Orbán Viktor is alig talál szavakat arra, amit az alkotmányos jogállammal művel
6 perc
2019.08.17. 05:00
A kormányfő évről évre megpróbál ideológiai keretet adni rombolásának. A Nyugat-ellenesség a magyar politika legrosszabb hagyományait követi.
„Nem tudok jobb definíciót adni, mint hogy az illiberális politikának az értelme, az nem más, mint a keresztény szabadság” – próbálkozott Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédében újra kikeveredni abból a maga ásta gödörből, amelybe az illiberális kifejezés 2014-es használata miatt került az utóbbi években. Németh Zsolt például éppen a tusványosi tábor elé rögzített interjújában mondta a válaszonline.hu-nak, hogy „nem az antiliberalizmusról, hanem a posztliberalizmusról volt szó abban a beszédben”. Ez a megközelítés, úgy látszik, nem nyerte el Orbán tetszését, de azt valószínűleg ő is belátta, hogy nem a legszerencsésebb volt e terminológia megválasztása. Mint idei előadásában mondta:
„Már csak azt a mondatot vagy szóösszetételt kéne megtalálnunk, amely az alapvetően negatívnak hangzó illiberális szónak megadja a pozitív értelmét.”
Tavaly még úgy gondolta, hogy a kereszténydemokrácia megfelelő helyettesítője lesz e kifejezésnek, s mint akkor szintén Tusnádfürdőn kijelentette: „A kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális, ha úgy tetszik, illiberális.” Be kellett azonban látnia, hogy a kereszténydemokráciára még akkor sem tudja ráhúzni saját értelmezését, ha azt a „régi vágású” jelzővel illeti. Annak ugyanis, amire utalni próbált, jól kidolgozott eszmerendszere van, s a kereszténydemokrata politikusok egész Európában az alkotmányos jogállam, azaz a korlátozott demokrácia talaján állnak, semmi sincs távolabb tőlük, mint az illiberalizmus.
| Minek nevezzelek? |
Orbán meghatározásai saját rendszerének filozófiai alapjairól: „Világnézetünk alapját az emberi jogok filozófiája képezi. Azt valljuk: a társadalmat úgy kell berendezni, hogy az egyén szabadsága a lehető legteljesebben érvényesülhessen.” (HVG, 1989) „A Fidesznek igenis van elvi kiindulópontja, amelyhez politikáját igazítsa, és ez nem valami kizárólag a Fidesz számára létező, kisajátítható ideológia, hanem a modern, XX. század végi liberalizmus.” (Fidesz-kongresszus, 1992) „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság, ideológia nélkül.” (Manager Magazin, 2006) „Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” (Kötcse, 2009) „Ma a magyarok rendszert buktattak, a hatalommal visszaélő oligarchákét, és megalapították a nemzeti együttműködés rendszerét.” (Beszéd a 2010-es választások megnyerése után) „A magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz.” (Tusnádfürdő, 2014) „Az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek.” (Parlament, 2017) „Mondjuk ki nyugodtan, hogy a kereszténydemokrácia nem liberális. A liberális demokrácia az liberális, a kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális, ha úgy tetszik, illiberális.” (Tusnádfürdő, 2018) „Akárhogy is forgatom és gondolkodom, nem tudok jobb definíciót adni, mint hogy az illiberális politikának az értelme, az nem más, mint a keresztény szabadság: Christian liberty.”(Tusnádfürdő, 2019) |
Újabb definíciót kellett tehát keresni, s így került Orbánnál képbe a „keresztény szabadság”. Mivel a miniszterelnök azt mondta, hogy „ma illiberális az, aki védi a határait, aki védi a nemzeti kultúráját, és elutasítja a külső beavatkozást és birodalomépítési kísérleteket”, akkor számára ezek szerint a keresztény szabadság is ezt jelenti. Holott, ha jó kálvinistaként rendszeres résztvevője az istentiszteleteknek, akkor nem kizárt, hogy hallott erről a kifejezésről, csak épp nem abban az értelemben, ahogy ő használja mostanság.
A keresztény szabadság ugyanis Kálvin János egyik alapfogalma volt, a kálvinizmust megalapozó Institutiójában egész fejezetet szentelt neki (de egyébként előtte Luther Márton is írt már ilyen címen egy kis könyvecskét). A keresztény szabadság e szerint azt jelenti, hogy az ember Isten kegyelméből üdvözül, nem a cselekedetei szerint lesz megítélve. Így saját akaratából, szeretetből követheti a törvényt, nem pedig amiatti félelméből, hogy a cselekedetei révén jogosult lesz-e az örök életre.
Hogy ezt a protestáns teológiai, üdvtörténeti fogalmat hogyan tudta Orbán a birodalomépítési kísérletek elleni harcra vagy a határvédelemre értelmezni, az egyelőre az ő titka, de talán jövőre, a következő tusnádfürdői kinyilatkoztatáson kitér majd rá.
Az EU elleni harcát szeretné Orbán úgy beállítani, mintha az a nemzeti kultúra védelme vagy a birodalomépítési kísérletek elutasítása lenne. Ebben elmondása szerint kapaszkodót talált Csizmadia Ervin egyik írásában, amely a Nyugathoz vagy az EU-hoz való kapcsolatot mintakövető és mintaformáló politikaként írta le.
