Armando Iannucci: A Sztálin halálát Orbán Viktor és a hasonló politikusok miatt készítettem

Legújabb sorozata, a The Franchise a Marvel-féle szuperhősfilmgyártás szatírája. Amikor Martin Scorsese kijelentette, hogy „a Marvel-filmek nem filmek”, akkora volt a felháborodás, hogy nyilvánosan kellett magyarázkodnia. A The Franchise láttán azt gondolnám, hogy ön Scorsese pártját fogja.

Egy kicsit igen. Mondom ezt úgy, hogy képregényeken nőttem fel, sőt írtam is kettőt, egy pókemberest és egy Daredevil-képregényt. A sorozatunkat a Marvel nyomán kialakult állapotok ihlették. Áldatlan helyzet volt; alig tudtál színészt szerződtetni, mert bárkit is szemeltél ki, kiderült, az illető 18 hónapon át egy zöld háttér előtt ordítozik valahol egy stúdióban. Szegény színész, azt se tudta, mit fog ábrázolni a zöld háttér, mert azt a részt még meg sem írták.

Sam Mendesszel készítette a sorozatot, aki két James Bond-filmet rendezett meg. Az ő nem túl derűs tapasztalatai is ihletként szolgáltak?

Samnek azért jó élményei is voltak a Bond-filmek rendezőjeként, de meg kellett tapasztalnia, mi történik az alkotói autonómiával, amikor egy hatalmas gépezet aprócska része vagy. Vigasztalásképpen annyit mondtam neki, hogy ennek azért van humoros olvasata is.

A The Franchise előzetese:

Donald Trump első elnöki ciklusának idején elsütött egy poént a Twitteren, egy róla szóló filmtervvel örvendeztette meg a hollywoodi stúdiókat. A szüzsé szerint Trumpot bedrogozzák, a Fehér Ház másába viszik, ahol azt hiszi, valóban ő kormányoz. A viccnek vicces utóélete lett, Hollywood komoly érdeklődést mutatott.

Tizenkét ajánlatot kaptam. A hollywoodi stúdióktól sosem kapsz elsőre konkrét ajánlatot, inkább csak az érdeklődésüknek adnak hangot. A valódi ajánlathoz rendszerint másfél évnyi tárgyalássorozat vezet. Végül arra jutottam, hogy nem tesz jót, ha másfél éven át Donald Trump fejében kell tartózkodnom. De az sem, ha ő van az enyémben. Tényleg nagy volt az érdeklődés, több rendező is megkeresett. A második ciklusban azonban nem működne ez az alaphelyzet, hiszen nemcsak Trumpot, de Elon Muskot, J. D. Vance-t és a holdudvar ezernyi tagját is át kellene ejteni.

A Thick of It című tévésorozata a brit kormány színfalak mögötti működésének volt a görbe tükre. Korábban az Igenis, miniszter úr! töltötte be ezt a szerepet: a sorozat társszerzője, Jonathan Lynn szerint el akarták kerülni, hogy bármiféle politikai üzenet szócsővévé váljanak. Nem akartak sem a toryk, sem a baloldal iránt elnézők lenni.

Hozzájuk hasonlóan én is ügyeltem arra, hogy egyik oldal se tarthassa magáénak a Thick of Itet, vagy később Az alelnök című sorozatomat, ami az amerikai kormány működésének a szatírája volt. Prédikálni semmiképpen sem akartam. Ha leragadtam volna a pártpolitikánál, az beszűkítette volna a mozgásteremet, és elvesztem a közönségem felét. A legfelső szinteken zajló hatalomgyakorlás minden aspektusát vizsgálni akartam. Azért a Tony Blairre jellemző kontrollmánia itt-ott visszaköszön a Thick of Itben.