Egy évtizeddel a gazdasági válság kirobbanása után társadalmi cunamiként érte el az utcákat a növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek miatt tüntetők hulláma. A magukat kisemmizetteknek érzők felháborodását a közgazdászok nem vitatják, azt azonban igen, hogy a kép annyira leegyszerűsített lenne, mint amilyet a baloldali ideológusok festettek.
Libanonban és Irakban a miniszterelnök lemondásához vezettek a tüntetések, amelyek a gazdasági nehézségek és a társadalmi feszültségek miatt törtek ki, és a korábbi esetektől eltérően nem, vagy csak alig tartalmaztak vallási elemeket. Hongkongban a kiadatási törvény tervezetével indult tiltakozáshullám átcsapott általánosan demokráciát követelő demonstrációba, ám a jellemzően fiatal tüntetők haragját az is szította, hogy borúsan látják esélyeiket arra, hogy a lakhatási körülményeikkel és a fizetésükkel nemhogy meghaladják, hanem egyáltalán utolérjék a szüleik lehetőségeit.
Chilét Augusto Pinochet diktatúrája óta nem látott tüntetések rengették meg, s hozták el a szabadpiaci ortodoxia mintaállamának gazdaságpolitikai kapitulációját, de elégedetlenség jellemezte szinte egész Latin-Amerikát.
Franciaországban mire Emmanuel Macronnak sikerült leszerelnie a sárgamellényesek tavaly indult tiltakozását, megjelentek az utcákon azok, akiket a tervezett nyugdíjreform háborított fel.
A magabiztos Tisza-előnyt mérő, június elején készült Medián-kutatásban azt is megvizsgálták, milyen hatással lennének a különböző összefogás-kombinációk Magyar Péter pártjára.
Az MKKP elnöke élesen kritizálta a Tiszát, amiért nem áll bele társadalmilag megosztó ügyekbe, valamint számonkérte, hogy bénítják a fővárosi közgyűlés működését.