„Az Európához való viszonyban hosszú ideje jelen van a mintakövető (ez manapság inkább az Orbán-kormány ellenzéke) és a mintaformáló (ez jellemző a kormányra) attitűd” – írta Csizmadia, s nyilván jót tett Orbán hübriszének, hogy egy neves politológus a „mintaformáló” jelzőt akasztja rá.
Csizmadia megpróbált magyar hagyományt is felmutatni a „mintaformáló” ideológia mellett, ám úgy tűnik, Orbán ténykedését sokkal jobban meg lehet közelíteni azzal, amit Fülep Lajos művészetfilozófus és református lelkész egykor úgy nevezett el, hogy nemzeti öncélúság. Fülep arra az évszázados vitára csatlakozott rá, amely szerinte arról szólt, hogy „még mindig, vagy ismét, téma nálunk és vita tárgya, hogy hová tartozunk és mik vagyunk, Nyugat-e vagy Kelet”. Fülep szerint ez a vita a nyugati kereszténységgel eldőlt, s később Szűcs Jenő történész is a nyugati régió perifériájaként írt Kelet-Közép-Európáról. A reformkor szintén a nyugati mintákra erősített rá, a nemzetépítés is a nyugati orientáció mentén zajlott.
Megjelent ugyanakkor a Nyugat-ellenesség is, amelynek képviselői szerint minden rossz Nyugatról jön, s ártalmas a magyarságra, mert a magyarság egészen más, mint a nyugati népek.
„A magyarságot a turanizmus zászlaja alatt, mint ezeréves kaland után hazatérő új Árpádok, vissza akarták vezetni a nyugati világból a keleti lelkiségbe”
– írta róluk Fülep, aki a nemzeti szó úton-útfélen használatán is meglehetősen feldúlta magát. Az 1934-ben írt tanulmánya szerint „nem baj, ha valaki nem ért például a művészethez, az a fő, hogy a nemzetihez értsen, ennek segítségével, ha hatalma is van, megvéd bennünket a dekadenstől, korcstól, nyugati veszedelemtől”. S kultúrharc címszó alatt már akkor is tort ült a tehetségtelenség. Mintha azokról írt volna Fülep, akik Orbán kegyelméből manapság megjelentek a kulturális térben: „a háború előtt ifjú vagy középkorú konzervatívokat, kik örültek, ha a kortól végképp elmaradt, csendes irodalmi társaságokban fölolvashatták vagy ártatlan családi lapokban kinyomathatták elmeszüleményeiket, a háború után támadó seregek élén látjuk viszont, kifejlődve, megéretten vagy megaggottan, ősz és kopasz fővel, de hangos és harcias vitézek képében mint politikusokat, vezéreket, törzsfőket, elnököket, fajvédőket, gyulákat”.
Orbánnak abban igaza van, hogy a rendszerváltás idején aufklérista módon, a felsőbbrendűségük tudatában adták elő a reformértelmiségiek, miért és hogyan is kell másolni a nyugati megoldásokat, intézményeket. A társadalom viszont nem volt kész erre, mint ahogyan a fékevesztett privatizációra sem, amelynek nyomán egész iparágak tűntek el vagy kergették nincstelenségbe a mezőgazdaságból élőket. Valóban szükség lett volna magyar modellre, mint ahogyan működött a svéd gazdasági és társadalmi modell is, amelyet át tudtak menteni, amikor csatlakoztak az EU-hoz.
Orbán azonban nem azt az utat választotta, hogy 2010 után megpróbálja a korábbi problémákat orvosolni. A mezőgazdaságban a még esetlegesen meglévő szakértelemre építve családi gazdaságokat lehetett volna támogatni, ehelyett minden eddiginél nagyobb lett a földbirtokok koncentrációja. Az iparban sem arra törekedett, hogy a magyar középvállalkozásoknak megfelelő keretfeltételeket teremtsen a működéshez és fejlődéshez, hanem baráti körben épített fel oligarchikus birodalmat. A bankok újraprivatizálása is mehetett volna például a tőzsdén keresztül, ám ehelyett szintén a hozzá közel állók tulajdonába kerültek az értékes portfóliók. Ez sem a nyugati minta követése, hanem leginkább putyini modell átültetése magyar földre.
Az Orbán által előszeretettel szapult nyugati liberális demokrácia mintájára kialakított intézményrendszer leépítése sem mintaformálás, hanem az alkotmányos jogállam lebontása, saját hatalmának bebetonozása céljából. Az orbáni, hívei által nagyívűnek mondott gondolatkísérlet az illiberalizmusról, kereszténydemokráciáról, keresztény szabadságról pedig nem más, mint szómágia, egyszerű politikai kommunikáció. Orbán mindig is velejéig pragmatikus, hatalomtechnokrata politikus volt, aki a cselekedeteinek megértéséhez maga adott útmutatót akkor, amikor az amerikai nagykövetnek azt mondta: ne azt nézzék, mit mondok, hanem amit csinálok. Filozofálgathat tehát a miniszterelnök arról, miért is nem kellene a nyugati mintát követni, ez azonban semmi más, mint Patyomkin-falu az alkotmányos jogállam lerombolása előtt.