„Nápolyban még vannak istenek”: Az én hetem Péterfy Gergellyel

Éjszaka összevissza álmodom, azt álmodom például, hogy Évu nem csomagolta be a fekete pólóimat, sőt, el is tüntette őket, azt se tudta, miről beszélek, amikor a fekete pólóimról kérdeztem, reggel első dolgom volt szemrehányást tenni neki emiatt, kiröhögött, azt mondta, fent vannak a fekete pólóid a teraszon a szárítón és csurom vizesek, mert elfelejtetted tegnap lehozni őket és eláztak az esőben.

Újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy Nápoly NEM messzi város, de a tudattalanom nem hajlandó ezt elfogadni, ha ránézek a kósza gondolataimra, midig kiderül, hogy úgy gondolok a nápolyi utazásra, mintha valahova nagyon messzire mennénk.

A tudattalannak igaza van. Másik világba megyünk, ahol mások a szabályok, mások az emberek és más a nyelv. Az északolasz-német világból a görög, arab, spanyol és francia délbe megyünk, egy olyan hagyományba, amely már sem Görögországban, sem Spanyolországban, sem Franciaországban nem maradt fenn, de itt a nápolyi keverékben még megvan.

Hérodotosz szerint az istenek a szélben élnek. Sloterdijk szerint a szél az, ami maradt, mikor az istenek elszálltak. Hérodotosz írt egy városról, amelyet a perzsák ostromoltak. A falak mögött az asszonyok imádták a holdat, a férfiak mézbe mártott kardokkal várták a hajnalt. Sloterdijk egy olyan városról írt, ahol az isteneket szélvész söpörte el, és az emberek üres templomokban aludtak, mint kismacskák a porban.

Nápolyban még vannak istenek.