Műtéti előkészítés

Nem túl jó előjel, hogy a Magyar Kórházszövetség elnöksége nyíltan fellázadt az ön nevével fémjelzett kancellária-rendszer tervezete ellen. A kórházvezetők 16 pontba szedték aggályaikat. Valójában azonban senkinek nincs érdemi információja arról, milyen rendszert képzel el. Hogy van ez?

Nem minősíteném a kórházszövetségi levelet. A lényegi kérdés az, lehet-e a jelenlegi egészségügyi ellátórendszerbe úgy pénzt vinni, hogy annak érezhető, elégedettséget kiváltó hatása legyen. Jövőre 170 milliárd forint többletet lehet felhasználni az ágazatban; tudom, hogy ez nem elég, de a korábbi évek növekedésével összevetve egy nagyobb lépés előre. Ám amint meg kell bolygatni, hogy kinek mi a dolga, vagy hogy egy-egy kórháznak mit kell csinálnia, falakba ütközünk. Rettentően nehéz bárkit is rávenni arra, hogy másokkal együttműködjön.

Mondhatni, eddig minden reformterv dugába dőlt, a több-biztosítós modelltől a térségi betegirányítási rendszerig. Az előbbi nagy égzengéssel, az utóbbi teljes csendben. Most mire számíthatunk?

Szeretnék olyan összpontosított irányítást létrehozni, amely alkalmas lesz a szükséges változások menedzselésére. Azt akarom elérni, hogy az az ember, akit kancellárnak, intendánsnak vagy főigazgatónak is hívhatunk, legyen jogosult megmondani, hogy az általa vezetett területen lévő kórházakban milyen szakmai munkának kell folynia. Én inkább főigazgatónak nevezném, mint kancellárnak, mert ez jobban illik a feladataihoz. A kapacitások koncentrálására azért van szükség, mivel a szakma az elmúlt harminc évben hihetetlen sebességgel megváltozott, rendkívül specializálódott. A régi üzemméretek ma már nem alkalmasak a hatékony munkára, az orvosi technológia fejlődése miatt kivitelezhetetlen, hogy a legkisebb kórházban is legyen megfelelő számú és speciális tudású szakember.

Szóval jön az egészségügy „klikesedése”? A kancellárok vagy főigazgatók döntik el, hogy kinek mennyi krétára, bocsánat, szikére van szüksége?

A felsőoktatásban a kancellária-rendszer működésének köszönhetően csökkent az adósság, stabilabbá vált a működés. 2014-ben, amikor kérdés volt, milyen szerepe legyen a kórházfenntartó Állami Egészségügyi Ellátó Központnak, a teljes központosítással szemben azt támogattam, hogy legyenek erősebbek a szervezet térségi lábai. Bár több változaton dolgozunk, az a lényeg, hogy az egyes területek kórházai egyetlen költségvetési intézménybe olvadjanak össze. Ugyanakkor az egyes kórházak jogképesek lennének, volna kincstári alszámlájuk, külön keretük, amivel gazdálkodnak, amit a kancellár az intézményi tervek és a szükséges létszám alapján biztosít nekik. Megmarad az igazgatók munkáltatói joga a kórház egészségügyi dolgozói felett, és a szakmai munkához szükséges összes jogosítvány. A lényeg, hogy ezzel a rendszerrel egyértelmű függelmi rend alakul ki. Világos lesz, hogy ki miért felelős. Januártól vagy februártól indul el az új függelmi viszony kiépítése, a fenntartó módszertani irányításával minden egyes területi integrált intézmény, kancellária elkezdi újraszervezni a folyamatait. Nem hiszem, hogy ezt három–öt évnél hamarabb be lehet fejezni.

Mondana konkrét példát, hogy mit kell újraszervezni?

Bármennyire hihetetlen, az egységesen állami tulajdonban lévő intézményrendszer máig ahány ház, annyi szokás alapon működik. Kinek mi esik jól, úgy zajlik sok minden, az orvosigép- és műszernyilvántartástól a szemét elszállításán, a munkaügyi nyilvántartáson át a steril raktár működtetéséig. Mindezekre különböző intézményekben léteznek jó egyedi megoldások, ám a sokéves tapasztalat azt mutatja, hogy a jó példa magától nem ragadós. Egyebek mellett a legjobb gyakorlat elterjesztése lesz a kancelláriák feladata. Annak idején a debreceni egészségügyi holding, amelyet évekig vezettem, hasonlóképpen működött: az egészségügyi és a vagyonkezelői tevékenység két külön kft-be tartozott, egymástól elkülönülve. Persze most nemcsak a méret különbözőségével kell majd megküzdeni, hanem azzal is, hogy a szereplők nem kft-k, hanem költségvetési intézmények, amelyekre az államháztartási törvény vonatkozik. Ennek módosítása is elengedhetetlen a kancelláriák működéséhez, ami nem is a humántárca, hanem a Nemzetgazdasági Minisztérium hatáskörébe tartozik.

