Cserhalmi György: Nincs már időnk nevetni

Visszatérő téma a – Csáki Judit által jegyzett – kötetben, hogy amikor megjelentek a színházi életben, az akkori nagy öregek eléggé rossz szemmel nézték a fiatalokat. Ugyanakkor ön nagyon is a fiatalok pártján áll. Nem volt önben soha olyanfajta féltékenység, hogy majd az új generáció felülírja azt a színházat, amit a korosztálya képvisel?

Nem, nagyon örültem neki, hogy jönnek, mert végre pihenhetek egy kicsit. Amit a fiatalok képviselnek, az is mi vagyunk, csak valahogy áramvonalasabban. Tehát van folytatás. Én azoknak a dolgoknak szoktam örülni, aminek van előzménye és van folytatása. Amikor a pályára kerültem, akkor is volt egy nagyon klassz színházi kultúra, volt egy nagyon masszív alap, ugyanakkor volt ezzel kapcsolatban egy csomó hiátus. A színházak akkoriban inkább olyanok voltak, mint az operák, csak prózában. Nem értettem, miért nem használják színészek és a rendezők a teret. Egy-két reflektor világítgatta az első frontot, amiben a színészek állnak, a tér meg tök fölöslegesen volt mögöttük. Pedig az is egy dimenzió, a festészet ezt már nagyon régen kitalálta. Akkor mi miért nem használjuk? Gyönyörű hangokat hallhattunk, esetenként komoly színészi képeségekkel megáldott művészektől, akik be voltak fékezve, mert nem használták a teret.

Ezt akkor azzal a kifejezéssel kritizálta, hogy „lefúrt lábú színészet”. Most pedig a „mintha színház” kifejezést használja.

A rendezők mondogatták, hogy nem kell olyan komolyan venni ezt az egész színházasdit. Én meg, pályakezdőként, kértem, hogy akkor mondják el nekem, hogy kell. „Úgy, mint ha…” – jött a válasz. Ebből adódik a kérdés: hogy akkor ez a zenében is így van, az építészetben, a gyógyításban, a tanításban? Mintha gyógyítana az orvos, mintha tanítana a tanár? Eljutunk oda, hogy a társadalom egy mintha társadalom, az ország mintha ország.

Cserhalmi György színművész

Reviczky Zsolt

A színház az életet dolgozza fel. Olyat visz a színpadra, ami olyan, mintha a valóság lenne, vagy nem?

Na, ezen módosítottunk egy kicsit. Nem haltunk bele, de azt gondoltuk, nem baj, ha leszakad a gatya, és nem baj, ha az ember ledob két-három kilót egy előadáson, ha arról van szó. Szóval, valahogy úgy érzem, hogy az életünk részévé vált a színház. Nemcsak a pénztárcánk részévé, mert azt azért sosem tudta kielégíteni, mert mindig is szegény volt. De beköltözött rendesen a mindennapjainkba, ezzel keltünk, ezzel feküdtünk.

Amellett, hogy nagyon komolyan vette a szakmáját, elég komolyan vette a színészet bohém oldalát is. Nem is titkolja, hogy sokáig a nagy piálások, murik éppúgy részei voltak az életének, mint a színházi és filmes szerepek. Hogy lehet ezt a kettőt összeegyeztetni?

Az én életemben nem kellett ezt összehozni, természetes folyamat volt, sajnos.

Na jó, de egy hajnalig tartó kocsmázás után, hogy tud beérni az ember reggel 9-re, próbára? Hogy tud szerepet tanulni?

Be tud érni, ha akar. Ezzel nekem nem volt gondom. Ha mégis, akkor pedig betelefonáltam, és kértem a büntetésemet. Tehát soha nem hazudtam beteget. A szerepet meg nem fejjel, hanem szájjal kell tanulni, az arc izmaival. A fejünkkel gondolkodni kell, már ha van min. Volt akkoriban egy közkeletű mondás: „két út van az értelmiség előtt, az egyik az alkohol, a másik járhatatlan”. Mondjuk, jó duma, de nem teljesen volt igaz. Az az igazság, hogy ivott az egész ország, ezt pontosan tudjuk. Én is szépen rácsatlakoztam erre. Nagyon komoly kocsmatúráink voltak, elkezdtük a belvárosban, a Bástyában, az Erzsébetben, meg különböző sörözőkben, és reggel a Szécsi Katinál fejeztük be a Bosnyák téren. Ez egy maszek kocsma volt. Az volt a jó benne, hogy a rendőrök, akik éppen kijöttek a szolgálatból, szintén ott ittak velünk, és jókat röhögtünk együtt.

Az igaz, hogy olykor az is megtörtént, hogy ilyen estéken az Erzsébet hídról ugráltak a Dunába?

Igen. Oda jártunk edzeni éjszakánként. A srácok álltak a folyással szemben, a híd másik oldalán, és nézték, mindenféle zseblámpákkal, hogy jön-e valami uszadék. Mondjuk, ha a víz alatt jött volna egy ilyen, akkor megette volna a fene az egészet. De valahogy mindig megúsztuk. Voltak olyan feladatok, hogy be kellett ugrani valaki helyett a Dunába, ezt azért be kell gyakorolni. Mi meg ezt így oldottuk meg, mert máshogy nem lehetett.

Ez azért elég életveszélyesnek hangzik, még akkor is, ha sokáig kaszkadőrként működött, sőt a filmjeiben színészként sem engedte, hogy bármely jelenetet kaszkadőr csináljon meg ön helyett. 

A fenét életveszélyes! Víz van alattad. Csak jól kell esni, mert ha rosszul esik az ember, az olyat üt, mint a beton. Mi a Pintér Tamás Oroszlán vezette kaszkadőr csapattal megtanultuk, hogyan kell esni, begyakoroltunk mindent, centiméterre. Ha nem így lett volna, abból baj lett volna. Én a kaszkadőr jelenetekben éppen ezért soha nem sérültem meg. Ami sérülésem volt, azt mind színészként szereztem.

A 80-as években a kocsmákban, a lakásokon és itt-ott hatalmas értelmiségi viták folytak a rendszerről. A könyvben azt mondja, hogy akik vitatkoztak, azokból lettek később a politikusok, akik inkább nevettek, azok a rendszerváltás után sem kerültek jó pozícióba, de már nem is tudnak nevetni. Nem egy kellemes leosztás.