Hányadik utas a halál?

Annak a matematikai valószínűsége, hogy valaki nyaralás közben terrortámadásban haljon meg, hasonló nagyságrendű veszély, mint hogy egy kókuszdió üsse agyon a pálmafák alatt. Utóbbi miatt mégsem igen mondtak még le tengerentúli nyaralást. Terrortámadástól tartó nyugati turisták tízezrei maradnak viszont távol a rossz hírbe keveredett országok üdülőhelyeitől.

Talán nem így lenne, ha többen számolnának mikromortban. Ezt a mértékegységet Ronald Howard, a kaliforniai Stanford Egyetem döntéshozatal-elemzéssel foglalkozó professzora találta ki az 1970-es években. A Massachusettsi Műegyetemen, az MIT-n szerzett mérnöki diplomájával a zsebében kezdett foglalkozni az akkoriban fiatal tudományterületnek számító kockázatelemzéssel és döntéselméletekkel. Egy mikromort egyenlő azzal, ha egy a millióhoz az esélye annak, hogy valaki meghaljon amiatt, amit éppen tesz. Hozzávetőleg egy mikromort a valószínűsége például annak, hogy egy 18 éves férfi holtan essen össze, amikor reggel felkel az ágyból. 90 éves korra ugyanakkor a reggeli ébredés már 470 mikromortot ér, vagyis mintegy háromszor olyan veszélyessé válik, mint egy császármetszés, miközben a kockázata továbbra is eltörpül a nagyjából 16 ezer mikromortot érő szívkoszorúér-műtéteké mellett.

A mérőszám azért hasznos, mert az emberek többsége nehezen tudja értelmezni a százalékokat, és nemigen tud mit kezdeni az olyan aránypárokkal, mint például az említett egy a millióhoz. Így könnyebben szemléltethető, hogy statisztikailag kétszer halálosabb lefutni egy maratont, mint terroristákkal egy bolygón élni. Tavaly világszerte hozzávetőleg 28 ezer ember lett terrorcselekmény áldozata. A Föld 7,4 milliárd lakójára vetítve a terrorizmus tehát fejenként átlagosan 3,8 mikromortos kockázatot jelentett 2015-ben, miközben a maratoni távot megtevőkre majdnem duplaannyi haláleset jut: egymillió futóra vetítve minden évben 7-8.

A józan számolás azt mutatja, hogy a létra veszélyesebb, mint a Kalasnyikov. A terror elleni harcban élen járó Egyesült Államok polgárai közül – a 2001. szeptemberi merényletsorozatot leszámítva – az elmúlt két évtizedben évente 2–20 amerikai halottat követelt a terrorizmus. Közülük többen a Közel-Keleten szolgálva váltak áldozattá. Az Egyesült Államok közegészségügyi intézete (CDC) nemrégi adatai alapján ugyanakkor évente 30 vagy még több amerikait csap agyon a villám, és minden évben több mint 6 ezren halnak meg háztartási balesetekben. Utóbbiak többnyire bútorokról, létrákról zuhannak le például ablakpucolás, eresztisztítás, tetőjavítás vagy karácsonyfa-díszítés közben. Nem is szólva arról, hogy Amerikában a terroristáknál kilenc-tízszer nagyobb eséllyel öl meg valakit szolgálatban lévő rendőr, sőt 2013-ban – jellemzően a kezükbe kerülő fegyverek miatt – több amerikai esett saját, ötévesnél kisebb gyermeke vagy testvére, mintsem egy merénylő áldozatául.

Tengeren innen és túl mégis tömegek félnek jobban a terrorizmustól, mint az ablaktisztítástól. A rettegés a terrortól némiképp a repüléstől való félelemhez hasonlít. Miközben az egyéni elhalálozási esély egy mikromortos növeléséhez nagyjából négyszer olyan távolra kell utazni repülővel, mint autóval, utóbbitól mégis sokkal kevesebben félnek. Ezt jól példázza, hogy éppen az utasszállító gépek bevetésével végrehajtott 2001-es öngyilkos merényletek után Amerikában jelentősen megnőtt azoknak a száma, akik a hosszabb belföldi utakra is inkább az autót választották. A következő évben így 1600-zal többen haltak meg közúti balesetekben, mint a merényletek előtti öt év bármelyikében. Ez úgy is értelmezhető, hogy a félelem lassacskán másfélszeresére emelte a terrorcselekmények halottainak számát.

