Parászka Boróka: Ha a svájci farkas fájt, az erdélyi medveirtás is fájni fog

III. Károly király Erdély iránti rajongásával, gumicsizmás, Erdélyt járó képeivel volt tele a sajtó az elmúlt hetekben. Miközben az ottani természeti kincsekről, a majdnem érintetlen erdőkről cikkezett a világsajtó, Erdély (és a szászok lakta vidékek) csodájára jártak tömegek, aközben már hegyezte a ceruzáját Romániában a még hivatalban lévő magyar környezetvédelmi miniszter, Tánczos Barna.

Az RMDSZ kormányból való kilépésével az a magyar tárcavezető is búcsút mondott, akinek a tevékenységéhez nem is olyan rég még oly sok reményt fűztek az erdélyi magyarok és románok egyaránt. Utolsó hivatali napján aláírta a 450 medve kilövését engedélyező rendeletet, és ezzel pontot tett az évek óta húzódó romániai ember-medve háború meghatározó fejezetére. Egyszersmind azt is egyértelműen jelezte, mit lehet várni a kisebbségi szakpolitikától, az erdélyi magyar környezetvédelemtől. Konfliktuskezelést, társadalmi egyeztetést és hosszú távú, ökotudatos politikát aligha.

Kérdés, hogy a medve-ember háború valóban medve-ember háború-e, és ha igen, miféle konfliktusoldás lehetséges a csőre töltött fegyverek vs. ragadozó karmok-állkapcsok világában? Nem medve-ember háborút, hanem a környezetvédelem, a vadgazdálkodás csődjét látjuk, amin egyaránt rajta veszít ember és állat.

A medvék már itt is a spájzban vannak, és el kellene dönteni, mit kezdünk velük

Az egyre gyakoribb „medveészlelések", a hiúzok és farkasok magyarországi visszatelepülése az ember-állat konfliktusok számának növekedését vetíti előre.