Bíró András: Állampolgár-e a cigány?

A címben feltett kérdésre a többség és a kisebbség oldaláról egyaránt kellene válaszokat keresni. Az alkotmány polgárrá tesz minden, 18. évét betöltött személyt, így a cigányokat is, a kérdés tehát okát vesztené. Valamennyien tudjuk azonban, hogy a valóságban nagyon is létezik, még sincs napirenden.

A demokratikus ellenzéket még nem hagyta nyugodni a cigányság sorsa, a szociológiai kutatásaik már a hetvenes években felfedték az erőszakolt proletarizálásuk okozta változásokat. A rendszerváltáskor döntéshozóvá vált elitet már elsődlegesen a szavazatmaximalizálás szempontja foglalkoztatta, ahogyan  ma is. Ráadásul az új kisebbségi önkormányzati törvény nem titkoltan azzal a céllal született, hogy hivatkozást teremtsen a szomszédos országok magyarságának a kulturális autonómiáért folyó küzdelemben. Így viszont a roma kisebbség létproblémáira, a materiális és szociális elmaradottságra semmilyen választ nem volt képes adni, ellenben aláásta a szárba szökkenő civil kezdeményezéseket, és helyi és országos szinten olyan hivatásos politikusi réteget hozott létre, amely bár választások útján került pozícióba, a törvény értelmében kizárólag kulturális vonatkozásban lehetett illetékes. Összetnikai politikai reprezentációra nem volt sem jogosítványa, sem lehetősége.

Az 1990 óta egymást váltó kormányok kötelességszerűen hirdettek integrációs politikákat, de a lényeget illetően egyik sem tekintette a cigányokat egyenlő jogú magyar állampolgároknak, ahogyan a róluk-nélkülük hozott döntések sem hoztak számukra pozitív változásokat. Ellenkezőleg: nemcsak az életkörülményeik romlottak drasztikusan, hanem a cigányellenes érzület és légkör is elfajult. Kormánypolitikában egyetlenegy reményteli irányzatot tapasztalhattunk, amikor 2003–2010 között az iskolai integrációban kézzel fogható tervek és intézkedések láttak napvilágot. A jelenlegi oktatáspolitika regresszív tendenciája drámaian káros azonban egész társadalmunk jövőjére nézve.