Mindig, meg-megállva. Dohányboltot kerestem fél Magyarországon augusztus huszadikán, gyalog, autóval, benzinkutak mellett, teszkók árnyékában és végül már bárhol, ahol fényeket láttam.

A Szigetközből indulunk, ahol természetesen nincs trafik. Fagylaltból kapható harmincféle, mivel arról nem az állam dönt.

Halásziban több üzlet is van, de vasárnap, illetve a nemzeti ünnepen mind zárva. Mosonmagyaróváron ugyanez a helyzet, pedig növekvő elkeseredésében az ember hirtelen fékezéseket és kormánymozdulatokat is vállal, ha felvillan a T betűs kerek cégér. Mármost egy nemzeti dohányboltról messziről nem lehet látni, hogy nyitva van-e, hiszen a törvény kimondja, hogy az ajtót zárva kell tartaniuk. Üres, kézifék, kulcs ki, odasétál, zárva. Némelyik tulaj óvatosabb a többinél, és vastag kazánlemezzel fedi az ablakokat, amikor zárva tart. De nyitva nincs egyik sem. On the road again!

A következő állomáson élénken érdeklődünk a helybéliektől, ismernek-e trafikot, ahol augusztus huszadikán lehetne vásárolni. Vannak tippjeik, de biztosat nem tudnak mondani, csak olyat, ami hétvégén is nyitva szokott lenni, de hogy nemzeti ünnepen is, azt senki sem tudja. Nem ismernek minden boltot és főleg nyitvatartást a netes trafiktérképek sem. A javaslatok terméketlennek bizonyulnak: zárva mind. Oké, még van pár szál, azzal kihúzzuk Győrig, ahol úgyis megállunk látogatóba.

Nyitva tartó trafikot ott sem találunk; a belvárosba emiatt azért csak nem megyünk be, és ilyenkor már egyre inkább Lázár János jut az eszembe, hogy mindez nélküle nem lenne, hanem már a falusi kocsmában vagy az első éjjel-nappali boltban megvettük volna a cigit, ugyanis azok működnek. A trafikos ilyenkor nem dolgozik, és akkor azon kezdünk tanakodni, hogy vajon vonatkozik-e rájuk valami kötelező zárva tartás törvényileg. Mert ha igen, akkor megszívtuk csúnyán.

No megállj csak!

Lázár Jánosnak persze bizonyára van otthon elég szivarja, és hát ebben a szorult helyzetben nem meglepő, ha azon kapja magát az ember, hogy Lázár Jánosra gondol, ahogy gonoszul röhögve figyeli kémműholdakról a cigi után rohangáló, riadt kis magyarokat, aztán húsos ujjaival szivarért nyúl. És hogy milyen vicces lenne, ha az egyik szivarba Jerry egér becsempészne egy ACME feliratú dinamitrudat, ami most felrobbanna, és öttéhasítaná Lázár János fejét.

Mindebből persze az a tanulság, hogy nem szabad rászokni a cigarettára, gyerekek. Ilyen végletes indulatokat válthat ki a megvonás. Pedig Lázár János útjai kifürkészhetetlenek, és a gyilkos álmodozás közben észre sem vesszük, mennyi jó történik velünk általa.

Mert lehet, hogy trafikot nem találunk Győr peremén, de a kávé és a jó szó mellé kisegít a rokonság egy pakli ajándékcigivel. A cigaretta nem volt eddig jellemző ajándéktárgy, most azonban hirtelen megemelkedett a presztízse, hiszen olyat a legjobb adni, aminek a megajándékozott szívből örül. A nemzeti ünnepen Nyugat-Magyarországon egy doboz cigi ilyen tudott lenni.

A szorongás azonban megmarad – egy doboz kettőnknek holnapig nem biztos, hogy elég, illetve lehet úgy intézni, de mégis akkor nyugodt az ember, ha nem fenyegeti a veszély, hogy úristen, nincs több cigi.

