Én parkolnék, de nem tudok

Belváros. Parkolnék a biciklimmel, de a belső udvarban nincs hely. Nem akkora öröm ez, mint amekkorának tűnik, mert a biciklik nyolcvan százaléka évek óta porosodik itt. Végre találok egy üres parkolót. Két nap múlva ott a cédula, hogy ez az „ő helye”, hiszen a biciklitámaszt a saját költségére építette alig hat évvel ezelőtt. Jó, de csak a támasz egyik oldalát használja és azt is porosodásra – kinek jó, hogy a másik oldala üres? Ez őt nem érdekli, álljak el onnét, az az övé, papírja is van róla. Papírja tényleg van, elküldte a támaszépítés számláját. 

Kertváros. Parkolnék az autómmal, de a szomszéd meglehetősen precízen áll két helyen az egy szem autójával. Miért? Mert a háza előtti füves részt a saját költségén betonoztatta le, like a boss. Más a fölösleget se használja! Még az oda lerakott elektromos rollert is gondosan odébb tolja. Hiszen az az ő helye(i). Portás önkényuralom.

De vajon igazuk van? Jogilag nincs: nem lesz az utca vagy a közös udvar egy darabja az enyém, csak mert lebetonozom. A közgazdaság sem áll a portások pártjára. Mi egy parkolóhely értéke? Amennyit a vevő fizet(ne) érte. Mondjuk havi pártízezer forint. Egészen biztosan jóval több, mint az építési költsége, hiszen a tér közben szűkös erőforrássá vált. Talán a parkolóhely építési számlája mellé azt is be kéne mutatni, hogy mennyiért vette meg az illető a helyet a közösségtől.

És akkor itt az ideje eldönteni, az olvasó kivel van. Szokásjog, önzőség és korlátoltság az egyik oldali érvek. Írott jog, közgazdaságtan, önzetlenség és élhetőbb társadalom a másik oldalon. Nehéz így a parkolóhiénák oldalára állni, ugye? De csak óvatosan, mert most átvisszük ezt a modellt az ingatlanpiacra.