Régi csibészek

Formálisan megőrzi ugyan a parlamentáris kormányformát az új alaptörvény, valójában azonban az 1989–1990-ben létrejött harmadik köztársaságot félelnöki rendszer váltotta fel, amit bízvást negyedik köztársaságnak lehet már nevezni. A modern jogállamokkal ellentétben Orbán Viktor a jogot a politika szolgálólányaként kezeli, nem hagyva, hogy a garanciális szabályok lefékezzék vagy egyenesen blokkolják a kormányzati többség lendületét. A végrehajtó hatalom fölött elhelyezkedő miniszterelnök mindeközben nem csak egy kormányzatot működtet. A technikai értelemben Navracsics Tibor irányította hivatalos adminisztráció mellett az agilis Lázár János vezetésével egy frakciókormány is létezik. Az egyes képviselők által dolgoztatott minisztériumi apparátusok tervezetei azonban intézményesen megkerülik a kormányzati szakmai kontrollt. Az új köztársaság számos extremitása dacára nem szűnt meg jogállamnak lenni, sőt túlzás akár csak féldiktatúrának is nevezni, a demokráciadeficit és a gyengébb jogállami minőség azonban tagadhatatlan – állítja Sárközy Tamás Magyarország kormányzása 1978–2012 című, február végén megjelenő monográfiájában. A közismerten nagy munkabírású és szabad szájú jogtudós, aki kiemelt terjedelemben elemzi mindkét Orbán-kormány működését, szarkasztikus megjegyzésekben sem szűkölködő munkájában a jelenlegi miniszterelnököt (egy nyugati politikust idézve) úgy jellemzi, mint akiben egy nagy államférfi és egy balkáni lótolvaj mentalitása keveredik. Az utóbbi négy évtizedben hat baloldali kormánynak dolgozó, Gyurcsány Ferenc alatt közigazgatási biztosnak is kinevezett professzor – mint a fentiek is jelzik – nem kizárólag elítélően vélekedik azonban a „krakéler” miniszterelnökről.

Sárközy már a 2010-es választás idején sem csinált titkot abból, hogy szerinte egy francia típusú, mérsékelten prezidenciális rendszer hatékonyabb kormányzást tenne lehetővé itthon, mint a weimarizálódás jeleit mutató cizellált parlamenti szisztéma. Orbán Viktor 2010-ben azonban nem az elnöki rendszert, hanem a professzor által ugyancsak elfogadhatónak tartott másik megoldást, az államszervezet jelentős karcsúsítását, visszametszését választotta. Utólag megállapítható, hogy a jelenlegi miniszterelnök szinte lépésről lépésre azt tette, amit Gyurcsány Ferenc kormánybiztosa sürgetett az előző évtized végén. Vagyis radikálisan csökkentette a parlament létszámát, egyszerűsítette az igazságszolgáltatás rendszerét, új alkotmányt készíttetett, a resztliminisztériumokat felszámolva nagy integrált tárcákat alakított ki, s egységes ombudsmani szervezetet hívott életre. Sárközy mégis élesen elutasítja a mára kialakult vezérdemokráciát. A demokratikus anarchiához hasonlóan a felülről irányított demokrácia sem eredményez jó kormányzást – állítja a professzor, aki szerint Orbán itthon és külföldön egyaránt mértéket téveszt, túlzásokba esik. Kemény rendszerkritikája dacára Sárközy mégis azt írja, „magánemberi mivoltomban meglehetősen kedvelem Orbán Viktort [...] még politikai csibészségei többsége is tetszik nekem, főleg amikor kisfiús bájjal előadja ezeket a televízióban”.