A betegek mindezt úgy fordították le a saját nyelvükre, hogy először néhány kórházat bezárnak, a krónikus és ápolási osztályok megszűnnek, helyettük fizetős szociális intézmények jönnek létre – ha egyáltalán létrejönnek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem akarunk kórházakat bezárni, de meg kell mozdítani a különböző kórházak telephelyein működő szakmai stábokat, ha a méretük nem tesz eleget a biztonságos ellátás kívánalmának. El tudom képzelni, hogy két, egymástól 10 kilométerre lévő kórház közül az egyik a műtétes, a másik belgyógyászati típusú lesz, mert így lehet fenntartani a kapacitásokat. Annak semmi értelme, hogy több százmillióért mindkét helyen berendezzünk a nap nagy részében üresen álló műtőket. Ami pedig az ápolást illeti, az nem kórházi feladat. Más országokban jellemzően szociális intézményekben vagy a beteg otthonában történik, amiben megvan a háziorvosok feladata is. Világosan látszik, hogy a jelenlegi kapacitás nem elegendő az idősödő lakosság ellátására. Azzal számolunk, hogy az ápoláshoz másfélszer annyi helyre lesz szükség, mint a kórházi krónikus osztályok ágyszáma. Ami a költségeket illeti, a kórházi ápolás már most sem ingyenes, fél év után napi 800 forint. Már csak azért is rossz helyen van a kórházakban az ápolás, mert nagy a csábítás adott esetben szükségtelen, ugyanakkor paraszolvenciát hozó vizsgálatok – például labor, röntgen – elvégzésére.

Mi lesz a fővárosi úgynevezett szuperkórházakkal? A minisztérium ebben is bőven hagy helyet a találgatásoknak.

A következő években az Egészséges Budapest program kapcsán még rengeteg döntés várható. Egyelőre annak örülök, hogy az első kormányhatározat extra 50 milliárd forintot irányzott elő erre a célra a költségvetési tartalékból. Eredetileg csak egy szuperkórházról volt szó, csakhogy én úgy gondolom, nem lehet megtenni a főváros lakóival, hogy ne ugyanazt az ellátást kapják, mint a vidékiek, ahol az elmúlt években jelentős infrastrukturális fejlesztés valósult meg. Ehhez pedig legalább három korszerű kórházi tömbnek kell megépülnie. Eddig az körvonalazódott, hogy az uniós pénzből finanszírozott, 11 milliárd forintos energetikai fejlesztéssel együtt épület-korszerűsítés is történjen. Szeretnénk a Honvédkórház eddig tervasztalon maradt bővítését megvalósítani, mégpedig úgy, hogy a MÁV Kórház telephelyén lévő osztályok beköltözhessenek a Róbert Károly körútra. Elkerülhetetlenül új épülettömböt kell felhúzni a Szent István Kórház területén is. Arról még nem alakultak ki határozott elgondolások, hogy a budai oldalon milyen megoldást válasszunk. Így nyitott kérdés a szuperkórház helye, ami számos, az egészségügyi megfontolásokon kívül eső tényező függvénye is. A döntést például a Kelenföldi és a Déli pályaudvar jövőbeni sorsa is befolyásolhatja. Egy év múlva, a 2018-as költségvetés vitájában a fejlesztés további ütemezéséről és pénzigényéről kell majd határoznia az Országgyűlésnek. Remélem, hogy négy-öt év alatt jelentős javulás érhető el a budapesti kórházi infrastruktúrában.

A megújítási tervekből feltűnően hiányoznak a klinikák, leszámítva, hogy a Kútvölgyi úti kórházat a sportmedicina számára einstandolta egy múlt heti kormányhatározat.

Az elmúlt hónapokban többször találkoztunk a Semmelweis Egyetem képviselőivel. A nehézséget az okozza, hogy míg az egyetemi élet a kutatás-fejlesztés, a képzés és a betegellátás hármasában zajlik, a mi államtitkárságunk számára az utóbbi a prioritás. Azt nem tudom érvként elfogadni, hogy azért van szükség ágyakra, mert vannak diákok, ráadásul külföldiek. A dolog fordítva van: a sor elején az egészségügyi ellátás áll, s ha az jó, akkor használhatom külföldiek képzésére is. Ráadásul a hallgatók nagy többsége az egyetem elvégzése után nem klinikákon, hanem kórházban vagy rendelőben fog dolgozni. Ezért nem árt, ha vannak olyan gyakorlati képzőhelyek, ahol ezt megtapasztalják. A jelenlegi kormányzati elképzelések szerint nem lesz szuperkórház az egyetem, az ő feladatrendszere a kutatás és a fejlesztés, a képzés és a csúcsszintű ellátás.

A szakma minden tiltakozása ellenére megszűnt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a Tisztiorvosi Hivatal önállósága. Hogyan tovább?

Mondhattam volna, hogy ilyenre a világon példa nincs, de Finnországban történetesen így működik az egészségügyi rendszer. Fontosnak tartom, hogy a két szervezet jogképességét, döntési hatáskörét ne szakmai és működési szabályzat, hanem jogszabály határozza meg. Mert azt mindenképpen el kell kerülni, hogy például egy méltányossági gyógyszerkérelem elbírálása a miniszterig csússzon fel. Abban egyetértek a szakmai szervezetekkel, hogy veszélyes vállalkozás ennyi fajsúlyos feladattal együtt levezényelni ezt a változást is.

GÁTAI JÚLIA

gati.julia@hvg.hu