Esemesezünk Budapest felé ezért a belvárosiaknak, és a Belvárosiakhoz írott első levél egyetlen kérdése az, hogy van-e ma nyitva trafik bárhol is. És igen! Az Astorián van egy, tesztelve. Meg vagyunk mentve! Autóval ugyan nem lehet behajtani ma este, de legalább van ellátás; mondjuk fogászatot hamarabb és közelebb találnék, de nincs elveszve semmi. Még szerencse, hogy nem vagyunk vidékiek, az de szar lenne. Kivéve ha lenne saját trafik, ugye.

Hát akkor autót letesz, és irány a metró. Boltocskák mellett haladunk el, három hónapja még bármelyikben megvehettük volna a cigarettát, de most nem. És Lázár Jánosra gondolok, hogy most miatta kell átmenni Pestre, és hogy mennyivel szívesebben adnám a metrójegyek árát egy alapítványnak, amely azzal foglalkozik, hogy pokollá teszi Lázár János életét. És hogy helyénvaló lenne a rezsimváltás után építeni Lázár Jánosnak egy óriási labirintust gipszkartonból, amiben mindennap meg kell keresnie a táplálékát, és ha eltéved, akkor elektrosokkolni.

War is over if you want it

Ebből is látszik, hogy le kéne szokni. Nem normális ilyesmiken agyalni. És még útközben ránk pirít a valóság: nem igaz, hogy nem lehet Budán cigarettát venni! Már a Batthyány térnél észreveszünk egy kivilágított trafikcégért, rááll az ember szeme egy idő után, mint a vargányára. Gyanúsan sokan tömörülnek előtte, és közelebbről ki is derül, hogy igen, itt sorban állnak az emberek. Egy külön alkalmazott őrködik az ajtóban, és egyesével engedi be a vevőket, elkerülendő a tumultust. Igyekszik nagyon, vidáman mosolyog, mindenkivel elviccelődik, és nem is lehet haragudni rá. Még csak nem is övé a trafik, hanem bizonyos Lukácsovics Gábornéé, aki egyébként a kerületben három üzletet nyert el.

Épp csak jegyrendszer nincs még, meg lódögök az utcán, de az egész amúgy simán fekete-fehér fotóra kívánkozik. Sorban állunk valamiért, amit azelőtt szabadon megvehettünk bárhol. Van morgás, fideszezés meg elégedetlenkedés, ám leginkább fegyelmezett sorállás; a botrány jelen van a várakozásban, de tétlen és udvarias. Igaz, sok a rendőr a tűzijáték miatt.

Csempészkontakt kell, sürgősen.

Nagy tételben vásárolunk, hamar előjönnek a háborús reflexek, jobb bespájzolni, mint kitenni magunkat az akadozó ellátórendszernek; ezt csinálták nagyszüleink a háborúban a cukorral és a liszttel. Nehezen jutottak hozzá, de akkor hazavittek, amennyit bírtak.

Csakhogy most nincs háború. Nem bombázták le a dohánygyárakat, a szűkölködés tisztán mesterséges. Nem oka van a hadigazdálkodásnak, hanem célja, mégpedig az, hogy Lázár János és Lukácsovics Gáborné gyarapodhasson. És ezért sokat gondolok rájuk.

Mint látjuk, nyitva tarthat a trafik nemzeti ünnepen, tehát az eddigiek azért voltak zárva, mert a tulajdonos úgy döntött, hogy nem nyit ki. Neki aztán mindegy, másnál úgyse lehet cigit venni, nem szokik máshova a vevő. Ha már sétálunk, átmegyünk Pestre, úgyis megbeszéltünk egy sört. B. meséli, hogy bement a trafikba kék dohányért. A trafikosnéni pedig közölte vele, hogy csak világoskék van, de neki az a véleménye, hogy a kedves vevő ne válogasson.

Azok az idők elmúltak újra.

És most nem azért, mert itt vannak az oroszok, hanem mert Lázár János így rendezte. Előbb-utóbb meg lehet szokni ezt is, mint mindent, felhalmozni, beosztani, óvatosan tervezni. Ki tudja, talán megfontoltabb, sőt jobb emberré leszek ezáltal. De az biztos, hogy amikor majd jobb ember leszek, Lázár Jánost még ennél is jobban fogom utálni.