Az emberek tudat alatt sokkal jobban félnek attól, hogy hirtelen, sok más emberrel együtt éri őket a halál – elemezte az európai terrorcselekmények kapcsán a félelem pszichológiáját a Die Zeit német hetilapnak adott interjújában Gerd Gigerenzer német pszichológus. „Félünk a ritka atomerőmű-balesetektől, miközben a szénerőművek folyamatos légszennyezésétől nem. Miután több tízezer – valójában soha be nem következett – halálesettel riogattak, féltünk a sertésinfluenzától, de az évente valóban több tízezer áldozatot követelő szokásos influenzajárvány hírére senki nem kapja fel a fejét.” A döntéshozatali mechanizmusokat kutató szakember szerint mindez a legvalószínűbben arra vezethető vissza, hogy az emberiség kialakulásának hajnalán a kisebb csoportokból álló közösségekben egy-egy ember halála megszokott volt, de katasztrófát jelentett, ha a csoport nagy része egyszerre távozott.

Szintén ősi ösztön a menekülés a halálos kockázatok elől, de ha ez kórossá válik, az a rettegéskezelés elméletének amerikai kidolgozói szerint minden szorongás és pánikbetegség ősanyja. Az elmúlástól – tágabb értelmezésben az ismeretlen veszélyektől – való félelem a thanatofóbia, amely évekig tartó gyógyszeres kezeléssel enyhíthető. Az elmélet kitér arra is, hogy akik nem tudják megfelelő szint alá szorítani ezt a – bizonyos mértékig minden emberre jellemző és egészséges – félelmet, azok a halálnál kezelhetőbb „ellenségekre” vetítik. Ez magyarázhatja a pókiszonytól szenvedők félelmét az ízeltlábúaktól, a tisztaságmániásokét a baktériumoktól, az agorafóbiásokét a nyílt terektől. Pavel Ponomarjov és Grigorij Csausovszkij orosz pszichiáterek odáig mennek, hogy szerintük a thanatofóbiát vírusként terjeszti a sajtó, amely a legapróbb részletekig beszámol a világon történő terrorcselekményekről, és a részletgazdagsággal a valóságosnál jóval nagyobb veszély látszatát kelti.

A híradásokban gyakrabban szereplő események valószínűségét az emberek amúgy is hajlamosak túlbecsülni. Ezért is félnek jobban a betörőktől vagy az atomerőművektől, és kevésbé a hosszabb-rövidebb távon akár halálos kockázatokat is rejtő asztmától vagy éppen az óriáspizzától – fejtegette nemrégiben a terrorfélelemről érdeklődő Der Spiegel hetilapnak David Spiegelhalter brit statisztikus, aki szívesen említi magát a kockázatok nyilvános megértésének professzoraként. További tényezőként a királynő által a lovagi címmel is megtisztelt kockázatelemző a nevező hatására (denominator neglect) is hivatkozott. Ez azt jelenti: ha nem mikromortban, hanem tört alakban (például egy háromszázmilliomod formában) tüntetik fel valaminek a valószínűségét, akkor – bármilyen furcsa is – a legtöbb ember fejében a számlálóban szereplő szám (az egy) azt sugallja, hogy a baj előfordulhat, a nevezőben szereplő, amúgy is felfoghatatlanul magas szám elsikkad. Érthetőbben: ha iskolába menet hárommillió gyerekből egynek baja esik, a szülők hajlamosak maguk vinni a csemetéjüket reggelente. „Az emberek sajnos inkább eshetőségekben, mint valószínűségekben gondolkodnak” – magyarázza Sir David.