, gesztusok háborúja

Washington, United States

Trumpék „vitakultúrájának” a dinamikája azonban különösen ismerős lesz azoknak, akik valaha nárcisztikus abúzus áldozatai voltak. Ismerős lesz nekik az érzelmi kimerítés és figyelem elterelés, a parttalan, céltalan vita, a kibújás a felelősségre vonás alól, a gázlángolás, a megszégyenítés, a hazugság, az áldozat hiteltelenítésére irányuló ellentámadás, az áldozati és elkövetői szerep megfordítása, a manipuláció, a fenyegetés és megfélemlítés, a háromszögelés (triangulation, azaz egy harmadik fél bevonása egy kétszemélyes helyzetbe, a dinamika befolyásolására) – ezt mind-mind felvonultatta a Trump-Vance tandem Zelenszkij ellen.

Ez nem egy felhevült vita volt, nem egyszerűen bullying. Az amerikai elnök és alelnök vérfagyasztóan tankönyvi példáját adta elő a malignus, azaz rosszindulatú nárcisztikus abúzusnak. És a Trump-adminisztráció többi tagja is felvette a fonalat. Amikor Marco Rubiót a CNN műsorvezetője bejátszások sorával szembesítette több évre visszamenőleg azzal, hogy értelmetlen volt az ukrán elnököt a hálátlansága miatt leordítani, hiszen Zelenszkij számtalanszor köszöntet mondott az amerikai népnek és az amerikai elnöknek a háborús helyzetben nyújtott segítségért, akkor Trump külügyminisztere csak annyit tudott válaszolni: „Nos, azt hiszem, az alelnök azt mondta, hogy nem ma köszönte meg, nem ma hallotta azon a megbeszélésen.”

Egy hatalomtól megrészegült, nárcisztikus üzemanyaggal, azaz az egész világ érzelemmel felfűtött figyelmével csordultig feltankolt Donald Trump senkinek nem fogja megadni a tiszteletet, pontosabban két kivétellel senki nem képes tiszteletet kiváltani belőle. Az egyik a brit királyi család, a diplomácia és a pszichológia feketeöves bajnoka, amelynek a tagjaival szemben még ez a hatalmas egó is képes megilletődni – nem véletlen, hogy Starmer királyi meghívóval érkezett Washingtonba.

A másik Vlagyimir Putyin, aki a KGB eszköztárában megtalálta azt a kulcsot, amely Donald Trumpot nyitja.

Mindenki mással szemben Trump elsősorban a megfélemlítés eszközével él, és mindenki másnak tisztában kell lennie azzal, hogy egy nárcisztikus bullyval próbál szót érteni. Trump annak idején az üzleti tárgyalások művészetének a letéteményeseként tüntette fel magát, de valójában nem lehet tárgyalni vele, csak behódolni, hízelegni lehet neki, mert az amerikai elnök nagyon is sértődékeny és érzelemvezérelt, ráadásul könnyen manipulálható, ha a másik fél érti a működését.

Alexander NEMENOV / AFP

A vészharangok joggal kondultak meg, mert Donald Trump most a világ egyik legnagyobb és legveszélyesebb konfliktusában próbál meg alkut kötni, és még az alelnöke is arra figyelmeztet, nem szabad őt felbosszantani, mert annak beláthatatlan következményei lesznek.

Az biztos, hogy Trump most elégedett magával, nem véletlenül mondta a nyíltszíni abúzus végén, hogy „ez nagyszerű tévéműsor lesz”. Trump és Vance nem hogy tárgyalni nem akart Zelenszkijvel, még csak zsarolni sem akarta őt, a megalázkodását akarta kiprovokálni, ami azt is sejteti, hogy itt nem Amerika érdekeiről van szó, hanem egy telhetetlen nárcisztikus ego vég nélküli kielégítéséről.

Zelenszkij nemcsak azzal tett nagy szívességet a világnak, hogy minden erejével védi nemcsak az országot, hanem a Nyugatot is Putyin agressziójával szemben, hanem azzal is, hogy péntek este a maga nyersességében megmutatta, milyen emberrel van dolga a világnak.