Egyelőre nem tudjuk, tanult-e a magyar abból, amit eddig megetettek vele a hatalomra készülő, majd választást nyerő pártok. Van olyan nézet, hogy erre ez a nép egyáltalán nem képes, de az nem lehet, hogy annyi szív. Tételezzük fel, hogy tanult.

A kormányváltásra vágyó erők alulfejlett támogatottságának bevett magyarázata, hogy az őket képviselő személyek és pártok lejáratott, gyanús, kudarcot vallott, közismerten tehetségtelen szereplők. Csakhogy ez mostanra már kiderült Orbán Viktorról és a Fideszről is.

Pedig pont elég magyarázat a nyilvánvalóan kárvallott tömegek húzódozására, hogy gyanakvóvá váltak, látni akarják az árut, nem hisznek már abban, hogy a puszta kormányváltás megoldja a gondokat, sőt megértették, hogy az ilyen reményből még nagyobb baj lehet. Nem feltétlenül a személyeket utasítják el, csak nem bíznak senkiben annyira, hogy a két szép szeméért melléálljanak.

Ehhez program kell. A gazdaságpolitikáról már megszólalt Bajnai és a Gyurcsány-párt, vannak felvetések és ötletek; lesz még vele munka, de a matolcsyzmus meghaladása nem megugorhatatlan léc. Viszont valamit mondani kéne a többiről. Mert a Nemzeti Együttműködés Rendszere nemcsak elkúrás, hanem vízió. Beteg, de távlatos.

Mi a neohorthyzmus alternatívája? – ez a kérdés. Mi váltja fel ezt a látványkonzervatív, klerikális, képmutató díszletet? Milyen nemzetfelfogás, kultúrpolitika, médiapolitika, kerettanterv lépne a helyébe annak, amit Orbán erőltet az országra?

Ebben a balliberális blokk liberális komponense az illetékesebb, bár nem kizárólagosan. A törésvonal ugyanis a gazdaságon kívüli témákban liberális és antiliberális tábor között van. És nem kell ahhoz SZDSZ-esnek lenni, hogy valaki a liberális táborban találja magát: elég, ha bármiben más az ízlése, mint a monopolhelyzetbe hozott retardjobbos vonal.

A csapda épp az, hogy Kerényi Imrére, Szalai Annamáriára, a Wass Albert-kultuszra meg a többi szemétre a liberális válasz csak annyi, hogy ilyenek nem lesznek. Mármint nem lesz egy kizárólagos kánon, hanem mindenki kiválogathatja a neki tetszőt. Ennyiben hasonló a helyzet a gazdasághoz: a szabad piac eszméjét nem könnyű népszerűvé tenni. De nem lehetetlen, például célszerű felhívni a figyelmet arra, hogy a szabad piac nemcsak annak jó, aki meggazdagszik a kisvendéglőjéből, hanem annak is, aki eszik ott egy jót, és nemcsak pacal van az étlapon.

Nem modern az én szívem

A kultúrkampfban ez a kurzus simán legyőzhető. Azért, mert valójában nincs kultúrája. Műveletlenül, ostobán, kapanyéllel a szájában tántorog, kétségbeesésében keres fogódzót a régi szép időkben. Védhetetlenül csapódnak hozzá a legsötétebb giccshuszárok, és ő hisz nekik, mert olyan kerek, érthető, otthonosan primitív az ő világuk. Egyszerű, de tiszta nóta. Közönsége lelkes, ám szűk.

A virágozzék száz virág elve alkalmazható; erre voltak a korábban megszokott, nehézkes, átláthatatlan és gyanús, konszenzusos pénzosztó testületek. Hogy ezeket hogyan lehet jobban működtetni, az például megér egy bekezdést a választási programban.

Ugyanakkor a kultúrpiac teljes felszabadítása nem a következő kormányzati ciklus alatt történik meg. Az államnak még sokáig megmarad az ereje ahhoz, hogy a kultúra hangsúlyait befolyásolja. Ezért nem úszható meg a nehéz kérdés: mi lesz a zsinórmérték a neohorthyzmus után? Ehhez kellene az ellenvízió – különben úgy tűnik, mintha minderről a jobboldalon kívül nem lenne semmi gondolat.

A jövő elkezdődött

A vízió az utcán hever. Elég ehhez azonosítani az ellenfelet annál kicsit pontosabban, mint hogy antiliberális. A vita a zárt és a nyitott társadalom hívei között folyik. Orbán ecsetkezeléséből egyértelműen a minél elszigeteltebb, befelé forduló, saját seggébe fulladt ország képe rajzolódik ki. Ennek véghezvitele lehetetlen ugyan, de a próbálkozás sokba kerül.

Viszont kéznél van az ellenméreg. A kivándorolt ötszázezer magyart nem hagyta cserben a szimata: szinte mindannyian nyitott, plurális, modern társadalmakban keresik a boldogulást. Ennek megvan a kulturális vetülete a felvilágosodás óta, és simán felvállalható. Nem is kell hozzá más, mint feje tetejéről talpára állítani a hozzáállást: nem onnan indulni, hogy kik voltak száz meg ezer éve a magyarok, hanem észrevenni, hogy mi magyarok űrhajók, miniszoknyák, robotok és kínaiak között élünk, és erre reagálni a magunk kreativitásával. Innentől szabad a pálya. Fel lehet állítani turul helyett egy óriási Mikrobi-szobrot, már az is százszor menőbb, mint félnáci limlomjaink. De csak ha semmi jobb ötlete nincs a progresszív magyar művészvilágnak. Bizonyosan lesz, bőséggel. Elvárhatjuk a kormányra készülőktől, hogy ezeket megtalálják.

Nem kell megijedni a nemzeti giccs rajongóitól, akik a régi dicsőségre morzsinkálják magukat. Jól szervezett, törpe kisebbség. Az egészséges embereket és gyermekeiket ma sem érdekli ez a naftalinszagú romantika. Amerre ez a rezsim menekül, arra nincs út. Magyarország nem volt, hanem lesz. A jövő pedig lézerből, hologramból és alumíniumból van, a jövőben űrrakéták és kitalált lények állnak a magyar köztereken, és az apukák mellettük nem a múltról hazudoznak vörös fejjel a gyerekeiknek, hanem mesélnek arról, mi minden lehet, ha el nem kúrjuk azzal, hogy a nagyapáink szennyesét mossuk látástól vakulásig.

Aki rezsimet akar váltani, annak képesnek kell lennie arra, hogy a sárba-szarba ragadt nemzeti romantika meghaladását kívánatos változásként mutassa fel. Ha meg nem is akarja, akkor fölösleges az egész.