Az egy nemzedéknyi időt átfogó kötet tíz miniszterelnök 12 kabinetjének politológiai és kormányzástechnológiai értékelését adja, különös tekintettel az államszerkezeti változásokra. A jogász kutató nem bánik kesztyűs kézzel azokkal az adminisztrációkkal sem, amelyeknek miniszterhelyettesként, kodifikátorként, kormánybiztosként dolgozott. A magyar baloldal utóbbi negyed évszázadának legvitatottabb személyiségének, Gyurcsány Ferencnek a kormányzását (2004–2009) például a nyugati típusú modernizáció elbukott kísérleteként értékeli. Jelzi azonban azt is, hogy nehéz úgy reformokat csinálni, ha valakinek az ablaka alatt ismétlődő tüntetések folynak „Gyurcsány takarodj!” jelszóval. A sikertelenségnek, mint kifejti, távolról sem csak ez volt az oka. A gyurcsányizmus alapvető ellentmondása az, véli, hogy a villámkarriert befutott miniszterelnök neoliberális, jobbközép politikát kívánt folytatni a még mindig késő kádárista illúziókat tápláló baloldal élén. Az okos és invenciózus kormányfő, akinek több ötlete volt, mint az MSZP más vezetőinek húsz év alatt együttvéve, képtelen volt a kormányzat irányítására, miközben programok tömegét zúdította apparátusára. A politikai öngyilkossággal felérő őszödi beszédet – több jeles liberális értelmiségivel ellentétben – Sárközy nem próbálja mentegetni. „Gyurcsány a (2006-os) választásokat egyedül nyerte meg, és az őszödi beszéddel [...] a kormányzás lehetséges sikerét egyedül vesztette el” – állítja.

A magát pártonkívüli középutas technokratának tartó jogtudós a legnagyobb nosztalgiával talán Németh Miklós kabinetjének (1988–1990) működését eleveníti fel. Ezt megelőzően érdekes megjegyzéseket tesz azonban az MSZMP utolsó főtitkáráról, az apparátuson belül Kis Pipinként is emlegetett Grósz Károlyról, akinek miniszterelnökként talán a legtöbb érdeme volt a Kádár-rendszer megdöntésében. Ez volt az az eset, állapítja meg a kemény balosnak tartott kormányfőre utalva, amikor a héja valósítja meg a galambok politikáját.

Sárközy abban az időben különben már a kormány parlamenti titkárságát vezette, majd gazdasági jogi miniszterhelyettesként a professzorok irányította igazságügyi tárcához igazolt át, Kulcsár Kálmán miniszter és Kilényi Géza közjogi miniszterhelyettes mellé. Az átmenet kormányának vezető tisztviselője érdekes megfigyeléseket tesz az akkori főszereplőkről, például a szerinte mindvégig inkább egyéni, mintsem csapatjátékosként viselkedő Pozsgay Imre államminiszterről. Az államfői szék hajdani várományosa, mint Sárközy írja, nem volt kifejezetten a munka hőse, talán mert szervezetének túl sok alvásra volt szüksége. Ennek kapcsán felidézi például a vonzó megjelenésű Csehák Judit szociális és egészségügyi miniszternek tulajdonított bonmot-t, miszerint Pozsgay volt az egyetlen férfi, aki rendszeresen elaludt mellette – a kormányüléseken.

Az 1988 őszén a parlament által már ellenszavazattal megválasztott Németh Miklós miniszterelnökkel kapcsolatosan Sárközy úgy látja: talán túlságosan elhamarkodta a hatalom átadását. A kutató szerint a számos alapvető jelentőségű törvényt elfogadó utolsó pártállami parlament 1990 júniusáig tartó mandátumát nem kellett volna három hónappal lerövidíteni.

Az első szabad parlamenti választást tehát március helyett elegendő lett volna csupán ősszel megtartani. Ebben az esetben – véli Sárközy – a népszerű Németh Miklós mögött valamilyen hangzatos névvel létre lehetett volna hozni egy mérsékelt választási pártot. Igaz, ennek csak akkor lett volna értelme – ismeri el –, ha Németh eleve nem lép be 1989 végén az MSZP-be, s tisztán pártonkívüli kabinettel viszi el az országot a választásokig.

Kicsit szaktudomány, kicsit jelentörténelem, kicsit visszaemlékezés. Így jellemzi munkáját végső soron a szerző, aki a fejezetek végén elhelyezett személyes arcképcsarnokokban Kádár Jánostól Navracsics Tiborig mintegy harminc vezető politikusról vázol fel gyorsportrét, tulajdon emlékeire hagyatkozva. A kötet zárszavában a magát öregemberként aposztrofáló kutató, akinek, mint írja, „egy ilyen könyvvel a kormányzati munkában való használhatósága is megszűnt”, a mai hatalomnak azt üzeni, hogy a jó kormányzásnak társadalmi békét, nyugalmat, megértést kellene eredményeznie. „Lásd alaptörvényünk utolsó mondatát: »Legyen béke, szabadság, egyetértés.«” A hazafiságból pedig – teszi hozzá – ne legyen, „nemzeti giccs”.

BABUS ENDRE