Képzeljünk el olyan intim szituációt, amelyben János és Anna az ágyban fekve meghitten filmet néz, egymás közelségében és érintésében, nyugalomban. Ez a kép addig tart, amíg véget nem ér a film, és Anna felteszi a kérdést: „Mi a véleményed a filmről?” Ebben a pillanatban János váratlanul kiugrik az ágyból és dühösen kiabálni kezd: „Engem te csak ne tesztelgess!”
Anna hirtelen megijed, az az érzése, mintha kiesett volna a valóságból, mintha egy képkockáról lemaradt volna, nem érti az összefüggést az események közt. Ő olyan békés képben ragadt, amelyben az elképzelései szerint két egymást szerető ember beszélget egy kapcsolati térben, amelybe nem illeszthető a düh, a kiabálás, a számonkérés, a szorongató feszültség.
Az első reakciója az, hogy megszeppenve elnézést kér, noha nem tudja, miért, és megpróbálja minden körülmények közt kétségbeesetten visszaállítani a korábbi nyugalmi kapcsolati teret. Ha János tovább tombol, akkor Anna már teljesen meg van győződve arról, hogy mindezt ő okozta, és bocsánatért esedezik. Ha a férfi továbbra is kiabál, és egyre érthetetlenebb vagy sértőbb dolgokat vág Anna fejéhez, akkor esetleg Anna maga is kiabálni kezd, és visszavág hasonlóan érthetetlen, kontextusba nem illő, bántó megjegyzéseket. Innen már elvesztek mindketten.